Kereső toggle

Egy párttagság története

Negyven tonettszék

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nagyanyám negyvenöt nyarán már beletörődött, hogy a világvevő Orionja mindörökre
elveszett az elöljáróság padlásán, ahová a hadműveletek közeledtén a beszolgáltatás
során került. A rádiót felírta a háborús veszteségek listájára. De a negyven
tonettszék eltűnése, már a békeidőben, sehogy sem volt ínyére. Az ügyben személyes
felelősséget érzett; akkoriban ugyanis egész családi vagyonukat ő kezelte; anyám
velünk, gyerekeivel még a németek bevonulása után Pestről vidékre költözött, apámat
pedig behívták katonának – negyvenötben éppen egy bajorországi lágerben várt
sorsára, mit sem tudva rólunk, ahogy mi sem őróla, míg csak meg nem érkeztek hozzánk
augusztus tájban az első vöröskeresztes levelek; ám aggódáson kívül más nem gyötörte
a jenkik fogságában, hacsak a semmittevés nem. De a lustálkodást megunván, egy helybéli
gazdánál vállalt egész nyárra munkát: aratott, csépelt a fenyveserdő alján,
kolompoláskor a gazdáékkal ette a krumpligombócot a főtt, füstölt hússal, nagyokat
aludt a szénában, lovakat hajtott, csak éppen azt nem tudta, élünk-e, megvagyunk-e.
De ez egy másik történet. Ebből annyi tartozik ide, hogy távollétében nagyanyámra
maradt vendéglőnk vezetése. Hiszen jó kezekre; ő kislánykora óta jártas volt a
szakmában, lévén maga is vendéglőslány, majd üzletasszony. Az ostromig kiárusította
a készletet; a beözönlő katonák egy csepp bort sem találtak a pincében, amikor végigdöngették
a hordókat. Nem volt se pálinka, se likőr; semmi sem volt, csak a puszta berendezés.
Amikor elérkezett az ideje, nagyanyám bespalettázta, belakatolta az üzletet, és a ház
többi lakójával együtt levonult az óvóhelyre. Mire feljöhetett, más világ lett; a
harcok elültével örömmel tapasztalhatta, hogy minden ép maradt, az üzlet
megmenekedett a bombáktól, aknáktól, pusztító tüzektől; az asztalok, székek a
helyükön voltak, még a konyhaajtó feletti falióra sem sínylette meg a légnyomásokat;
sehol egy karcolás, golyónyom, de a pince, a kamra üres volt. Hogyan lehet itt elindítani
az üzletet?







Képeink illusztrációk

Az élet valahogy mégiscsak előredöccent. Egy leleményes szódás kézikocsin szállítani
kezdte a vaskos, rekeszes faládákban a kis- és nagyszódákat; nagyanyám babot
szerzett, valamennyi zsírozóval sós vízben mindennap megfőzött belőle néhány
adagot; jöttek rá a kuncsaftok. Bableves és szóda – ez volt a menü. Nyomorúságos,
de hozott némi filléreket, azonkívül az üzletet úgyis nyitva kellett tartani. Tisztán,
szépen, rendesen, mintha igazi vendéglátás folyna.

Ezekben az időkben történt, hogy a szociáldemokrata párt kerületi szervezetének
emberei egy szép napon betoppantak az üzletbe; néhány ismeretlen ember, egyik sem
tartozott a régi törzs- vagy futóvendégek közé. Körbejártak, szemügyre vették a
berendezést, majd közölték, hogy az asztalok körüli székekre szükségük lenne
harmadnapig. Gyűlést rendeznek, márpedig az emberek nem ácsoroghatnak órákon át;
nincs más választásuk, kölcsön kell kérniük az ülőalkalmatosságokat.

Nagyanyám sehogy sem értette a dolgot, hiszen hogy is lehetne meg egy vendéglő székek
nélkül? Nem büfé ez! Nem söntés! Nem snapszbutik! Vigyék el az óvóhelyről a
padokat, azok a kutyának sem kellenek, ott penészednek az ostrom óta! De a szocdemek a
fejüket ingatták, nem, nem, nekik ezek kellenek.

– Holnap lesz a gyűlés, holnapután már vissza is szállítjuk valamennyit, kedves…ö…ööö…

– Nemzetes asszony! – segítette ki a megszólítást keresgélő embert szórakozottan
a nagyanyám, hiszen megszokta volt, hogy így szólítsák; özvegyi neve előtt ott állt
a vitéz szócska nagyapám jogán, akit az első háborúban szerzett érdemeiért
avatott fel a kormányzó.

– Nono! – nézett rá megrovón a főszaki. – Nemzetes asszony? Manapság? Nono!...

Nagyanyám megszeppent, de annyira azért nem, hogy mielőtt kihurcolták volna a székeket,
ne kérjen róluk írást.

– Tessék, kérem, bár ez a legmeszszebbmenőkig való bizalmatlanság a proletariátussal
szemben! Hiszen szavamat adtam, hogy meghozzuk! De legyen! Negyven szék…

– Negyven tonettszék! – vetette közbe nyomatékkal nagyanyám.

– Jó. Rendben. Tessék! Aláírtam…

Felrakodtak egy stráfkocsira, ami elé megmaradt sovány gebéjét fogta be a hajdani
fuvarozási vállalkozó. Sárkány úr ott görnyedt a lova mellett ócska gúnyában, de
keménykalappal a fején, s csak nézte a rekvirálást. Talán a legfontosabb mégiscsak
az – töprengett ezenközben –, mégiscsak az, hogy ő is meg a lova is megúszták az
ostromot. Bár ki tudja, mit kell majd még itt megúszni?!

Az üzlet ott maradt székek nélkül – és nem csak három napig. Mert sem az adott szó,
sem az elismervény nem jelentett semmit. Nagyanyám várta negyednap is, ötödnap is a
szállítást, ám senkinek sem volt híre, se hamva. Betörtetett hát személyesen
reklamálni a kerületi pártszervezetbe. Ott eleinte szabadkoztak, hogy azért késnek,
mert szükség van még a székekre, aztán újabb ígéreteket tettek, majd lassanként,
amikor ismét és ismét rájuk tört, kezdtek foghegyről beszélni vele: mit akadékoskodik,
a pártnak inkább van szüksége arra a negyven darab székre – ha ugyan negyven volt
egyáltalán?! –, mint egy vendéglősnének! Mi a fontosabb? A kocsma vagy a munkásmozgalom?!
Az a fontosabb, hogy a részeg disznók terpeszkedjenek a székeken, vagy a fáradt szaktársak
üldögélhessenek rajtuk, miközben fontos ügyeik előadóit hallgatják?

Egy idő múltán pedig már azt kérdezték: – Végeredményben miféle székekről
tetszik beszélni?!

Nagyanyám már ott tartott, hogy patáliát csap, de aztán valami azt súgta neki, hogy
másféle úton-módon próbálkozzék. Egy álmatlan hajnalon eszébe jutott a megoldás.
Hohó! – gondolta, felismerve a helyzet lényegét –, hohó, hiszen ezek engem reakciósnak
tartanak! Burzsujnak vagy mi a fenének! Milyen fenyegetően mért végig az a főszaki,
amikor meghallotta a nemzetes asszonyt! Még nagyobb bajok is lehetnek, ha nem leszek
okos!

Nem is annyira önmagát féltette, mint inkább a veje üzletét, a nehéz időkben reá
bízott javakat. Cselekvéshez látott. Akadt a vendégek között néhány szervezett
munkás, régi jó törzsvendégek, valamikor bizony sokat söröztek, kártyáztak,
politizáltak és a zónapörköltök fölött Marxról vitáztak ebben a családias vendéglőben.
Ezektől kérdezte meg, hogyan léphetne be ő is a szocdem pártba.

Elrendezték az ügyét. Jelentkezett, támogatták, felvették.

– Hiszen a férjem, szegény, valamikor nyomdász volt! Kapom is utána a nyugdíjat! Úgy
ám, kedves szaktársak vagy elvtársak, vagy hogyan is kell mondani. Nyomdász volt az
uram, bizony!

– Jól van, nemzetes asszony! – bólogattak, a sörhasú Miksa bácsi a kefekötőktől
meg mások. – El van intézve a dolog, nemzetes asszony!

Csak a székek ügye húzódott.

– A székek természetesen megvannak, de nem itt, a kerületben, hanem kölcsönben, más
párthelyiségben… – mondták neki most már, mint párttagnak, bizalmasan.

– Kölcsönadták az én székeimet?!

– A munkásmozgalomnak pillanatnyilag szüksége van rájuk. Ezt meg kell érteni! Különösen
egy párttagnak, ejnye, ejnye!…

Nagyanyám nem volt megértő. Levelet írt a vezetőségnek:

,,Én, mint a szociáldemokrata párt tagja, méltatlannak érzem, hogy azt a 40, azaz
negyven darab tonettszéket, amit…"

Aztán elment a Palace-ba. A szocdemek felnagyított jelvénye: a meztelen, kalapácsos férfi
hatalmas alakja ott vöröslött a székházzá átalakult hotel homlokzatán. Nagyanyámat
mély bőrfotelba ültették a titkárságon, várt, várt, országos sürgés-forgás
volt körülötte. Végre bejutott a főtitkárhoz. Az erős, barázdált arcú, mosolygós,
érces hangú férfi elébe sietett.

– Igen, igen, tudom, a Nanica néni rokonsága! Hát hogy van az én drága Nanica néném?
Meg Vendel bátyám?

Jó jel, vélte nagyanyám, hogy a főtitkár ilyen nyájasan emlékszik a múltra.
Ugyanis, amikor még pékinas volt, apám nővérének, Nanica néninek a férje, Vendel bácsi
keze alatt dolgozott. Fel is járt hozzájuk gyakorta a szoba-konyhás lakásba, jó
uzsonnákra. A kapucíner Meinl-kávéból készült, és a kredencben mindig akadtak pompás,
vanília illatú sütemények. – Persze, persze, a székek! Semmiség, elintézzük!

– Én most már tagja vagyok a…

– Üdvözlöm Nanica nénit meg Vendel bácsit!

– Mert, ugye, beléptem a…

– Negyven szék! Nem felejtem el!

De talán mégis elfelejtette. Mert végül is az óvóhelyről kellett felhozni az
asztalok mellé a padokat. Szögek álltak ki belőlük itt-ott, némelyik vendégnek
alaposan felhasították az ülepén a nadrágját. Micsoda silány holmik voltak! Ám
azok a jó tonettszékek valahol a nagy munkásmozgalmi élet mélyén hánykolódtak.
Nagyanyám azonban váltig reménykedett, hiszen a főtitkár is megígérte…

Aztán bekövetkezett negyvennyolcban a fúzió. Akkor már nem is volt meg az üzlet, a
székekre sem volt többé szükség, nagyanyám megtehette volna, hogy otthagyja az egészet.
De mielőtt elszánta volna magát, már át is vették az MDP-be.

Néha megkérdezték a káderesek:

– Van a családban párttag?

– Á, nincs, dehogy! Ja, igaz! A nagymama!

Esőben, hóban ment a gyűlésekre.

– Igazán nem kellene a nagymamának!…

– Hogy mondhattok ilyet? És a nyugdíj? Ha elveszik?

Kapott özvegyi jogon pár száz forintot, akkoriban már azt féltette.

– Na és mi volt ma a pártban?

– Az az izé beszélt…na, nem jut eszembe a neve.

– És miről?

– Miről? Már nem is tudom. Kicsit elaludtam. Mindig elalszom…

Aztán jött ötvenhat, a forradalom. Nagymama lelkesedett, bízott. – Látja, nemzetes
asszony! – mondta neki egy régi ismerős, egykori törzsvendég –, látja, azért mégiscsak
történt valami!

– Hála istennek, hiszen eleget féltünk, rettegtünk…

Ötvenhétben egyik-másik délután mindig nagyon készülődött, útra kelt. – A
nagymama hova jár el mindig?

– Hát párttaggyűlésre!

– Uramisten! Csak nem lett tagja az MSZMP-nek is?

– Átvettek.

– Nem kellett volna! Minek? Hiszen a nagymama sohasem meggyőződésből…

– Hát nem is! Csak belekeveredtem. Azzal a régi üggyel, még negyvenötben.

– Miféle régi üggyel?

– Ti már nem emlékeztek rá! A székek miatt történt minden. Az a negyven tonettszék…
Azokat akartam megmenteni. De mind elveszett. Talán a két párt fúziója miatt. Ha nem
jön létre az a fúzió, a szocdemek előbb-utóbb visszaadták volna. Akkor még lett
volna értelme az áldozatomnak. De így csak sodródom pártról pártra… Nem
vonulhatok vissza, mert ha megteszem, megpiszkálják az ügyemet, és azonnal kiderül,
hogy én csak a székek miatt… Akkor pedig a nyugdíjamat is elveszik. Jobb, ha nem
keltek feltűnést….

Amikor kilencvenéves kora felé meghalt, tagkönyvét megtaláltuk a fehérneműs szekrénye
polcán, mellette a nyugdíjszelvényeket meg az elismervényt a tonettszékekről. Ott
leltünk rájuk, ahol a férje vitézi oklevelét meg az emallírozott, koronás, kardos címert
is őrizte.

Olvasson tovább: