Kereső toggle

Polgári szabadság és nemzeti eszme

Kossuth, a XXI. századi politikus

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

"Kossuth Lajos a magyar történelem legvitatottabb alakja. A személyéről folyó
polémia igazi magyar vita: sunyi, őszintétlen, leplezett" – írja Szabó Miklós
Kultusz és deheroizáció cím? írásában (Hetek, 2000. április 1. Kultusz és deheroizáció) arra utalva,
hogy a reformkori politikus személyét a különböző hatalmi érdekek mindig a saját
hasznukra igyekeztek felhasználni. Dr. Szarka Lajos történész hozzászólását
olvashatjuk az alábbiakban. A szerző Kossuth Lajos kapcsán azt a kérdést veti fel,
vajon a mostani politikai generáció össze tudja-e kapcsolni a nemzeti eszmét a
polgári szabadság liberális eszméjével, ahogyan azt Kossuthék egyszer már
megtették.

Kossuth pályája csaknem az egész XIX. századot átíveli. Az 1832–36-os
országgyűléstől kezdve egészen 1894. március 20-án bekövetkezett haláláig
befolyást gyakorolt a hazai történelemre. Már a 30-as években megfogalmazta a
reformkor átütő erej? gondolatát, az érdekegyesítést, mely az ország lakosainak
az emancipálásán, az addig kirekesztetteknek a politikai jogokba való beemelésén
alapult. Kossuth felfogása szerint a szabadság az egész magyar nép közös, osztatlan
tulajdona, ezért tízmillió polgárral kell megosztani 600 ezer nemes helyett. Erről
1833-ban a következőt írta: "A szabadság oly kimeríthetetlen kincs, amely azáltal,
hogy véle többen osztoznak, sem fogy, sem gyengül, sőt nő, sőt erősödik."

Az 1840-es évek elején a vezető liberális politikusok még néhány országgyűlési
ciklusra, vagyis 10-15 évre becsülték a polgári átalakítást megvalósító reformok
elfogadását. Kossuthnak azonban meggyőződése lett, hogy nemzedékének nem áll ennyi
idő rendelkezésére. Ezért elégedetlen volt a haladás tempójával, és a
megkésettség felszámolását, a reformok idejekorán történő végrehajtását
szorgalmazta. 1846-ban így írt: "Az Üllői úton van egy csapszék, melynek
cégérén egy csiga, egy teknősbéka és egy rák látható, e jeligével: a három
gyorsfutóhoz. A magyar haladás szakasztott képmása."

1848 tavaszán azonban új időszámítás kezdődött Európában, s az európai
forradalmak diktálta tempó s Kossuth remek helyzetfelismerése Magyarországon is
győzelemre segítette a polgári érdekegyesítés gondolatát. Az 1848. április 11-én
szentesített törvények, az úgynevezett "áprilisi alkotmány" Magyarország
polgári berendezkedését és a Habsburg Birodalmon belüli függetlenségét
rögzítette. A polgári szabadság megvalósult, de a nemzet szabadsága veszélybe
került 1848 őszén. Jellasics futása után az udvar elszánta magát a közvetlen
fegyveres fellépésre, a kizsendülő szabadság eltiprására. A következő csaknem egy
esztendő alatt Kossuth neve a hősies küzdelem jelképévé vált, s ez idő alatt olyan
közel került a magyar nép szívéhez, mint korábban talán senki más.

Kossuth azok közé tartozott, akik az 1848. áprilisi törvényeket mérföldkőnek
tekintették, de megalkotásukkal nem látták befejezettnek a polgári átalakulást.
Ezért még a szabadságharc végóráiban is volt ereje két döntő jelentőség?
törvényt elfogadtatni a Szegeden ülésező képviselőházzal 1849. július végén. Az
egyik a nemzetiségi törvény volt, mely Svájc után Európában a másodikként széles
kör? nyelvhasználati jogokat biztosított a nemzetiségeknek, a másik pedig a zsidók
emancipációját kimondó törvény. Az emancipáció megadását elősegítette, hogy a
zsidóság társadalmi számarányát jelentősen meghaladó mértékben vette ki részét
a fegyveres harcból, s állt be a honvédseregbe.

Kossuth a szabadságharc leverését csupán csatavesztésnek tekintve a száműzetést
választotta, s életének hátralévő felét emigrációban töltötte. Az emigráció
hosszú évtizedei alatt azonban itthon is ébren tartotta a nemzeti és demokratikus
törekvések egybeötvözésének s az erre alapozandó független Magyarország
helyreállításának a gondolatát. Kossuth figyelme minden lényeges hazai eseményre
kiterjedt. Állásfoglalása 1883-ban a tiszaeszlári ügy kapcsán példaérték? volt.
A zsidóság 49 után visszavont, de az 1867. évi XVII. törvénycikk által megadott
polgári emancipációja ugyan megvalósult, de ez nem jelentette az előítéletek
megszűnését. Az antiszemitizmus túlélte Eötvös József 1871-ben elhunyt
kultuszminiszter optimizmusát, aki már 1840-ben így írt: "A században, amelyben
élünk, minden nap egy előítéletnek a halála felett alkonyodik." A középkori
vérvád 1882-ben ismét felütötte fejét, s a tiszaeszlári zsidókat rituális
gyermekgyilkossággal vádolták. Az emigráns Kossuth nyíltan kiállt az ügy kapcsán a
zsidók mellett: "Én ember és ember között faj, nyelv, vallásfelekezet miatt
sohasem tettem, s nem is fogok tenni különbséget, az antiszemitikus agitációt, mint a
XIX. század embere szégyenlem, mint magyar röstellem, mint hazafi kárhoztatom."
Kossuth állásfoglalásának is szerepe volt abban, hogy 1883-ban a nyíregyházi
bíróságon felmentő ítélet született, s az antiszemiták súlyos vereséget
szenvedtek.

A másik fontos terület, melyben Kossuth állást foglalt, az úgynevezett
egyházpolitikai kérdés volt, vagyis az egyház és az állam szétválasztásának
ügye. Ezen a területen teljes egyetértés mutatkozott a kiegyezést ellenző Kossuth s
a kiegyezést támogató itthoni vezető liberális politikusok között. Deák Ferenc a
kiegyezést követő években báró Eötvös József kultuszminiszterrel vállvetve, s
őt mindenben támogatva küzdött a szétválasztás megvalósításáért. Mikor 1873.
július 28-án a nagyon beteg Deák utoljára szólalt fel a parlamentben (Eötvös már
1871-ben meghalt), az egyházpolitikai kérdést taglalta. Beszédében az államvallást
követő európai és az állam semlegességét valló amerikai szisztémát hasonlította
össze, s hitet tett a "jobb, észszer?bb és célszer?bb" amerikai rendszer
mellett, melyben az állam nem avatkozott be a vallások ügyeibe.

A kérdés 1892 őszétől vált ismét aktuálissá, amikor a parlamentnek bemutatkozó
új miniszterelnök, Wekerle Sándor a kormány legsürgősebb teendőjét az
egyházpolitikai reformok megalkotásában jelölte meg. A tervezett reformok
kiváltották a kormánypárt konzervatívjainak és a katolikus egyháznak az
ellenállását. XIII. Leó pápa 1893 szeptemberében kiadta a Constanti Hungarorum nev?
enciklikáját, melyben aktív harcra buzdította a magyar egyházfőket és hívőket a
"vallásüldözésnek" bélyegzett reformok ellen. A katolikus egyház féltette
befolyását és jövedelmeit a reformok – a kötelező polgári házasság és állami
anyakönyvezés, a szabad vallásgyakorlás, a zsidó vallás egyenjogúsításának –
bevezetésétől. A reformjavaslat parlamenti tárgyalását látványos események
előzték meg, többek között a budapesti katolikus nagygyűlés (1894. január), ahol
vallástalansággal és erkölcstelenséggel vádolták a kormányt, vagy a liberális
katolikusok lényegesen nagyobb létszámú (120 ezres) ellentüntetése, ahol a
kormányt, a hazát és a haladást éltették. A Negyvennyolcas Függetlenségi Párt
mint a kiegyezést elutasító legjelentősebb ellenzéki erő válaszút elé került.
Elutasítja-e mint ellenzék, az elveivel megegyező kormányjavaslatot? Kossuth első
ízben 1893 áprilisában, Helfy Ignáchoz írott levelében foglalt állást a
kérdésben, s mutatott irányt a hozzá legközelebb álló párt számára. Tisztán és
határozottan fejtette ki szabadelv? álláspontját. Véleménye szerint a polgári
anyakönyvezés bevezetése nemcsak időszerű, hanem szégyen és a józan észnek
ellentmondó, hogy már régebben nem történt meg. Középkori anakronizmusnak
tekintette az egyháznak az állam fölé helyezését, mely az államnak a polgári
viszonyokat szabályozó szuverén jogát a lelkiismeret érinthetetlenségének hamis
ürügye alatt a papi uralomnak veti alá. Továbbá a honárulással határosnak
tartotta, ha a magyar katolikus klérus a magyar törvényhozás hatálya alá eső
kérdésben a római pápától kér utasítást. Végül Wekerle reformjainak
támogatására buzdított, melyről így írt: "Tagadhatatlan, hogy Wekerle
egyházpolitikai programja olyan gyermek, aki tekintve megfogamzásának indokait, nemigen
tisztességes ágyban született (célzás a kiegyezésre!), de hát született, én hát
nem azt nézném, hogy kinek a borja, hanem csak azt, hogy méltó-e arra, hogy
felneveltessék."

Kossuth még két alkalommal erősítette meg az iménti álláspontját, s 1894. február
17-i megnyilatkozásával utoljára foglalt állást napi politikai kérdésben. Üzenetei
hozzájárultak ahhoz, hogy a függetlenségi ellenzék támogatta a kormány javaslatait,
s 1894 decemberében megszülethettek a már említett törvények (95-ben pedig a zsidó
vallás egyenjogúsága), s így a polgári Magyarország megtette az első jelentős
lépéseket az állam és az egyház elválasztása terén. Az egyházpolitikai vita még
zajlott, amikor 1894. március 20-án Kossuth 92 éves korában, 45 esztendei
számkivetés után Turinban lehunyta szemét.

Kossuth és liberális kortársai számára a nemzeti eszme és a liberális értékek
elválaszthatatlan összefonódása természetes, magától értetődő volt. A XIX.
század a liberalizmus nagy korszakaként lerakta a polgári Magyarország alapjait. A XX.
század azonban meghozta a nemzeti és liberális eszme szétválasztását, sőt
szembeállítását. A Trianont követő sokkhatás közben magyarázatot kellett keresni
az országvesztésre. A Horthy-korszak átértelmezését Szekf? Gyula teremtette meg,
aki 1920-ban megjelenő, Három nemzedék cím? művében átértékelte Széchenyi,
Kossuth és általában a liberálisok szerepét. Széchenyit, a XIX. századi
átalakulást megalapozó liberális államférfit, katolikus-konzervatív, illetve
romantikus-konzervatív politikussá minősítette át, akitől kortársai elfordultak,
és a liberalizmus híveivé szegődtek. A magyar liberalizmus első nagy programadója
így vált a két világháború közötti rendszer konzervatív reformpolitikájának
szellemi elődjévé, vagyis az elit által, fokozatos változtatásokkal végrehajtott,
valláserkölcsi alapokon álló társadalmi berendezkedés eszmei megalapozójává, amit
később közkeletűen keresztény-nemzeti kurzusnak neveztek. Kossuth és liberális
társai ugyanakkor – Szekf? értelmezésében – már az 1830-as évektől kezdve
tévútra, sőt az őket követő liberális nemzedékek 1918–20 között
katasztrófába sodorták Magyarországot.

A nemzeti-liberális Kossuth így került szembe a keresztény-nemzeti Széchenyivel,
megfeledkezve arról, hogy a döblingi elmeklinikán élő Széchenyi az 1850-es évek
végén Kossuthot felülmúló bírálattal illette az elnyomó rendszert, Ferenc Jóskát
"véreskez? zsarnoknak", kiszolgálóit (az úgynevezett Bach-huszárokat) pedig
"pöknyalók és seggcsókolók xerxészi seregének" nevezve. S amíg a
nemzeti-liberális eszme lényege a reformkorban a jogokba való beemelés volt, addig a
Horthy-korszakbeli keresztény-nemzeti eszme kirekesztést alkalmazott, ami elvezetett a
más nézetűek, vallásúak üldözéséig, majd a magyar zsidóság kiirtásáig.

A XXI. század elejéhez érő magyarság újra válaszút elé került. A szocializmus
bukása után ismét a polgári társadalom felépítése a cél, megőrizve az ország
függetlenségét az Európába való integrálódás során. A kérdés az, hogy a
mostani politikai generáció össze tudja-e kapcsolni a jogokba beemelő (és nem
kirekesztő) polgári szabadság eszméjét a nemzeti eszmével oly sikeresen, ahogyan azt
az elődök egyszer már megtették. Vagy pedig különféle eszmei törésvonalak
mentén, a keresztény és nemzeti jelszavakat is felhasználva megismétli magát a
történelem? A Kossuth-vezette generáció üzenete, példája ma újra aktuális, s ha
akarjuk, "Kossuth-apánk" eszmei módon a XXI. század embere lehet!

(a szerző történész)

Olvasson tovább: