Kereső toggle

Emlékek évadja

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Suhan velem a villamos, az 59-es, fel a Nagyenyed utcán, a Böszörményi úton a Németvölgyi
felé a színes őszben. A pálya mindvégig emelkedő, de a gyors járatú szerelvénynek
ez meg se kottyan, vágtat, mintha sík vidéken vinnék kerekei.

A Németvölgyi úton juharlevelek hullanak a nedves földre. A nap a felhők mögül süt,
mint fátyolon át a fény, hűvösödik az idő. A villamos ablakán becsap az ősz
fanyar illata.



A múlt egyik villamosa. Átgördült az új évezredbe    Fotó: Somorjai

Eszembe jut, hányszor jártam errefelé fél évszázadnál is több idő óta, hányszor
utaztam ezen a járaton, különösen ilyentájt, gesztenyeérés idején, vasárnap délutánonként
a Farkasrétre, milyen régóta ismerem ezt a vonalat. Elönt valami különös érzés;
olyasmi, amit egy birtokos érezhet ősi kastélyával dicsekvőn.

Ülök a csővázas, m?bőr huzatú ülésen, és felrémlenek azok a régi kocsik, a
lakkosan fénylő lécpadok sárga-barna csíkozása, a fakeretes ablakok, a díszes öntöttvas
pillérek a tető alatt meg a szerelvény mennyezetén görgőkön végigfutó bőrszíj,
amit az indulást jelezve megrántott a kalauz. A kalauz! Délidőben, nyáron az üresen
döcögő villamoskocsiban bóbiskoló kalauz, vagy a zsúfoltságban ügyesen furakodó,
a tömegben mindenkihez időben eljutó, a le- és felszállókat figyelő, a jegyeket árusító,
kezelő, a végállomásokon az áramszedőket kötéllel a menetiránt átbillentő
kalauz.

"Kérem a jegyeket! A jegyeket kérem! Kérem kezelésre…" A régi járatok! A régi,
nagy múltú 6-os a Körúton. A mindig zsúfolt hatos; fürtökben lógtak lépcsőin az
emberek, tele volt a kocsi, tele a peron, szorongtak a lépcsőn kapaszkodva, egymást
taszigálva, egymást markolva az utasok, nem volt már egy talpalatnyi hely sem, mégis
felfértek mindig újabbak és újabbak, hiába füttyögött a rendőr, hogy "leszállni,
leszállni onnan, azt akarja, hogy lesodorják az autók?!…" – A lépcsők mindig
tele voltak.

A 6-os megvan, de hol a 10-es? Ott zötyögött végig a szűk Király utcán, az is régi
ismerősöm, meg a 46-os is! A negyvenhatos a Keletitől ment a Nyugatiig. ("Negyvenhatos
sárga villamoson kalauz az anyósom" – szólt a hajdani, pesti sláger.) A Baross tér
sarkán, a volt Meinl-bolt elől, a Bethlen Gábor utcából indult. Ügyesen szelte át a
várost pályaudvartól pályaudvarig. Tele volt átutazó vidékiekkel, az ülések között
bőröndök, batyuk, vesszőfonatú kofferok; a 46-os híres volt országszerte. Aztán
ott volt a 75-ös, ez a modernnek számító, középajtós, félköríves homlokzatú, kétkocsis
szerelvény. Ez is a Keletitől indult, végigment a Rákóczi úton, az Erzsébet hídon
Budára; a mai Apor Vilmos téren volt a végállomása. Átszállhattunk róla az
59-esre.

Az 56-os még létezik, Hűvösvölgybe jártunk vele, ahogy most is.

Az egykori végállomása helyett mostanra újat építettek, de a járat utolsó szakaszán
a völgyben futó sínpár a múltat idézi.

Száz esztendőnél is vénebb már a budapesti villamos.

Ez igen, ez már kor, tiszteletre méltó! Három-négy generáció: dédapáink, nagyapáink,
apáink villamosa is ez; micsoda régi holmi!

Gyerekkoromban, ha a nyári vakációról jövet a vonat átcsattogott velünk a dunántúli
tájakról az Összekötő-híd vaslemezei felett, s azután a Duna partján nemsokára
megláttuk az első villamoskocsit, megdobbant a szívünk; megérkeztünk, itt vagyunk
Budapesten. A sárga szerelvények csengős-zörömbölős-vinnyogó hangja, a kanyarokban
a kerekek fémes sikolya a vaspályán, mint valami felerősített köszörűzaj,
egyszeriben az otthonosság érzetével töltött el: ez már a főváros, ez már város,
nem vidék!

Sokáig azt hittem, csakis itt, ebben a metropolisban létezik villamos e hazában, így hát
mélységesen csalódtam, amikor a negyvenes évek elején Pécsre érve a pályaudvar előtt
megláttam az ottani zöld szerelvényeket. Sín, áramszedő, vezeték az úttest fölött:
semmi kétség, ha más szín? is, de Pécsett is van villamos! Hiszen jártam másfelé
is, Győrben, Sopronban, de mindenütt csak kávébarna Mávaut buszokat láttam a városi
forgalomban, úgy véltem, vidéken nem is lehet más, a villamos, az Budapesté.

De ez az évszázados valóban csak a székesfővárosé.

Emlékszem a nyitott peronokra, a lépcsők felett az ügyes rácsra, amit csak ritkán zárt
fel a kalauz, az utasok legalábbis soha, leeresztve hagyták, ezért aztán könnyen
lehetett fel- vagy leugrálni, például kanyarokban, noha a menet közbeni ugrálás nem
volt veszélytelen. Elég volt egy roszszul kiszámított mozdulat, s máris a kerekek alá
kerülhetett az ember. Mégis sokan csinálták. Még a megállók előtt landoltak,
amikor már lassított a szerelvény. Ma már nem lehet ugrálni, a megindult villamost
sem lehet futással, ügyes felugrással elérni, az ajtókat automata rendszer zárja.
Mint ahogy "tujázni" sem lehet, vagyis az utolsó kocsi hátsó ütközőjén utazni,
a kikapcsolt pótkocsi-vezeték vastag gumicsövébe kapaszkodva. Iskolatáskás gyerkőcök,
kötényes inasok, ágrólszakadtak kedvenc – kényszer? – utazási módja volt ez;
indulás után lehetett bravúros gyorsasággal, fél fenékkel az ütközőre huppanni, s
meghúzódni ott a következő megállóig, mert ha a kalauz észrevette a potyázót,
lecsöngette a kocsit, vagy a peronablakon alattomban kihajolva lekapta – mondjuk – a
diák sapkáját, az ilyet pedig nem volt tanácsos megvárni. Mindemellett víg utazások
estek a tuján, ingyenes, izgalmas utazások.

A jegyek! A jegyek is eszembe jutnak, a szakaszjegyek meg az átszállók. Emlékszem,
volt kisszakasz is, perselybe kellett bedobni az árát; a vezérkocsi első felében
lehetett, már nem is tudom, hány megállót villamosozni, ha felszálláskor pénzt
dobtunk a lépcső mellé szerelt fémdobozba. A jegyek formája is változott az évtizedek
alatt, s persze a tarifa is. Ha az átszállóra gondolok, a hetvenfilléres jut eszembe.
A város vázlatos térképét nyomtatták a jegyre a vonalak feltüntetésével, ezeket a
pontokat csippentette ki lyukasztójával a kalauz; egy órán belül legfeljebb négyszer
lehetett átszállni, csupán egy Duna-hidat érinteni, s a legrövidebb úton kellett a célhoz
érni.

A háborús években színes jegyeket is nyomtak, már meg nem mondanám, miért, csupán
egy akkori viccre futja emlékezetemből. Felszáll egy részeg ember a 6-osra, odadülöngél
a kalauzhoz, és azt mondja: – Kérek egy átszállót! – Pirosat vagy fehéret? – kérdi
gépiesen a kalauz. Mire az illető felderülve: – Kadarkát, persze kadarkát… kevés
szódával!…

A pesti villamos! A fővárosi villamos! Idegen országokban járva sokfélét láttam már,
halk suhanású, elegáns, pompás szerelvényeket. De a villamos – vagy ahogy régen
mondtuk: a "villanyos" – nekem mindig csak ez. A székesfővárosi.

Suhan velem az 59-es az őszben. Nyílik-csukódik az ajtaja, automata vezérli a megállókban.
Hangszóróból halljuk az utcaneveket. A hang személytelen. Nincs kalauz sem, mindenki
maga kezeli a jegyét a gépi lyukasztóval. Zárt kocsik, biztonság. Nincs felelőtlen
le- és felugrálás, nincs tujázás…

De az őszi gyenge fényben mégis azokat a régi kocsikat vélem látni, amint
kapaszkodnak felfelé a hegyi úton.

***

Ismerek egy embert, kutyákat tart. Ha kinézek az ablakon az őszi lombokkal teli utcára,
látom, amint sétáltatja a falkáját.

Tudom, hogy korán kel, a kutyák ébresztik, odasettenkednek a fekhelyéhez, orrukkal
taszigálják, mancsukkal dögönyözik az oldalát, megnyaldossák a kezét; még csaknem
sötét van odakinn, amikor ő már talpon van. A lakása a bérház második emeletén
vakkantásoktól, morgásoktól és tompa zajoktól hangos; ajtó csapódik; a férfi
egyszerre három ebbel siet le az utcára. Fél óra múlva megint néhánnyal, négy
forduló, amíg a falkát megsétáltatja. A hátsó lépcsőn oson le velük, különösen
azóta, hogy szembetalálta magát a felirattal. Az egyik közeli ház falán virítanak a
betűk. Szűk mellékutcákon vág át, parkoló autókat kerülget, így vezeti kutyáit.
Ő maga is mintha közéjük tartozna, borzas, sebtiben magára kapkodott holmijaiban
rendetlen, különben is van az ábrázatában valami kutyaszerű. Szomorkás. Köhécsel,
hunyorog, amíg várja, hogy kutyái elvégezzék a dolgukat a járdaszélen, a csatornarács
fölött. Erre ügyel, nem akarja bepiszkíttatni a járdát, mégis hallja a megjegyzéseket:
– Na, ez is ezzel a sok döggel!… – Nem méltatja válaszra a becsmérlőket. Türelmes.
De amióta a festékszóróval írt szöveget olvasta, inkább gyanakvón hallgat, ki
tudja, a szidalmazók is nem azok közé tartoznak-e, akik egyetértenek a felirattal: SOK
A KUTYAPISZOK! NE TARTS KUTYÁT!… De még azt is látta az egyik házfalon, hogy:
PUSZTULJANAK A VÁROS BEPISZKÍTÓI! Elhúzódik, amikor hallja maga mögött: – Ennyi dög!
És mind itt, az utcán… – Vagy még inkább így: – Az utcánkban!…

Tucatnyi ebbel él együtt. Számuk változó, de inkább gyarapodó, mint csökkenő.
Korcsok és fajtiszták, szukák és kanok, acsarkodók, szelídek, mélabúsak,
virgonckodók – különbözőek, de egyben azonosak; szerencsétlenek, elhagyatottak.
Befogadta őket. Egyre nagyobb lett a csapat, mindenféle kivert, sebesült, szőrét
hullató, beesett horpaszú, tépett fülű, sánta eb gyűlt a férfi köré. Nem nézték
a házban jó szemmel. – Hiszen ezek beteg állatok! Ótvarosak! Kész lepratelep! Mit képzel
ez az ember? Itt gyerekek laknak, meg terhes anyák!…

De azért hagyták. Legfeljebb kerülték a férfit és ápoltjait.

A kutyák hálásak a menedékért. A régebbi bérlők emlékeznek rá, hogy a férfi
mindig is magányos volt, valami családi tragédiát is emlegetnek, de azt is tudják,
hogy szép tágas otthonban élt – egyedül. Állítólag becsüs volt, kiváló
szakember, lakásában drága bútorok, szőnyegek, dísztárgyak garmadája, ezért senki
nem is érti, hogyan tarthat ott ennyi kutyát. Hiszen mindent tönkretesznek! Hacsak azért
nem… – szólt különös lakótársukról a pletyka –, hogy a befogott ebekkel
kereskedjen, vagyis eladja őket kísérleti célokra. Az emberek hajlandók felülni az
efféle híresztelésnek, noha láthatják, hogy nemigen hiányzik egy sem a falkából.
És azt is megfigyelhetik, hogy mennyire gondoskodik róluk, szatyrokban cipeli haza a
csirkelábat, miegyebet.

A férfit hidegen hagyták mindeddig a méltatlankodó megjegyzések, a füle hallatára
eleresztett morgolódások: – Vonyít az a sok dög! És a bűz?! Ki bírja ezt
elviselni? Hát nincsen hatóság, hogy megtiltsák neki az ebtartást?!

Csak mostanában nyugtalankodik. Azok a felfestett szavak, fenyegetések a házfalon! A
fekete betűk!…

Szorong. Kétségtelen, azóta szorong. Emlékszik efféle felfirkantott mondatokra. Hogy
ki pusztuljon és miért… Hogy féljenek, reszkessenek a…

Nem is akarja végiggondolni.

A reggeli séta után mindig nekilát napi teendőinek; az etetés vidám dolog, de ott
van a gondozás is; ilyenkor a foszladozó fürdőköpenyében hajladozik köztük, kezeli
a beteg kutyák sebeit, dünnyög hozzájuk, kiadagolja az orvosságokat, nyugtatgatja őket.
Az ablakán bekukkantók láthatják ezt a foglalatosságot. De azt már nem, hogy amikor
elcsitul a falka, íróasztalához ül, és leveleket ír. Leveleket a világ minden tájára.
Állatvédő ligáknak, egyesületeknek, jótékonykodó hölgyeknek, alapítványoknak,
tenyésztőknek, kutyabarátoknak… Ecseteli gondozottjainak az állapotát, részletezi,
milyen anyagi terheket ró rá a velük való törődés, de kötelességének érzi, hogy
megvédje őket a szívtelen világgal szemben.

Bizonyos időközökben pénzküldemények érkeznek a címére, font, márka, dollár,
schilling vagy frank, nem nagy összegek, de segítséget jelentenek.

Ám legalább ilyen fontosak az elismerő sorok. Örül a dicséretnek, büszke, amikor a
fordítóirodákban felpillantanak rá ilyen mondatok olvastán: "Az ön jótéteményei…
Ön nemes lelkű, s mi a kiszolgáltatottak nevében köszönjük karitatív cselekedeteit…
Büszkék lehetnek önre a hazájában…"

Ezeket felolvassa a kutyáinak is.

– A pénz a tiétek – mondja nekik –, az elismerés az enyém. Az egész világ becsül…
az egész világ…

Csak a feliratok nyugtalanítják.

Újak és újak ötlenek a szemébe. SOK A KUTYAPISZOK! MEDDIG TŰRJÜK MÉG? EMBEREK,
VESSÜNK GÁTAT ENNEK! ÖSSZEFOGÁS A KUTYÁSOK ELLEN!

Aztán egy napon, amint megint látom az avarral borított téren áthaladni, megállít.

– Tudja mit olvastam ma itt, a közelben? Hogy engem figyelmeztetnek. FIGYELÜNK! HA NEM
KERGETED EL A DÖGÖKET? TÉGED KERGETÜNK EL!… Mintha krétával egy X-et rajzoltak
volna az ajtómra! De hát ki gondozza őket, ha én sem?! Ki törődne velük?!

Kutyái közrefogták, mintha védeni akarnák.

– Hogy hagyhatnám őket cserben? Hogyan?…

És ahogy ment át az őszi parkon, a falka közepén, egyre csak hajtogatta: – A
szeretet… a szeretet… kérem szépen, a szeretet…

Hát ez is egy őszi történet.

Olvasson tovább: