Kereső toggle

Orbán Viktor összevonja szemöldökét

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Miniszterelnökünk meghívta az osztrák kancellárt, és erre Európából mindenféle
pikírt megjegyzések hallatszottak. Orbán Viktor összevonta szemöldökét. És azt üzente,
hogy Európa jobban tenné, ha az új osztrák kormányt nem bizonyos politikusok régen
elhangzott kijelentései, hanem tettei alapján ítélné meg. És a jószomszédi
kapcsolatait az EU szellemében ápolni akaró magyar kormány meghívását sem értelmezné
félre. Az osztrák kormány eddig különben sem tett semmit, ami a magyar érdekeket sértette
volna, semmi okunk hát a bizalmatlanságra.



Huszárok a március 15-i felvonuláson. Nem a Habsburg-család ünnepe
    Fotó: Reuters

Hogy milyen igaz! És hogy mennyire nincs új a nap alatt. Majdnem szóról szóra
ugyanezt mondta Gömbös Gyula 1933-ban Adolf Hitler új német kancellárról. Gyorsan
meg is látogatta Berlinben még harminchárom tavaszán. Addig egyetlen európai államfő
sem állt szóba Hitlerrel, Gömbös Gyula oldotta föl a blokádot, hogy úgy mondjam.

Úgyhogy meg vagyok győzve. Megértem, hogy a baloldal miért nem szervezett semmi
tiltakozó demonstrációt, miért nem válaszolt a bécsi antifasiszta fiatalok
szervezeteinek fölajánlkozására, akik közös tüntetést javasolván eljöttek volna
Budapestre, csak a kutya se hívta őket. Haider különben is azt mondta, hogy ha az európaiak
nem fogják be a szájukat, Ausztria lépjen ki az Európai Unióból. Igaz, ezt csak a
televízióban láttam, és nem is hallottam, mert Haider eredeti hangját nem adták a képhez,
de ha ez megtörténik, minden akadály elhárul egy új Osztrák–Magyar Unió előtt,
mely a történelem folyamán eddig már olyan fényesen bevált.

Na jó, amit a rendszerváltás óta Béccsel együtt terveztünk, az mind látványos
kudarcba fulladt, gondolok itt a Világkiállításra meg a Labdarúgó Európa-bajnokságra,
de ebbe az új szövetkezésbe már se Bécsben, se Budapesten nem köphetnek bele a
szocialisták.

Persze, én nem vagyok történész, nem búvárkodtam levéltárakban meg egyéb hiteles
források között, csak azt tudom elmondani, amit a magam józan kispolgári eszével
gondolok, meg gondol körülöttem néhány millió történelmileg nem egyetemi színvonalon
képzett magyar állampolgár az osztrák–magyar együttműködés sikerességéről a
mohácsi vész óta.

A Jagellók kihalása után (II. Lajos cseh és magyar király, mint tudjuk, a mohácsi ütközet
során a Csele-patakba fulladt) automatikusan a Habsburgok fejére került a cseh és egyúttal
a magyar korona is, a Habsburgok lenyúlták, amit lehetett, a Felvidéket és a
Nyugat-Dunántúlt (szerencsénkre Erdélyig nem ért el a kezük), az együttműködés
ideális volt, előrevetítette a jövendő boldog századok árnyékát, a végvárakba a
zsold Bécsből sosem érkezett meg, ha a török ostrom alá vette valamelyik végvárat,
a Habsburg fölmentő sereg mindig elakadt félúton, a végvári vitézek és várkapitányok
vagy visszaverték a törököt maguk, vagy hősi halált haltak.

Zrínyi Miklós (a költő és diplomata) világosan látta és le is írta a Német
maszlag, török áfium cím? könyvében, hogy ha a törököt csak osztrák segítséggel
bírjuk kiverni, annak a vége osztrák megszállás lesz. S lőn. Semmiben sem különbözött
az 1945-ös Fölszabadulástól, aminek szovjet uralom lett a vége. A török hadaktól
lakatlanná tarolt vidékekre gyorsan sváb parasztokat telepítettek olyan előjogokkal,
melyek nem illették meg a magyar jobbágyokat. (Ne ítéljük el őket, azok sem voltak hülyék
ingyen jönni ide, a vad-keletre! Sose a kisember a bűnös, mindig a politikus.)

No, a Rákóczi fiú, a későbbi II. Rákóczi Ferenc, akit a jezsuitákkal akartak osztrákká
neveltetni a Habsburgok sikertelenül, hazajött, erdélyi fejedelem lett, és a már
akkor javában tartó Thököly-féle szabadságharc élére állt. Igen reménykedett, ha
nem is az EU-ban, de a Habsburgok természetes ellenségében, a francia királyban, aki
hitegette is az utolsó csepp vérig. Úgy értem, Rákóczi kurucainak utolsó csepp véréig.
Az osztrák–magyar sógorság szent nevében a Habsburgok mindenesetre fölrobbantották
valamennyi várunkat, nemesi kastélyunkat.

Ha a magyar turista manapság végigautózik mondjuk az osztrák Duna völgyében, nem lát
a pipától, ha megfigyeli, hogy szinte minden hegycsúcson ott illegeti magát egy büszke
középkori vagy barokk vár (ezek mindent megúsztak: Napóleont, német–osztrák háborút,
első, második világégést, jégesőt, földrengést, tornádót: mindent!) És jönnek
hozzánk az osztrák turisták, és mint egzotikumot, romantikát fényképezik a
szigligeti, a sümegi, a nógrádi, siroki várromokat, melyeket mind a császáriak
robbantottak föl – ilyenkor, Isten ne vegye bűnömül, mindig elfog valami
idegenforgalmilag nem igazán pozitív indulat…

Aztán a reformkor, a remények, a józan Széchenyi tervei, amelyeket a Habsburg álnokság
a nemzetiségek föllázításával próbált letörni, az a császári árulás, amitől
belerohantunk a szabadságharcba, a trónfosztásba; és megesszük őket reggelire, ha
nem fordulnak a Szent Szövetség nevében, sajnos jogosan, az orosz cárhoz. (Ezt nem láttuk
előre: külpolitikában mindig nagyok voltunk!) A szabadságharcot a már akkor is dicsőséges
orosz hadsereg győzte le, de bosszút, azt a gyáva Habsburgok álltak. A szabadságharc
tizenhárom tábornokát (köztük az osztrák Pöltenberget is) mint haramiavezéreket fölakasztották.
Hogy megalázzák a nemzetet. Hogy politikailag ne kelljen elismerni: egy független országot
tiportak le, nem: egy lázadó gyarmaton csináltak rendet. Batthyány, az első felelős
magyar kormány miniszterelnöke is csak egy lázadó bennszülött törzsfőnök volt.

Aztán jöttek a Haynau hiénái és a Bach-huszárok… mindegy. Feledhető. Mert jött
Deák Ferenc is, a haza bölcse, és amíg Széchenyi beleőrült a kudarcba és a jövő
sötét látomásaiba (melyek sorra bekövetkeztek), a Nemzet kiegyezett a Dinasztiával,
hogy majd tizennégyben a minimum tizennégyszeres gyilkos ferencjóska nevével az
ajkukon rohanjanak a lövészárkok poklába meghalni a Gyürkőzz Jánosok.

Ami igaz, az igaz, soha olyan gazdasági és társadalmi föllendülést nem ért meg
Magyarország, mint 1867 és 1914 között. Ha meggondolom, nem is fizettünk nagy árat
érte, csak Trianont. Csak az ország kétharmadát, igazán jó boltot csináltunk a sógorékkal,
megérte! Európa rajtunk verte le az Osztrák–Magyar Monarchia minden vétkét, Ausztriának
haja szála se görbült, még megkapta Burgenland keleti részét is Magyarország testéből,
még Sopront is megkapja, ha a legmagyarabb város nem szavaztatja le lidérces gogoli
csellel a holt lelkeket is.

Sokat köszönhetünk a sógoroknak. Ők adták Európának Hitlert is, akihez, mint már
említettem, elsőnek Gömbös rohant tiszteletét tenni. Hitler aztán fölszabadította
a saját hazáját is, volt nagy Anschluss, a sógorék elaléltak a gyönyörtől,
asszonyaik könnyezve sikoltoztak a Kancellár szállása előtt, hogy Lieber Führer sei
so nett, komm\' noch a\'moll zur Fensterbrett! ("Kedves Führer, légy oly jó,
ablakunkhoz jöjj még el!") Ez a szöveg is bejött. Visszakaptuk a Felvidék egy részét,
a Délvidéket, Észak-Erdélyt, volt nagy hejehuja, dínomdánom, országgyarapítás…
ja, hogy a második magyar hadsereg körülbelül mind egy szálig…? – oda se neki! A
zsidók? – hát azok meg kit érdekelnek?! A bombázások, a rommá lőtt Budapest ("a
második Sztálingrád", miközben Bécs néhány lövéssel megúszta), Budapest, ahol
kő kövön nem maradt, a hét Duna-híd?! Hát nem megérte? Gondoljunk csak Szálasi
testvér pünkösdi királyságára – mikor volt olyan szabad a magyar?!

Na hát persze a nyomorult győztesek, a Szövetségesek, megint ránk tiportak. Ismét
helybenhagyták és örök időkre bebetonozták Trianont. Eladtak minket az oroszoknak.
Mi nyolcvankilencig cipeltük a szovjet igát, a sógorék már ötvenötben fölszabadultak,
semlegesek lettek (miközben a világ rettegve várta az atomháborút), mára ők lettek
Európa leggazdagabb országa, és még van merszük köpni Európára is. Miért ne? Mit
nekik a demokrácia, megvan az osztráknak a maga népnemzeti hagyománya.

De az osztrákokkal kapcsolatos élményem nekem mint afféle átlag magyar panellakónak
a dinasztiához fűződik. Eleinte, Isten bizony, becsültem Habsburg Ottót, afféle
européernek tartottam, aki túllépett azon a kellemetlen és ma már értelmetlen tényen,
hogy ő maga a Habsburg trónörökös. Valami nagyon nagyfej (az ő érdekében – adjon
hálát az Istennek – elfelejtettem már, ki volt az illető) meghívta egy március
tizenötödiki ünnepségre. Ottó Ő Csász. és Kir. Fensége (amúgy csak civilben) eljött.
És azt mondta, hogy az ő családja, mármint a Habsburgok, csak közelebb akarták vinni
a magyarokat Európához. Elfelejtette, hogy katolikus. Hogy az ő pápája nem azért
ment Izraelbe, hogy megmondja a zsidóknak: az Egyház azért üldözte őket kétezer éven
át, azért készítette elő Európában a politikai antiszemitizmust, mely a holocaust
szellemi szálláscsinálója volt, hogy elvezesse őket Krisztushoz. Nem. A pápa azért
ment, hogy végiggondolja, számba vegye az Egyháznak a zsidósággal szemben elkövetett
vétkeit, és bocsánatot kérjen értük. Habsburg Ottónak a magyar szabadságharc ünnepén
nem jutott eszébe, hogy legalább az aradi tizenhárom meggyilkolásáért bocsánatot kérjen,
ami az akkor még nem létező genfi konvenciók nélkül is gyalázatos politikai
gyilkosság volt. Egy fegyvert letevő hadsereg tábornokait, legyőzött ország
miniszterelnökét már akkor sem illett Európában kivégezni. Azóta Ottó nekem nem úriember
többé, csak Habsburg.

No jó, ez, mondhatni, magánügy. Csak afféle ízlésbeli különbség egy Habsburg ivadék
és egy magyar közember között. Amúgy a Schüssel-kormányzat eddig még valóban nem
sértett magyar érdekeket, igaza van a miniszterelnöknek –, nem hallottak még Brüsszelben
az önrendelkezési jogról, független országok belügyeibe való be nem avatkozásról?
Orbán Viktor még csak összevonta szemöldökét. Ne várjátok meg odaát, Európában,
amíg a lovát is ugratja!

(A szerző író, publicista)

Olvasson tovább: