Kereső toggle

Román újfasiszták a csendes szimpátia közegében

A szalonképes Vasgárda

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Romániai Zsidó Hitközségek Szövetsége nyílt levélben hívta fel a figyelmet
a romániai újfasiszta mozgalom újjáéledésére. A felhívásra lapzártánkig a romániai
politikai erők nem reagáltak, a mai román légionáriusok ellen nem indult semmiféle
hatósági eljárás sem, noha Románia alkotmánya tételesen tiltja a mozgalom létét.



Román díszszázad Bukarestben. Elmaradt szembesítés a múlttal    Fotó:
Reuters

Az első világháború után egy fiatalember Iasi városában rájön, hogy minden
rosszért, a szociális feszültségekért a kommunisták és a zsidók, a tőkések és a
bolsevikok okolhatók, és megszervezi a maga kis diákcsoportját az árulók meggyilkolására.
Corneliu Zelea Cod-reanu a huszas években Németországban egy Hitler nev? úr mozgalmával
is megismerkedik, ezáltal még inkább meggyőződésévé válik, hogy a román munkásosztályt
föl kell szabadítani az idegen tőke és az idegen baloldal egyidej? uralma alól.
1927-ben alakul első mozgalma, a Mihály Arkangyal Légiója, majd ebből lesz a hírhedt
Vasgárda, amely a harmincas években a liberális miniszterelnök meggyilkolásáig is
eljut. A háború előtt Codreanut, "a kapitányt", és jónéhány társát a
fasiszta diktatúrától félő király körülbelül olyan rövid úton végezteti ki,
ahogy a vasgárdisták bántak el a maguk ellenfeleivel, de ez sem volt elég a meggyengítésükhöz:
1940-ben Ion Anto-nescu marsall velük alakítja meg kormányát és a "nemzeti légionárius
államot". A marsall egy idő után persze megpróbál megszabadulni a rá nézve is
veszélyes, fegyveres szabadcsapatokkal garázdálkodó partnertől, aztán ő maga is háborús
bűnösként végzi.

Dióhéjban ennyi a romániai légionárius mozgalom, illetve a Vasgárda története –
legalábbis a háború végéig. A sztori nem igazán egyedi, Európa fasiszta mozgalmai
általában hasonló okokból, hasonló időszakokban keletkeztek, és hasonlóképp
buktak meg a háború végeztével. Még az sem mondható igazán meglepőnek, hogy amint
az elmúlt években Németországban is újjáéledt az újfasizmus, és máshol is
megjelennek fekete- vagy barnaingesek a politika és a társadalmi mozgások zaklatott
perifériáján, úgy Romániában is újra feltűntek Codreanu zöldingesei, ők is
menetelnek, kiadványaik vannak, és noha nem szerveződnek párttá, mert célkitűzéseik
ismeretében az alkotmány sze-rint nem jegyeznék be őket, kulturális szervezetként vígan
megélnek.

Ami a romániai újfasizmus létezésében más és aggasztó, az az állam, illetve
szinte az egész társadalom jóindulatú közönye. Nyugat-Európában az újfasiszták
megjelenése mindig heves vihart kavar, ha ők kimennek az utcára, biztos, hogy lesznek
ellentüntetők, vezetőik sűrűn kerülnek vád alá, ha pedig a hatalom közelébe szivárognak,
akkor egész Európa élesen és ingerülten reagál. A romániai újfasiszták viszont
nem jelentenek érdemi problémát, egyáltalán vitapontot a romániai társadalomban. A
politikai pártok egy része elnéz a fejük fölött, Corneliu Vadim Tudor Nagy Románia
Pártja pedig élénken ápolja a kapcsolatokat velük.

A mai román légionáriusok többnyire fiatalemberek, egyetemisták és középiskolások,
tehát a jövendő demokratikus Románia felnövekvő nemzedékének tagjai. Zavartalanul
szervezhetnek tudományos konferenciákat Codreanu születésének emlékére, a
legnagyobb ilyen szimpózium a kolozsvári városházán zajlott. A bánsági Lugos főterét
Cons-tantin Dragan egykori légionáriusvezető pénzéből újítják fel, cserébe az
adományozó mellszobra díszíti majd a város központját. Amikor tavaly október 6-án
román tüntetők kicsiny, de hangos és a rendőrségtől nem zavart csoportja egész nap
sikeresen alázta meg a magyarok megemlékezését, a csapat egyik prominens figurája büszkén
mondta az újságíróknak, hogy ők légionáriusok. A Codreanuról és más fasiszta
vezetőkről tartott megemlékezések általában istentiszteletekkel vannak egybekötve,
ortodox templomokban egyházi szertartással adóznak a háborús bűnösként nyilvántartott
figurák emlékének. És alig néhány hete megint csak Kolozsváron Codreanu nevében
uszítottak titokzatos plakátok a magyar egyetem ellen.

Noha az Európa Tanács az európai szélsőséges pártokról szóló tavalyi jelentésében
ezt a mozgalmat is megjelölte, meg-bélyegezte, Romániában leginkább a felháborodás
volt érzékelhető, amiért romániai pártokat vagy szervezeteket egyáltalán szájára
vesz az Európa Tanács. A romániai zsidó hitközségek legutóbbi tiltakozása már
egyenesen a kormányfőnek, az államfőnek és a parlamentnek szólt, de válasz sehonnan
nem érkezett, a Román Hírszerző Szolgálat pedig csak annyit tartott fontosnak
megjegyezni, hogy a vasgárdistákat azok használják eszközként, akik Románia európai
integrációját akarják megzavarni, egyébként viszont az egész nem veszélyezteti a
nemzetbiztonságot. Nos, miközben korábban egyes lapok azzal riogattak, hogy Székelyföldön
a magyarok félkatonai szervezeteket alapítottak, és a fenyvesekben gyakorlatoznak –
mint kiderült, a szemfüles újságírók egy cserkészcsapatot láttak kirándulni –,
addig a vasgárdisták büszkén hirdetik, hogy ők valóban megalapították a mai "fészkeket",
a mozgalomnak azokat a sejtszerűen kapcsolódó alapegységeit, amelyek igen jól működtethetők
konspiratívan és könnyen mobilizálhatók.

De hát mitől is a közöny – olykor enyhe rokonszenv –, ami a vasgárdistákat övezi?
Nemcsak a Vasgárda emlékét tűri meg jóindulattal a közvélemény és a hatalom. Maga
a háborús bűnösként kivégzett Antonescu marsall is köztiszteletnek örvend ma Romániában.
Kevés város akad, ahol ne lenne róla ismét utca vagy tér elnevezve, sok helyen állítottak
vagy terveznek állítani Antonescu szobrokat, emlékműveket. A marsall figuráját
tulajdonképp hasonlóképp kezelik magának Ceausescunak az alakjával: mindketten hibáztak
sok mindenben, de mindketten jó románok voltak, a románság felemelkedéséért akartak
tenni valamit. Ez pedig már a jelenség két fontos gyökerére utal. Az egyik a társadalom
egészét behálózó nacionalizmus, a másik pedig a történelemmel való szembenézés
teljes hiánya.

Nem csoda, hogy még a román értelmiségiek is így gondolkodnak, ha az a politikus,
akit jelentős részben ők segítettek az ország élére, még inkább így gondolkodik.
Emil Constantinescu, akit Magyarországon is többnyire az európai stílusú politika fő
alakjaként ismernek, egyetlen alkalmat sem hagy ki arra, hogy biztosítsa az ország népét
arról, hogy az államfő az egységes nemzetállam legfőbb őre. Azok ellen is hajlandó
volt megvédeni a nemzetállamot, akik "területi vagy etnikai szeparatizmust hirdettek",
mint a hírhedtté vált Kolozsvári nyilatkozat szerzői – mint kiderült, a román és
magyar értelmiségiek csak megpróbáltak abban a regionalitásban gondolkodni, ami az
Európai Unióban a lehető legtermészetesebb. Az államfő a nemzetállam egységének védelmében
vetette el még 1997-ben a magyar állami egyetem gondolatát, a nemzetállam pedig továbbra
is hivatkozási alap mindenféle kisebbségi törekvés ellen.

Talán profán a példa, de valóságos: ha a román nemzeti válogatott gyengélkedik,
itt nem hallani olyan tévékommentátort, amelyik azt mondaná, hogy rossz a csapat, vagy
baj van a játékosok felkészülésével, a kudarc oka mindig külsődleges, leginkább a
bírók tévednek Románia ellen. A román közgondolkodás nem ismer múltbeli zsákutcát,
elrontott történelmi döntéseket, szégyellnivaló mozzanatokat. Amit románok tettek,
az nem lehetett rossz, hibás. És ha ennek fényében egy kissé alakítani kell a történelmi
tényeken, ennek sincs akadálya.

Érdekes példa épp Antonescué, aki itt valóban nem számít háborús bűnösnek, mert
elhallgatják azokat a tetteit, amiért kivégezték: a történelemkönyvekben nem
szerepelnek az általa szervezett pogromok; deportálások csakis 1940 és 44 között, és
csakis a magyarok által megszállt Észak-Erdélyben történtek. Hogy Románia mind a két
világháborút más oldalon fejezte be, mint ahol elkezdte, az általában nem nyer említést,
mint ahogy nem románok, hanem a negyvenes évek végén zsidó kommunisták hajtották
szovjet uralom alá Romániát. Nemhogy a történelemkönyvekben, az elit történelmi
tudatában sem szerepelnek szégyenletes vagy akár kudarcos mozzanatok. Ezért kell vagy
ezért lehet elfogadni Antonescut, a Vasgárdát és a légionáriusokat, de ezért nem
kap igazából egyértelm? történelmi ítéletet a kommunista diktatúra sem. A román
nép ma is békében él saját történelmével, már azzal, amit ő saját magának
kialakít.

Amint azonban nincs hajlam a történelmi önvizsgálatra, úgy nincs igazi szándék a
mai kihívások őszinte megválaszolására sem. Többek közt tehát épp annak megértésére,
hogy Európa nemcsak az újfasiszták megjelenését utasítja el, hanem még inkább azt,
ha az újfasisztákkal jóban van egy társadalom.

Olvasson tovább: