Kereső toggle

A vallási közömbösségről

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Miért sürgetően időszer? a morális dialógus a magyar társadalomban működő
spirituális erők között? Erre a kérdésre keresi a választ írásában Kende Péter
politológus, az ‘56-os Intézet kuratóriumának elnöke.

Európa politikai egyesülésének vezérgondolata a békés összehangolódás. Az unió
most elfogadott jelszava – l\'unité dans la diversité (egység a változatosságban,
sokszínűségben, különféleségben) – ezt az igényt igen frappánsan fejezi ki,
ugyanis arra mutat rá, hogy itt olyan egységre törekszenek, amelynek talapzatát a kölcsönösen
elismert különbözőségek képezik. A sokszínűség igazában véve már a nemzeti társadalmakra
is jellemző, hiszen egyikük sem mondható homogénnek sem gazdaságilag, sem kulturálisan,
sem vallási vagy világnézeti szempontból. Bizonyos megosztottságok ősidők óta fennállnak,
másokat a modernitás hozott létre vagy mélyített el: a fontos itt az, hogy ezek a különbségek
ne váljanak viszályforrássá, hogy megtanuljuk, hogyan kell bennük és velük élni.
Európa és a szélesebb értelemben belőle kinőtt nyugatias civilizáció érdeme –
Bibóval szólva "értelme" – talán éppen az, hogy kigondolta és létrehozta a különbözőségek
közötti békés együttélés intézményes feltételeit.

Ebből következik a legfontosabb prioritás az identitások vonatkozásában, vagyis hogy
ebben a mai Európában egyetlen kollektív identitás sem törekedhet uralkodó szerepre.
Sem valamely adott nemzet, mégoly népes legyen is, sem valamilyen osztályalapú közösség,
ideértve a gazdasági vagy szellemi tőkéjükre támaszkodó eliteket is, sem valamely
politikai eszme híveinek ilyen-olyan szervezete. De ugyanígy nem követelhet magának
kivételes helyet vagy rangot egyetlen vallásfelekezet sem, tartozzék bár a legrégibbekhez
és a legszélesebb hívőkörrel büszkélkedőkhöz.

A sokszínűség Európájában minden egyes részidentitás csak egy szín a sok közül.
Ezt már csak azért is alapelvnek kell elfogadni, s mint ilyet tiszteletben tartani, mert
az európai társadalom végső tekintetben egyénekből épül fel, szuverén egyedekből,
akik e minőségükben sem képezik a tulajdonát, annál is kevésbé, mert hiszen egy
adott személy egyidejűleg többféle kollektív identitást is magáénak vallhat. A
demokrácia ebből a szempontból is nyitott piac, s az egyes rész-kollektívumok rangját
végső soron az szabja meg, hogy hányan és mekkora intenzitással azonosulnak velük.

Ami közelebbről a vallások helyét illeti Európa szemünk előtt formálódó
demokratikus rendjében, meggyőződésem, hogy e formálódó Európa morális arculatának
kialakításában egyre kevésbé van hely az egymástól elkülönülő, egymást kölcsönösen
lesajnáló vagy éppen megvető, teológiailag a maguk splendid isolation-jébe bezárkózó
vallási közösségeknek. Az elmúlt fél évszázad fejlődése úgyszólván mindenütt,
ahol lehetőség volt szabad eszmecserére, az ökumenikus szemléletnek nyitott utat. Az
egyre inkább szekularizálódó modern világ továbbá még azt a kérdést is az egyházi
vezetők mellének szegezi, hogy miként képzelik el a társadalom nem hívő, illetve
alig hívő, vagy tőlük különbözőképpen hívő tagjaival való morális dialógust.
Az ezredvég korszer? ökumenikus szemlélete szerintem annak tudomásul vételét is
megköveteli, hogy az igazi határ nem hívők és hitetlenek, (nem) istenkeresők és
agnosztikusok között húzódik, hanem azok között, akik keresik az erkölcsi törvényt,
illetve annak legjobb érvényesítését, s azok között, akik mit sem akarnak tudni erkölcsi
törvényről vagy közjóról, mert csak a saját élvezetük, hatalmuk, dicsőségük tölti
el őket.

A vallásfelekezetekkel való azonosulás szorosabban vett magyar vonatkozásaira áttérve
három problémára szeretném a figyelmet röviden ráirányítani. Az első a magyar
keresztény egyházaknak az a megrögzött hajlama, hogy mintegy a pártpolitikai térbe
helyezzék el magukat, s ebből következően vagy barátként, vagy ellenfélként
viszonyuljanak a mindenkori kormányzathoz; továbbá hogy saját történelmi múltjukból
olyan jogcímeket hámozzanak ki, melyeknek értelmében a velük, mármint az egyházakkal
való azonosulás dönti el, hogy ebben az országban ki a nemzeti és ki nem az.

Amennyire méltánylandó egy ilyen politikai szerepvállalás az elnyomás viszonyai között
– diktatúrában vagy olyan kisebbségi helyzetben, ahol úgyszólván a templom az
egyedüli mentsvár –, annyira anakronisztikus egy demokratikus társadalomban, ahol a
hitélet az egyenlő jogokkal felruházott személyek attribútuma, s ahol azt, hogy mi a
nemzeti közakarat, szükségképpen a társadalom mint egész dönti el, helyesebben:
alakítja ki folyamatosan. Úgy gondolom, hogy a politikumnak és a spirituális közösségeknek
ezt a megváltozott viszonyát a történelmi egyházaknak is ideje volna ezen az
ezredfordulón alapos meditáció tárgyává tenniük. A vallási identitás mai prioritásai
ugyanis csak erről az alapról elindulva fogalmazhatók meg szabatosan.

Egy másik dolog, amiről itt – továbbra is a tisztánlátás törekvésétől
vezettetve – beszélni kell: a magyar társadalom többségének közismert vallási közömbössége.
A legújabb vizsgálatok is azt mutatják, hogy az egyházak tanításával csupán egy
kisebbség azonosul, s bár a korábbi tendenciákat az 1989 utáni változások valószínűleg
némileg visszafordították, egészében véve és hosszabb távon Magyarországon is
vastörvényként érvényesülnek az ipari társadalom szekularizáló hatásai. A
kommunista állam természetesen mindent megtett, hogy e szociológiai folyamat érvényesülését
kemény kényszerekkel és változatos zaklatásokkal is gyorsítsa, de ne ringassuk
magunkat ábrándokban: a vallási közömbösség nem a kommunizmussal kezdődött, s
ennek az elmúlt században való felgyorsulása is csak kisebb részben írható a
politikai viszonyok számlájára. De akármi legyen is az igazság, azt tényként kell
elfogadni, hogy a vallási közösségek a mai magyar társadalomnak csak egy töredékét
képviselik (pontos számot erről senki sem tud mondani).

Ebből következően mindaz, amit az egyházak gondolnak vagy üzennek, meglehetősen
visszhangtalan marad a magyar társadalomban. Erre sok példát lehetne felhozni, én ebből
kiragadok egyet: a zsidó-keresztény párbeszédet. Ezt mindkét oldalról olyanok
folytatják, akiket erre felkészültségük és átélt vallási meggyőződésük maximálisan
kvalifikál. A baj csak az, hogy egy ilyen dialógus minden, csak nem reprezentatív,
hiszen az, akit reprezentálnia kellene, vagyis a társadalmi többség vallási értelemben
sem nem keresztény, sem nem zsidó. Bevallom, hogy e probléma megoldására nincs épkézláb
javaslatom, hacsak az nem, hogy a szóban forgó dialógust talán kevésbé spirituális,
politikusabb keretek között is folytatni kellene.

Harmadik és utolsó megjegyzésem a vallástalan társadalmi többségre vonatkozik. Vallásos
emberek körében meglehetősen elterjedt nézet az, hogy akinek nincsen hite, mármint
istene, annak morális talapzata sincsen. Engedtessék meg, hogy ezt a tételt már pusztán
a saját, személyes tapasztalatom alapján is megopponáljam. A társadalom életében
itt is, ott is, amott is működnek olyan közösségi lojalitások, amelyeknek vallási
hivatkozása ugyan nincsen, de erkölcsi töltése igen (ide tartozik például az orvos,
a pedagógus, a hivatalnok vagy akár a cipész szakma lelkiismerete is).

A közelmúlt történetében jelentőségre tettek szert az olyan világi vallások, mint
– mondjuk – a szocializmus; s amikor ezt ebben a gondolatmenetben megemlítem, nem az
eszme fanatikusaira célzok, hanem arra a sokszázezer közönséges emberre, aki a
szocialistának nevezett munkában, a szocialista egyenlőség nevében létrehozott társadalmi
rendben vélte élete értelmét megtalálni. (Televíziós nézőként nemrég szembesültem
ilyen egyszerű, tisztességes és megkeseredett emberekkel egy dokumentumfilmben, amely
az ózdi vasművek hosszú halódásáról készült.)

A kommunizmus összeomlásával nemcsak a szabadság költözött be, hanem – másfelől,
a társadalmi kapcsolatok vonalán – ez a fajta világi vallás is halálos sebet
kapott, s minden fajta mérce nélkül hagyta azokat, akik addig annak szellemében tevékenykedtek.
Egy részük visszamenekült a kereszténységhez, egy ennél is kisebb töredék a
judaizmushoz. A fiatalabb generációkban, mint ismeretes, másfajta vallások és valláspótlékok
is hódítanak, ezekre nem kívánok kitérni. A magyar társadalom legnépesebb része
azonban úgy vetette bele magát a létért való piaci küzdelembe, hogy minden erkölcsi-hitelvi
megfontolást maga mögött hagyott. A nagy többség még negatíve sem tudná
megfogalmazni erkölcsi elveit, hacsak abban a panaszban nem, hogy a többiek mind önzők
és igazságtalanok. Az eredmény: a szó valódi értelmében vett morális párbeszéd
lehetetlensége. Még ha olykor el-elkezdődik is valami ilyesféle, annak élét és kedvét
szegi, hogy kisvártatva kiderül: mindenki csak a saját nevében beszél, vagyis a dialógusnak
nincsen és nem is lehet reprezentativitása.

Ha ez a diagnózis helytálló, akkor ebből egy igen fontos gyakorlati következtetés adódik.
Mégpedig az, hogy a morális dialógus lehetőségének helyreállítása minden prioritásnál
nagyobb prioritása a mai magyar társadalomban működő spirituális erőknek. A keresztényeknek
csakúgy, mint a zsidóknak, a vallásosaknak csakúgy, mint a szabadon gondolkodóknak.

Olvasson tovább: