hetilap

Hetek hetilap vásárlás
Diktatúrák elmélete és gyakorlata
A Quadragesimo annótól az Opus Pacisig

1999. 12. 18.
Az 1945-ös összeomlás után a fasizmus totalitárius modellje, a szélsőjobboldali "kemény diktatúra" sehol sem élte túl a háborús vereséget. Egyetlen totalitárius rendszer sem maradt a szintéren, hiszen minden európai keménydiktatúrás, jobboldali rezsim a hitleri Németország csatlósa vagy szövetségese volt. Azok a puhadiktatúrás, szélsőjobboldali rendszerek azonban, amelyek nem voltak a háború idején a náci Németország szövetségesei, fennmaradtak az antifasizmus világméretű győzelme után is. Érdemes végiggondolni, hogy túlélésük mennyiben járult hozzá a fasizmus mai reneszánszához.

A jobboldali diktatúra fasiszta és paternalista változatát az különbözteti meg,
hogy a fasiszta gyűjtőnéven összefoglalt totalitárius kemény diktatúra állandó
mozgósítási állapotban tartott tömegmozgalomra támaszkodik, amely a nagypolgárságon
belül egy világos kritériumokkal elkülöníthető csoportot ellenségképpé emel és
diabolizál (zsidóság mint ellenségkép), míg a paternalista diktatúra óvakodik a
szegény tömegeket mozgósítani, mert tart attól, hogy nem tudja az eltorzult osztályharcos
indulatot a kiszemelt, ellenségképpé stilizált uralkodóosztályi csoportra korlátozni,
és az esetleg a többi uralkodó osztályok elleni osztályharcos indulattá szélesül
és a "buták szocializmusából" (Wilhelm Liebknecht) valódi szocialista forradalmiság
lesz.

(folytatás az 1. oldalról)

A puha diktatúra elvi alapját XI. Pius pápa 1931-ben kiadott Quadragesimo anno kezdet?
enciklikája rakta le. A pápai körlevél XIII. Leó pápa 1891-ben megjelent enciklikájának
negyvenedik évfordulója ürügyén látott napvilágot. Az első úgynevezett szociális
enciklika a kor két kihívására válaszolt: A "munkásnak joga van az igazságos bérre"
semmitmondó, de a marxista értéktöbblet-elméletre célzó tézissel a munkástömegeket
akarta elcsábítani a szociáldemokrata lobogó alól, s felsorakoztatni őket az "antiszociális"
burzsoá liberalizmus ellen.

XIII. Leó csak politikai kompromisszumot kötött, a győztes liberális rendszerekkel,
de a modernséggel nem akart valóságos megegyezésre jutni. A premodern világból
annyit akart átmenteni,akár alkudozás árán, amennyit csak lehetett. A Quadragesimo
anno szándéka is ez volt. Az enciklika a világválság által felszínre hozott szociális
problémákra akart feleletet adni. A bajok alapja a dokumentum szerint a liberális
gazdasági szabadverseny. A szabadverseny "az individualisztikus gazdasági rendszernek
alaptévedése, amelyből, mint mérges forrásból, összes egyéb tévedései folynak.
...a szabadverseny nem tudja a gazdaságot szabályozni... Azért szükséges a gazdaságot
ismét valóságos és hatékony szabályozó elvnek alávetni." Az enciklika szerint
"ez a gazdasági rendszer még ma sem az egyedül uralkodó rendszer. Sőt még ma is az
emberiségnek számban és jelentőségben legnagyobb része nem így gazdálkodik, különösen
a földmívesek, az emberiségnek ez a nagyobbik fele, amely tisztességben és becsületben
keresi kenyerét".

Az enciklika tehát az "ipari társadalommal" szembeállítja az "agrártársadalmat".
Szükségesnek tartja, hogy az ipari társadalomban a középkorból átmentett rendiség
szabályozó elvei érvényesüljenek. Ez lényegében a korporativizmusnak a jobboldali
koncepciója, amelyben a társadalom foglalkozások szerint hierarchikus rendbe tagolódik.
Ezek kooperálnak, közöttük érdekharc nem lehetséges. Ezt az állapotot az államhatalomnak
kell biztosítania teljhatalommal. Ez a puha diktatúra feladata. A "hivatásrendi állam"
egyszerre akart lenni a demokrácia visszavétele, a szocialista forradalom és a
Mussolini és Hitler által megtestesített kemény diktatúra alternatívája, amely
felszította a tömegek agresszivitását és ezzel veszélyeztette a hivatásrendi
szervezetben rögzített hierarchikus rendszert.



Pápai jószándék és diktatórikus gyakorlat



A Quadragesimo anno eszméi nem egyszerűen a "Rerum novarum" enciklika modernizálását
és aktualizálását jelentették, hanem Othmar Spann osztrák teoretikus elméletének
gyakorlatra hangszerelését.

A jobboldali puha diktatúra elméleti víziója alkalmasnak bizonyult arra, hogy életképes
politikai modellek ihletője legyen.

Első jelentős megvalósulása a Dolfuss-Schuschnigg-féle "rendi állam"
(Staendestaat) volt Ausztriában. A jobboldali paternalista diktatúra előzményei
visszanyúltak a Monarchia idejére. Lueger keresztényszocialista pártja meglovagolta a
kisiparosoknak és kiskereskedőknek a lincshangulatát a tőlük lakbért és az üzlethelyiségért
bérleti díjat szedő polgári tulajdonosok ellen, s ennek a lincshangulatnak antiszemita
színezetet adott. A századfordulón ez a kistulajdonos antiszemita párt uralta Bécset.
Az első világháború végére Ausztria alpesi tartományaiba: Tirolba, Karintiába,
Vorarlbergbe szorult vissza, és ott tervezte egy Bajorországot és Ausztria alpesi
tartományait egyesítő katolikus német alpesi királyság tervét, amely a katolikus
paternalizmus jegyében megvédi az alpesi tehenészetet mind a zsidó nagyburzsoá kizsákmányolástól,
mind a szociáldemokrata jóléti állam adóterheitől. Az 1918-as osztrák köztársaság
permanens válsága idején ez az irányzat ragadta meg a hatalmat Dolfuss kancellársága
alatt 1933-ban, és kísérelte meg a jobboldali puha diktatúra megvalósítását. A
kancellár 1934 februárjában ágyúval verte le a bécsi szociáldemokrata felkelést,
és még ez év nyarán az osztrák náci párt puccskísérletének áldozata lett. A
rezsim leverte a puccsot és elvegetált 1938-ig, amikor a hitleri Németország
elfoglalta és Anschluss (csatlakozás) néven bekebelezte a Birodalomba Ausztriát. A
puha diktatúra nem bizonyult versenyképesnek a totalitárius-fasiszta kemény diktatúrával
szemben. Azon a periférián azonban, ahová a hitleri Németország nem tudott közvetlen
hatalmi befolyással totalitárius vagy afelé tendáló rendszereket létrehozni a
jobboldali puha diktatúra lábra tudott állni.

Portugáliában Salazar épített ki puha diktatúrát. A húszas évek végén a feudális
maradványokkal terhelt rendszerrel szemben megerősödött a demokratikus ellenállás és
elsöpörte a királyságot. Az új köztársaság a teljes anyagi csőd szélén állt. A
gazdasági szanálást a vaskez? pénzügyminiszter, Oliviera Salazar végezte el, aki csődtömeggondnoki
felhatalmazását diktátori hatalommá építette ki. Portugália a 18. század óta erős
angol befolyás alatt állt, s ehhez alkalmazkodva a Salazar-rezsim nem kacérkodott sem
Mussolinivel, sem Hitlerrel, s a második világháború alatt megőrizte semlegességét.


A harmadik paternalista jobboldali puha diktatúra Franco Spanyolországa volt. A spanyol
polgárháború előtörténete egymásra ható radikális események akció-reakció
viszonyának a története. 1931-ben megbukott a történelmi nagybirtok és az ezzel összefonódott
klérus uralma. Bourbon XIII. Alfonz királysága, majd egy "intellektuel-köztársaság"
következett: konzervatív retorikában fogalmazó liberális szellemi tekintélyek,
Ortega y Gasset és Madariaga lettek az ország nagykövetei. A nagybirtokos-klerikális
jobboldalnak volt ereje a viszszacsapásra: 1934-ben a keresztényszocialista Gil Robles
modernebb formában fogta össze a hagyományos erőket: reakció, szocialista lázadás,
fegyveres bányászfelkelés Asturiában, amit a jobboldali kormány véresen levert.
Ellenlépés: 1935-ben szocialista-kommunista népfront nyerte meg a választást (ekkor
alkalmaztak először a történelemben "kék cédulát"). A hagyományos jobboldal
1936 nyarán egy Franco tábornok vezette katonai puccsal válaszolt. Véres, elhúzódó
polgárháború robbant ki, amelyben csak külső beavatkozással sikerült legyőzni a köztársasági
erőket.

A világ demokratikus civil erői felsorakoztak a köztársaság megmentésére. A köztársasági
légierő önkéntes külföldi sportrepülőkből verbuválódott, parancsnoka a nagy regényíró,
Malraux lett. A polgárháború a fasizmus és az antifasizmus nemzetközi küzdőterévé
vált. A jobboldali puccsisták megmentésére felsorakozott a fasiszta blokk, a köztársaság
oldalán pedig a Szovjetunió. A köztársasági oldal kommunista irányítás alá került,
vele szemben Mussolini Olaszországa szárazföldi csapatokat küldött a spanyol frontra,
Németország pedig az újonnan felállított légierő elit alakulatát, a Kondor Légiót.
A szélsőséges jobboldali diktatúra tábora erőteljesen megszerveződött. Az 1931-ben
megdöntött királyság utolsó időszakában diktátorkodott Miguel Primo de Rivera tábornok
fia és Lledesma Ramos népvezér erősen szociális demagógiával operáló fasiszta
mozgalmat hoztak létre: a Falangue-ot. A mozgalom veszélyesnek tűnt az önmagukat túlélt
nagybirtokot és felső klérust képviselő Franco-rezsim számára. José Antonio Primo
de Riverát Francóék meggyilkoltatták, és a gyilkosságot a köztársaságiak nyakába
varrták. José Antonio sorsa tipikus példája a jobboldali puha diktatúra és a kemény
diktatúra viszonyának. A fasiszta vezér nem elfelejtődött, hanem a Franco-rezsim
eredetmítoszának meghatározó alakja lett.

A Franco-rendszer összeomlásakor, a hetvenes évek végén úgy volt minden helység főutcája
José Antonio út, ahogyan nálunk minden vidéki város főutcája Kossuth Lajos utca. A
fasiszta rohamosztagot, a Falangue-ot a Franco-rezsim politikai karhatalomként beépítette
saját paternalista diktatúrájába. Példaesete ez annak, hogy a felülkerült
paternalista jobboldali diktatúra hogyan tudja polgárháborús tartalékként rendszerébe
integrálni a totális fasizmus mozgalmiságát, és ennek a mozgalmiságnak az élcsapatát,
a rohamosztagot.



Elszabadult erők



A Horthy-rendszer a bethleni konszolidáció idején polgárháborús potenciálként
hasonló módon sikeresen integrálta a különítményes protofasiszta erőket a félautokratikus
rezsimbe. Miután Gömbös a Bethlen-garnitúra ellen beemelte vezetőiket a kormányhatalomba,
a hibernált polgárháborús potenciált a rövidesen várható mozgósításra való készülődés
pszichikai állapotába hozta. Gömbös halála után ez a politikai-katonai erő
elszabadult, és a Horthy körüli politikai vezetőség sem tudta már irányítani. A
nyilas mozgalomként önállósult polgárháborús potenciál mint a Horthy-rendszer keménydiktatúrás
alternatívája került szembe a félautokratikus rezsimmel. Mind a spanyol, mind a magyar
esetben a puha diktatúra rendszerébe integrált keménydiktatúrás erők dinamizálták
és kényszerítették terrorisztikus irányba elmozdulni az integráló rezsimet. Ez a
jelenség jellemezte a dunai térségben az 1939–40-es német agresszió során létrehozott
új államokat: Tiso Szlovákiáját és Pavelic Horvátországát. Mindkét esetben olyan
két korábbi magyar uralom alatt állott nép kapott szűk keretekben érvényesülő de
önálló államot, amely nem volt a "történelmi népek" közé sorolható. A horvát
népnek a középkorban nem volt saját állama, a szlovákoknak pedig korábban sohasem.
Szerkezetét tekintve mindkét országban paternalista jobboldali diktatúra volt. A
hatalom nem támaszkodott agresszív nacionalista tömegmozgalomra, amely szociális követeléseket
is támasztott volna. Mindkét esetben agresszív politikai milícia adta a nemzeti ébredéshez
szükséges dinamikát.

Különösen veszélyes volt a helyzet Horvátországban, ahol a jugoszláv államon belüli
horvát szeparatizmust a jugoszláv időben az erős népi bázison álló demokratikus
horvát parasztpárt (vezetője előbb Stepan Radic, annak meggyilkolása után Vladimir
Macek) képviselte. A fasiszta orientációjú usztasa mozgalom csak külső támogatással
bírt, hazai nacionalista bázissal nem. Legitimitást az adott neki, hogy a nemzeti egyháznak
tekinthető katolikus egyház Stepinac, zágrábi érsek vezetésével a diktatúra mellé
állt. Az 1940–41-ben kialakult helyzetben a katolikus egyháznak azok az erői, amelyek
a Quadragesimo annóban körvonalazott "rendi" puha diktatúrát tartották a kor kihívásaira
feleletet adó politikai formának, lehetőséget láttak arra, hogy teokratikus puha
diktatúrák hálózatát építsék ki Szlovákiától és Horvátországtól Portugáliáig
és Spanyolországig. Fontos tényezőként csatlakozott ehhez a tervhez a
Vichy-Franciaország is. A Pétain nevével szimbolizált kollaboráns rezsim szervező
ereje az az integralista politikai katolicizmus volt, amelyet a Dreyfus-ügy körüli harc
hívott életre, és a továbbiakban a francia nagypolgári jobboldal politikai ideológiája
lett. Ebben a nagypolgári táborban az 1936-os népfrontkormány okozta trauma azt a
titkos programot alakította ki, hogy Franco-típusú puccsal kell átvenniük a hatalmat,
és olyan rezsimet kell kialakítaniuk, amely az írmagját is kiirtja minden eljövendő
népfrontnak. Ezt saját erőből nem tudták megvalósítani, de a III. Köztársaságnak
az 1940-es vereség következtében történt összeomlása utat nyitott ennek a hatalomátvételnek.
A Vichy-rezsim is a Quadragesimo anno-tábor része lett.



Az utolsó bástya



A német vereség keresztülhúzta a teokratikus puha diktatúrák felépítésének utópiáját.
A puha és félpuha jobboldali diktatúrák integrált polgárháborús erői mobilizálódtak,
hogy megtegyenek mindent az ellen, hogy a demokrácia a hitleri birodalom legyőzésével
visszafordíthatatlan győzelmet arasson a jobboldali diktatúrákkal szemben. Ez arra ösztönözte
a talpon maradt jobboldali diktatúrát Spanyolországban, hogy együttműködve a
katolikus világegyház azonos érdekeltség? erőivel megkísérelje átmenteni a náci
vezető garnitúrának azt a részét, amely átmenthető volt. Ezzel akartak radikális
tartalékot biztosítani egy majdani revans számára. Franco Spanyolországa semlegesként
élte át a háborút. Hitler erőteljes nyomása ellenére Franco tudomásul vette országa
stratégiai helyzetét és nem lépett be a veszélyesen közeli Anglia ellen a háborúba
Németország oldalán.

A helyzetből az következhetett volna, hogy Spanyolország a körülményekhez
alkalmazkodva kimozdul a diktatúrából, és a demokráciára való fokozatos áttérés
útjára lép. A diktatúra azonban ennyi idővel a polgárháború után, amit véres
leszámolás követett, nem mert lazítani az elnyomáson. A Falangue, amely ezt a leszámolást
végrehajtotta, a fejére nőtt a Franco körüli vezetési központnak, és nyomást
gyakoroltak rá azok az egyházi körök is, amelyek át akarták menteni az összeomlott
fasizmus maradványait. Franco Spanyolországa lett az összeomlott Hitler-világ emigráló
vezéreinek menekülési útvonala. Az egyház bizonyos erői kivették részüket a nácik
menekítésében. Kolostorokban bújtattak pétainista rendőrfőnököket, akiket a
francia zsidók deportálása miatt fenyegetett a háborúsbűnös per; Wehrmacht és
SS-parancsnokokat, akik 1944-ben Olaszországban és Franciaországban túszokat végeztek
ki, mivel az érintett helység közelében ellenálló tevékenység folyt. A zsidótalanítókat
mentették, mert ha nyilvános per folyik ellenük, az ráirányíthatta volna a közvélemény
figyelmét az egyház óvatos magatartására a zsidóüldözéssel kapcsolatban. A túszszedőket
egy antifasiszta forradalom elleni harc utóvédharcosainak tartották, az antifasiszta
világnézetben pedig végleges akadályát látták olyan puha diktatúrák kiépítésének,
amelyekben a katolikus egyház államegyházként világi hatalmat birtokol. Spanyolországon
keresztül szökött Argentínába a horvát usztasa vezér, Ante Pavelic, és olyan első
vonalbeli náci zsidóirtók, mint Mengele. Argentínában "testvéri" rezsim fogadta
őket. Peron nacionalista puha diktatúrája Amerika-ellenességből testvéri rendszernek
tekintette az európai fasizmusokat, és drukkolt, hogy a háborút Hitler nyerje meg.
Maga Spanyolország is menedéket adott olyan kevésbé látványos náci menekülteknek,
mint a magyar nyilas színészek: Muráti Lili, Szeleczky Zita, Vaszary Piri, és a
nyilassá züllött íróknak, Wass Albertnek, Nyírő Józsefnek.

A hatvanas években azt rebesgették, hogy Spanyolországban van a székhelye valamilyen
argentin eredet? pénzből fenntartott neofasiszta internacionálénak, amelynek vezérlő
bizottságának tagjai: a Mussolinit kiszabadító "SS-Rambo" Otto Skorzeny, a horvát
usztasa Pavelic és a bukott Peron. Utóbbi mindenesetre Spanyolországban élt emigrációban.
Spanyolország még hosszú ideig a lapító nácik túlélési reményének a földje
volt. Az utolsó bástya, ahonnan kitörve még megdönthetőnek tűnt a demokrácia világuralma.
Ha Németország és Itália elestek is, egy erőd még tartotta magát. Spanyolországot
ebben a pozíciójában még megerősítette, hogy az USA 1954-ben katonai szerződést kötött
a falangista rezsimmel és légitámaszpontot létesített a földjén. A fasiszta országot
akkor még nem vehették fel a NATO-ba, de az atlanti térségnek a Közel-Kelet felé eső
részét katonailag ellenőrizni kellett, és ebben nem lehetett akadály Spanyolország
antidemokratikus rendszere. 1959-ben azonban tarthatatlanná vált a diktatúra etatista
gazdaságpolitikája. A nálunk is jól ismert erőltetett etatista gyakorlat: monstre vízierőm?
építése, amelynek áramot kell szolgáltatnia, és öntöznie a földeket, eredménytelen
volt, ezért a nagytőke kihátrált a rezsim mögül.

1959 a spanyol "új gazdasági mechanizmus" éve. Ekkor az állam átállt az
idegenforgalom fejlesztésére, és ezzel Spanyolország fejlett országgá vált. A
diktatúra felett ennek következtében eljárt az idő. Az átállást ismét az egyház
próbálta a kezébe venni. Megalakult egy "fekete szabadkőművesség", az Opus Pacis
elnevezés? katolikus elittömörítő, féltitkos társaság. Ennek feladata lett volna,
hogy a polgárháborús eredete miatt eldurvult Franco-rezsimet olyan jobboldali puha
diktatúrává alakítsa, amely megfelelt volna a Quadragesimo anno-modellnek. Az út
azonban a diktatúra bukása felé vitt.

A Franco halála után létrejött demokratikus rendszer első átmeneti lépése az volt,
hogy szimbolikus gesztusként félreérthetetlenné tette: a polgárháborúban nem az történt,
amit az "Elesettek völgye" akart sugallni; senkinek sem volt a polgárháborúban
igaza. Az új demokrácia csak azzal indulhatott, hogy világossá tette: a köztársasági
ügy egyértelműen igaz ügy volt, a Franco pronunciamento pedig egyértelműen rossz ügy.



Baljós árnyak



Portugália semleges országként angol befolyás alatt állt. A Salazar- diktatúrán
keresztül is zajlott a nácik szökése, de csak kis mértékben. A stratégiailag fontos
ország, diktatórikus rendszere ellenére NATO- alapító tag lett. A "kibekkelő"
fasizmus reménységévé akkor vált, amikor Salazar utóda, Caetano alatt elkezdődött
Angola függetlenségi háborúja a portugál gyarmatosítás ellen. A portugál diktatúra
a véres gyarmati háború során radikalizálódott, és a liberalizálódó Spanyolország
helyébe lépve egy időre átvette a fasiszta kibekkelés "remény- országának" a
szerepét. A neonáci ifjú utánpótlás Angolába igyekezett zsoldosnak. Azt remélte,
hogy onnan fogják kiforgatni sarkaiból a demokratikus világot. A Caetano-rezsimet megdöntő
katonaforradalommal megszűnt a fasizmus továbbélésének az a háttérbázisa, amely a
klasszikus folytonosságot jelentette.

Mindazonáltal még mindig érvényes Heinz Brüdigam neonáciellenes könyvének híres címe:
"Az az öl termékeny még..."

(a szerző történész)

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | [email protected] | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: [email protected]. - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!