Johannes Rau német és Aleksander Kwasniewsk lengyel elnök. Történelmi kézfogás az
Odera-folyó hídján Fotó: MTI
A XIX. század elején a napóleoni Franciaországnak sikerült rövid időre
megszereznie az uralmat a világ akkori középpontja, Európa felett. Napóleont viszont
legyőzte az Anglia vezette európai országok serege.
Negyven évvel később Anglia már Franciaországgal karöltve lépett fel Oroszország
ellen, amelyet legyőztek a krími háborúban, és kiszorították az európai politikából.
Újabb tíz év elteltével pedig Németország jelentette be igényét a vezető szerepre
Európában. A Bismarck hatalma és tehetsége által egyesített Németország 1871-ben
legyőzte Franciaországot. Versailles-ban kihirdették a német impériumnak, a Második
Birodalomnak a megalakítását, Franciaországra pedig megalázó békét kényszerítettek.
Fél évszázad sem telt el, és Versailles-ban egy sokkal szégyenteljesebb békeszerződést
diktáltak. Ez alkalommal azonban Németországnak.
Az európai békeszerződések mindig is újabb háborúk csíráját rejtették magukban.
Minden országra, amely győzelmet aratva túlságosan megalázta legyőzött ellenfelét,
előbb vagy utóbb bosszúállás várt.
1918 februárjában, kihasználva az orosz birodalomban lezajlott forradalmat, Németországnak
sikerült megkötnie keleti ellenségével a breszti békét, melynek értelmében
Oroszország hatalmas nyugati területeket adott át. Ugyanannak az évnek novemberében
viszont Anglia, Franciaország és a nekik segítséget nyújtó Amerika révén maga a Második
Birodalom is vereséget szenvedett. Németország elveszítette nagyhatalmi szerepét,
csakúgy, mint Oroszország, az Osztrák–Magyar Monarchia és Törökország.
1940-ben Németország bosszút állhatott. Lerohanva Franciaországot, első világháborús
fő ellenségüket, a németek elhatározták, hogy "kijavítják a történelmet".
Megkeresték azt a vasúti kocsit, amelyikben Foch francia marsall egykor elfogadta a németek
kapitulációját. Ugyanebben vették át a németek a franciák kapitulációját.
Erőszakos világátrendezés
A második világháborúban fontos szerepet játszottak a világnézeti tanok is. A
kapitalizmusra és a liberális demokráciára adott orosz válasz a kommunizmus volt.
Ezekre a felelet a fasizmus lett, amely Olaszországban született, ám Németországban
teljesedett ki. A nácizmus az emberiség emlékezetében mindörökre összefonódott
emberek nemzetiség és rassz alapján történő tömeges és céltudatos megsemmisítésével.
Ha olyan világnézeteket keresünk, amelyek erőszakos eszközökkel "javítottak"
volna a világ elrendezésén, az első hely – időrendben – Oroszországé. Az
1917-ben hatalomra került bolsevik párt osztályhoz tartozás alapján különböztette
meg az embereket, és céljának tekintette a világforradalom megvalósulását, amelyben
központi szerep jutott volna Németországnak is erős munkásosztálya miatt.
Az orosz bolsevikok a forradalmi háborúk elvét vallották. Feladatuk volt elősegíteni
a forradalom kitörését más országokban és átalakítani világforradalommá. Ennek célja
a tőke által kizsákmányolt munkások felszabadítása volt. Azonban a többi ország
számára ez a cél úgy festett, mint egy új világbirodalom építése.
A világforradalomnak törvényszerűen egy új világháborúvá kellett volna válnia.
Mindössze nem imperialista, hanem forradalmi és kommunista háborúvá. Ám a forradalmi
harcok vezetésében az oroszok sikertelennek bizonyultak. 1920-ban a Vörös Hadseregnek
nem sikerült elfoglalnia Lengyelországot. Igaz, ez egy Németország elleni hadjárat
volt, Lengyelország csak átmeneti állomás lett volna a világforradalom centrumába
vezető úton. Azonban a lengyelek nem osztályok szerint rendeződtek, hanem nemzetiségüknek
megfelelően. Az orosz csapatok vereséget szenvedtek. A rigai békeszerződés értelmében
Lengyelországhoz került Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia. 1939 őszén a Szovjetunió
visszaszerezte ezeket a területeket Németország segítségével, és ezzel bosszút állt
az 1920-as vereségért.
Moszkva póráza
Szovjetoroszország Németországhoz való közeledése a huszas évek elején idult meg.
Németország vált ki először a környező ellenséges és más ideológiai felépítés?
kapitalista országok közül. A világháborús ellenfelei által legjobban megalázott
államok közé került, másodrend? országgá vált. Oroszország érdekelt volt Németországnak
mint forradalmi bázisnak megtartásában, mely alkalmas "póráz" lehet Franciaország
és Anglia megerősödésének fékentartására. Moszkvának szüksége volt a német árukra
és technikára is, Berlinnek viszont idő kellett a stratégiai levegővételre és
partner a haditechnikai segítségre. A versailles-i békeszerződés értelmében tilos
volt tankokat, ágyúkat, repülőgépeket gyártania, és a hadseregét erőteljesen le
kellett építenie. Ellenben Oroszországban mindez megvolt. A huszas évek közepétől
itt folyt a német pilóták, harckocsizók és más fegyvernemek specialistáinak oktatása.
Senki nem feltételezte, hogy ezek a pilóták fogják bombázni az orosz városokat, a német
páncélosok pedig kiválóan fogják alkalmazni a szovjetek által kidolgozott, átütő
erej? tanktámadásokat. Ilyen támadások során 1941-ben és 1942-ben több százezer
orosz katonát kerítettek be a németek.
A nácik hatalomra jutása után elhidegülés következett be Németország és Oroszország
kapcsolatában. Németország veszélyessé vált, a szovjet vezetés az ellenséges ideológiájú
liberáldemokrata táborban nézett szövetségesek után. Franciaország és Anglia
bizalmatlanul fogadta Oroszország javaslatát a kollektív biztonság rendszerének
kialakításáról (épp így a kisebb országok is). A kommunizmust a fasizmus édestestvéreként
tekintették, és igyekeztek egymás ellen kijátszani a két ideológiát és a két
totalitárius államhatalmat. A "megbékélés" politikája, amit Anglia és
Franciaország folytatott Hitlerrel kapcsolatban, a müncheni egyezményt eredményezte.
(Ennek következtében szállta meg Németország Csehszlovákiát.) Ezen politika legfőbb
célja a német agresszió Szovjetoroszország felé fordítása volt.
A szovjet vezetés a maga részéről örömmel fogadta Németország összeütközését
Angliával és Franciaországgal, és az európai háborút is. A világforradalom eszméje
még élt. Az első világháború tapasztalataiból kiindulva a szovjet vezetés feltételezte,
hogy a fő hadszíntér ismét a Nyugat lesz. Amikor a szembenálló felek legyengítik
egymást, a Vörös Hadsereg számára megnyílik az út, és akkor a forradalom győz Európában.
Ez az elképzelés lehetett az egyik oka a Németországhoz való újabb közeledésnek.
1939. augusztus 23-án Moszkvában Ribbentropp és Molotov aláírták a két ország közötti
meg nem támadási szerződést.
Paktum után ellenkoalíció
A megállapodás alapdokumentumához titkos jegyzőkönyveket csatoltak, melyek értelmében
Németország és a Szovjetunió befolyási övezetekre osztotta fel Európát. Szovjet
ellenőrzés alá került a baltikumi köztársaságok és Finnország területe. Így
lett Észtország, Lettország és Litvánia szovjet tagköztársaság. 1939 őszén a
szovjet Oroszország háborúba lépett Finnország ellen az egykori területei
visszaszerzése érdekében, melyeket a forradalom alatt veszített el. Ennek következtében
az ország második városának számító Leningrádtól, az ország egykori fővárosától
a határ 150 kilométerrel északabbra került. A Szovjetuniót viszont kizárták a Népek
Ligájából mint agresszort. Akkorra már megkezdődött a második világháború.
Szeptember elsején Németországnak Lengyelország elleni támadásával indult meg a
nagy világégés. Két napra rá Anglia és Franciaország hadat üzent Németországnak.
Szeptember 17-én a Vörös Hadsereg átlépte Lengyelország keleti határait és
elfoglalta Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia 1920-ban elvesztett területeit.
Úgy látszott: Lengyelország sorsa megpecsételődött, a nagyhatalmak újból
felosztották. Érdemes megjegyezni, hogy egy évvel a történtek előtt maga Lengyelország
is részt vett Csehszlovákia feldarabolásában – gyakorlatilag Németország szövetségesének
bizonyult. Most a felosztott Lengyelország területén találkozott a német és a
szovjet hadsereg. Breszt városában közös katonai felvonulást tartottak. Kevesebb mint
két év múltán a breszti erőd a német támadással szembeni szovjet védelem egyik fő
központja lesz
Így vált az egykori szövetségesekből ellenség, s a másik ország
elleni agresszióban résztvevők maguk is erőszak áldozatai lettek.
1939-ben Sztálin úgy látta: sikerült túljárnia Hitlernek és az egész "burzsuj"
Európának az eszén. Lengyelországnak a Szovjetunió és Németország közötti
felosztását követően kötötte meg a két agresszor a barátságról és határokról
szóló szerződését. 1941. június 22-én pedig Németország hadi erejét Szovjetunióra
zúdította.
Ezt követően alakult meg a Hitler-ellenes koalíció, amelyben a közös veszély láttán
az ideológiai ellenségek szövetkeztek: a Szovjetunió és a liberális demokráciák.
Azonban a barátság csak időleges lett, addig tartott, amíg megvolt a közös ellenség.
E barátság csúcsát az jelentette, amikor az Elbánál találkozott a szovjet és az
amerikai hadsereg, valamint a Szovjetunió Japánnak szóló hadüzenete, melyet annak érdekében
intéztek az ázsiai országnak, hogy az USA győzelmet arathasson a Csendes-óceán térségében.
Ez a segítség hamarosan a feledés homályába merült. S habár történelmi sérelmek
nem nehezítették az USA és a Szovjetunió kapcsolatát, az ideológiai szembenállás
és a geopolitikai versengés egymás elleni harchoz vezettek. Amerika oldalán foglalt
helyet Anglia és más nyugati államok is. Ez egy másmilyen háború volt: hidegháború.
Lényegét tekintve viszont a "forró" második világháború folytatásának
tekinthető.
A Szovjetunió elveszítette a hidegháborút, és megszűnt létezni egységes államként.
A hidegháborúnak és gyakorlatilag minden olyan megelőző háborúnak, melyet Európa
vezető hatalmai vívtak egymással, fő győztese Amerika lett. Jelenleg ő a világ
egyetlen szuperhatalma. S amint azt Zbigniew Brzezinski befolyásos politológus állítja,
az USA "történelmileg hasznos nagyhatalom". Ma egyedül senki nem képes szembeszegülni
vele. Az amerikai elemző szerint az Egyesült Államoknak különleges lehetősége nyílt
arra, hogy megalakítsa "a nemzetközi geopolitikai együttműködést" annak érdekében,
hogy háború nélkül uralhassa a világot. Amerikának nem sok ideje van viszont arra,
hogy ezt a lehetőséget kihasználja. A világban ma is jelen vannak a történelmi sérelmek,
a különböző ideológiák és azok az országok, népek is, amelyeknek megvannak a
maguk tervei a világ átalakítására.
(A szerző Budapesten élő orosz újságíró)
1999. 09. 04. (III/35)
