Kereső toggle

125 éve született Károlyi Mihály és Jászi Oszkár

Politikusok, akik tisztelték egymást

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Egyéniségük, származásuk, politikai múltjuk különbözősége a jelek szerint nemhogy gátja, hanem éppen ellenkezőleg, egyik legfőbb serkentője volt összetartozásuknak. Károlyi rendkívül tisztelte Jászi műveltségét, rendszeres gondolkodását, fölényes íráskészségét, töretlenül baloldali múltját, megbízhatóságát és puritanizmusát. Az eszményeihez mindenek fölött ragaszkodó, az árral szemben úszó elvhűséget és moralitást testesítette meg számára. Jászi viszont csodálta Károlyi politikai intuícióját és merészségét, romantikus és nagylelk? egyéniségét, múltjával való leszámolásának következetességét.



Jászi Oszkár és Károlyi Mihály Amerikában Fotó: Jászi-archívum

Jászi Oszkár számára Károlyi azt a történelmi Magyarországot testesítette meg, amely a progresszió sokáig üldözött eszméit végre nem idegen és megrontó, hanem megmentő és a legjobb nemzeti hagyományokat követő princípiumnak ismeri és fogadja el. És annak tudatában, hogy ő maga már csak származása miatt is alkalmatlan a politikai vezérszerepre, de egyénisége sem olyan, hogy meg tudná ragadni a tömegek lelkét, Károlyiban találta meg a "zászlót", a magyar progresszió olyannyira hiányzó, romantikus vezéregyéniségét. 

Jászi sorsszerűséget látott már születésük körülményeiben is. Mindketten 125 évvel ezelőtt születtek, mindössze két nap különbséggel. Jászi 1875. március 2-án Nagykárolyban, egy zsidó orvos fiaként, Károlyi március 4-én. Ezzel azután hosszú időre meg is szakadt minden párhuzamosság életpályájuk között, hacsak nem számítjuk annak, hogy mindketten a budapesti egyetem jogi fakultásán szereztek diplomát. Itt azonban aligha találkoztak. Károlyi a fiatal arisztokraták életét élte, az év nagyobb részében vidéken vagy külföldön tartózkodott. Jászi az ambiciózus szegény diák szorgalmával készült pályájára, majd kényszerűségből állást vállalt a Földművelésügyi Minisztériumban. Amikor néhány barátjával 1899 szeptemberében megalapította a Huszadik Századot, még nem voltak közvetlen politikai céljai. A hódító, fiatal tudomány, a szociológia művelése számára akart orgánumot és gárdát teremteni, majd ennek a segítségével – egy polgáribb szabadelvűség jegyében – megújítani a magyar szellemi életet, mindenekelőtt a magyar tudományosságot. A tudomány és a gondolat szabadságáért vívott küzdelem kényszere vezette el, főként 1903 után, a közvetlen politikai harc szükségességének a felismeréséhez. 

Az ellenzéktől a kormányalakításig

Mindketten 1905-ben léptek be a politikába, csakhogy a színtér két ellenkező oldalán. A konzervatív agrárius táborhoz tartozó Károlyi ekkor lett először képviselő, s ekkor csatlakozott a Függetlenségi Párthoz. Jászi viszont Adyval, a szociáldemokratákkal és a progresszió többi képviselőjével együtt, bécsi támogatással próbálta megtörni a Károlyiak által is megtestesített feudális erőket.

Rövidesen mégis együttműködésre került sor közöttük. Amikor Tisza István 1912 júniusában az obstruáló ellenzék erőszakos letörésének az eszközéhez nyúlt, a parlamentből kihurcoltatott és kitiltatott ellenzéki vezérek végre rászánták magukat, hogy Tisza ellen az "ördöggel", azaz a parlamenten kívüli demokratikus és szocialista ellenzékkel is összefogjanak. A szövetkezett ellenzék közös népgyűléseket rendezett az ország minden vidékén. A legelsők egyikét Miskolcon tartották június 16-án, s szónokai Károlyi, Jászi és Landler Jenő voltak. 

A fogékony Károlyira nem maradt hatás nélkül a miskolci találkozás, de ezt politikai helyzete és környezete egyelőre semlegesítette. Jóval később, már barátságuk idején mondja el, hogy a népgyűlésről jövet, ahol Jászi "gondolatok ritka bőségével és nagy hatással beszélt, elragadtatással szóltam róla Darányi Ignácnak. »Jól ismerem Jászit – felelte Darányi. – Nagyon tehetséges, de nagyon veszedelmes fiatalember. Vigyázz rá.«"

Politikai kapcsolatuk újabb próbája 1914 tavaszára tehető, ekkor lettek mindketten formailag is pártvezérek. Károlyit a Függetlenségi Párt – a parlamenti ellenzék legnagyobb pártja – elnökévé választották, Jászi pedig ugyanekkor alapította meg a kicsiny, csakis szellemi súllyal rendelkező Radikális Pártot.

Jászi ekkor már teljes mértékben felismerte Károlyi kivételes jelentőségét, megsejtette a személyében rejlő lehetőségeket. Már 1914 derekán kimondta: ma "valódi ellenzéki erő egyedül Károlyi Mihályban és legszűkebb csoportjában nyilvánul meg… ezekben a szárnypróbálgatásokban van ma az egyedüli komoly ellenzéki politika".

Ami Jászit illeti, vele Károlyi együttműködése valóban zavartalan és harmonikus volt. A kormányalakítás előtt Károlyi "conditio sine qua non"-nak kötötte ki Jászi miniszterségét. Együtt utaztak Belgrádba Franchet d´Esperey tábornokhoz, ketten szövegezték meg a hajón a tábornoknak átnyújtandó memorandumot, s ugyancsak ők ketten vitatták meg a tábornokkal a fegyverszüneti szerződés feltételeit. Jászi a későbbiekben is Károlyi legfőbb tanácsadója maradt nemcsak a minisztériumához tartozó nemzetiségi politika ügyeiben, hanem a külpolitikai vonalvezetésben is. Ez a "státusa" nyert hivatalos kifejezést a Külügyi Tanács elnökévé történt kinevezésében 1919 tavaszán.

Emigrációban

Az emigrációval új szakasz kezdődött politikai együttműködésükben is. Itthon, a forradalom előtt és alatt, minden egyetértésük ellenére a maguk pártkereteibe tartoztak. A forradalmak után a régi pártkeretek öszszeomlottak, s az emigráció említett első időszakában Károlyi és Jászi egyazon politikai csoportosulásnak, a demokratikus magyar emigráció radikális szárnyának élén állottak. (Kis sarkítással azt is mondhatnánk: amikor tényleg egyetértettek, nem tartozhattak együvé, amikor viszont együvé tartoztak, már mind kevésbé tudtak egymással egyetérteni.)

1919-20 fordulóján Jászi kifejezetten távol akarta tartani Károlyit az emigrációs klikkharcoktól és alkudozásoktól. "Az országnak csak Te lehetsz a vezére, ha egyszer öntudatra ébred, s lerázza magáról hóhérait és uzsorás piócáit. Őrizd meg tehát Magadat a jövőnek. Ez a Te legnagyobb kötelességed" – kérte 1919. október 15-én, amikor Masarykkal és Benessel folytatott tárgyalásai után Prágából visszaindult Bécsbe. Jászi maga is igyekezett hozzájárulni Károlyi forradalmi szerepének, vádakkal és rágalmakkal elárasztott alakjának a magyar és a nemzetközi közvélemény előtti tisztázásához.

Károlyinak nem sikerült "élő szintézist" teremteni eszméi és a reálpolitika között, de önként ő soha nem mondott le erről, sőt, egész élete egyetlen meg-megújuló erőfeszítés volt éppen ebbe az irányba. Ha Jászi számára az elvek fontosabbak voltak a barátságnál, Károlyinál az "élő szintézis" keresése mind az elveket, mind a barátságot megelőzte.

Szétválásuk szükségszerű és történelmileg releváns fejlemény volt. Példaszerűen tanulságos annyiban, hogy a baloldal két, elvileg lehetséges, ellentétes irányú útját választották, s járták végig, tisztán, következetesen, egymás és önmaguk iránt is könyörtelenül. De tragikus is, mert az a két magyar politikus, aki a tízes években minden progresszív, jó nemzeti erőt maga köré tudott tömöríteni, e szétvált út két végpontján magányosan és keserűen fejezte be az életét.

(A szerző történész)

Olvasson tovább: