Kereső toggle

Járványok és népirtás

Afrika drámája

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Harminc évvel ezelőtt vette át Moamer el-Kadhafi katonai pucscsal a hatalmat Líbiában.
Az évforduló alkalmából Kadhafi több mint negyven afrikai nemzet képviselőjét hívta
Líbiába, ahol a katonai parádé mellett megcsodálhatták Kadhafi szupermodern rakétaautóját
is – jelentette a CNN amerikai hírcsatorna. Huszonkét nemzet képviselője jelent meg
a találkozón. A találkozó megnyitóján Kadhafi arra szólította fel az afrikai külügyminisztereket,
hogy hozzák létre az Egyesült Államokhoz, a volt Szovjetunióhoz, vagy az Európai Unióhoz
hasonló Egyesült Afrikai Államokat. "Türelmetlenül vártam már ezt a napot – szögezte
le Kadhafi a négynapos konferencia megnyitóján. – Nincs jövőnk egység nélkül."
A fekete kontinens jelenét azonban továbbra is a határokon átnyúló háborúk és
természeti csapások határozzák meg, amelyek jelenleg leküzdhetetlen akadályai a megálmodott
egységnek.



Moamer el-Kadhafi líbiai vezető gépkocsija Tripoliban. Harminc éve a kormánynál
   Fotó: MTI

A közép-afrikai hutu és tutszi nemzetiség között áthidalhatatlannak tűnő
szakadék áll fenn. Ezt tanúsítja a hutu szélsőségesek által 1994-ben végrehajtott
népirtás, melynek több mint félmillió tutszi és mérsékelt politikai beállítottságú
hutu esett áldozatul. A gyilkosságok azonban nem értek véget. Az utóbbi években is
rengeteg áldozata volt a szélsőségesek mészárlásainak Ruandában, Burundiban és
Kongó keleti részében.

A hutuk és a tutszik egymáshoz kultúrában és tevékenységi körükben nagyon közel
álló két afrikai törzsként éltek egymás mellett. A gyarmatosító németek és belgák
megjelenésével azonban a két nép között fennálló különbségek faji színezetet
kaptak, amikor bevezették a faji hovatartozást feltüntető személyi azonosító kártyákat.
Az államhatalom a tutszik oldalára állt, mivel őket a rasszista hierarchiában az európai
emberhez közelebb álló fajnak tartották. A tutszikat északról bevándorló hámita népnek
nyilvánították, akik leigázták a bantu nyelvet beszélő hutukat. A történelemkönyvekben
is ez a verzió jelent meg.

A gyarmatosítási időszakot követően a szélsőségesek a különbségeket továbbra
is faji alapon kezelték – mindkét oldalon. A Burundiban és Ruandában lezajlott helyi
konfliktusok tovább mélyítették a sztereotípiák által táplált különbségeket. A
fennálló háborúskodás azonban nem az állandósult "törzsi" különbségeken,
hanem mindenekelőtt politikai viszálykodások és előző generációk tapasztalatain
alapul.

Az amerikai Bryan Rich és a burundi Alexis Sinduhije olyan dokumentumfilm elkészítésére
vállalkoztak, amelyben első ízben szólalnak meg kamerák előtt olyan hutuk és
tutszik, akik nyíltan beszélnek az általuk elkövetetett brutális gyilkosságokról
annak reményében, hogy vallomásaik segítenek véget vetni a vérengzésnek. Az lepett
meg mindenkit, hogy mind a négy tutszi és hutu fegyveres kész volt kamerák elé állni,
nyíltan vállalva személyazonosságukat. A bűnbánatra akkor kerülhetett sor, amikor
Burundi fővárosában, Bujumburában két évig viszonylagos béke uralkodott. A
nyilatkozatokkal a gyilkosok azt remélik, hogy sikerül megszakítaniuk a gyilkos előítéletek
ördögi körét, amely bevallásuk szerint saját öldöklésüknek is az egyik kiváltó
oka volt.

"Az erőszak gyökereiről szerettünk volna dokumentumfilmet készíteni – jegyzi meg
Sinduhije. – Nem számítottunk arra, hogy ilyen nyíltan fognak beszélni. Meglepődtünk.
Amikor valami borzasztó dolgot meséltek, mindig azt mondtuk: ne aggódjatok, ugyanezt
hallottuk a másik oldalról is."

A két riporter hallott borzalmas történeteket: élve elégetett papról, reggeliző tinédzser
lemészárlásáról. Az elkövetők ugyanakkor hangsúlyozták, hogy "gyilkos közegben"
éltek.

Amikor a hutu Claude 1993 októberében meghallotta, hogy tutszi csapatok megölték
Burundi első hutu elnökét, azt gondolta, megismétlődik az 1972-es vérengzés,
amelynek során a tutszi hadsereg mintegy 100-200 ezer hutut mészárolt le. A hír hallatán
csatlakozott a fegyveres ellenállókhoz, akik nagyrészt azzal védekeztek a tutszikkal
szemben, hogy ölni kezdték őket. A másik félről csak a legrosszabbat tételezték
fel. Idővel a másik oldalhoz tartozók mind kémeknek lettek nyilvánítva. Claude egyik
gyermekkori barátja is azon a buszon utazott, amit fegyveres társaival együtt megtámadott.
Amikor kirángatták a buszból az utcára, barátja hitetlenül nézett rá: "Még te
is, Claude? Még te is?" Claude elmondta, hogy amikor barátja hasába szúrta a kést,
az úgy "eresztett le, mint egy autógumi".

Néhány kilométerrel arrébb ugyanez történt. Amikor egy Emanuel nev? hutu diák
meghallotta a parancsnok felszólítását: "Aki még nem ölt, az jöjjön ide!", ő
is beállt a sorba. Vastag maszkot húzott arcára, mert nem volt elég bátor ahhoz, hogy
hallja azt, amit áldozata mondani fog.

"Nagyon, nagyon rossz volt. A vért mintha csapból engedték volna – mondja Emanuel.
– "Ott futott a késemmel a hasában. Jól ismertem. Jó barátja volt apámnak." A
tizennyolc éves gyilkos álmában újból és újból lejátszódott a jelenet. "De
ahogy folytattam az öldöklést, egyre kevésbé féltem. Abban az időben nagyon rossz
ember voltam… Valódi gyilkos."



Három munkás egy állásra



Afrika egyes részein minden negyedik felnőtt fertőzött az AIDS-et okozó vírussal. A
betegséget mára a történelem legnagyobb járványai közé sorolják. Az ENSZ által
nemrégiben kiadott jelentés szerint 1998-ban már harminc millió HIV-vírussal fertőzött
személy élt a világon, közülük huszonegy millió Afrikában.

A Szaharától délre fekvő afrikai országok közül tizenhárom országban a felnőtt
lakosság tíz százaléka fertőzött. Botswanában és Zimbabwében minden negyedik felnőtt
fertőzött, ezt még a szakértők is megdöbbentőnek tartják.

Az AIDS olyan csapást készül Afrikára mérni, amely vetekszik a történelem
legnagyobb járványaival: a középkorban a fekete halál húszmillió emberrel végzett,
Európa teljes lakosságának egynegyedével. Az 1918–19-es influenzajárvány szintén
húszmillió ember halálát okozta.

Némelyik nagy afrikai nagyvárosban minden harmadik felnőtt fertőzött, egyes körzetekben
a szülészetekre érkező terhes nők hetven százaléka fertőzött. (Az arány a Föld
lakosságának egészét tekintve: a felnőtt lakosság egy százaléka.) A fertőzöttek
kilencven százaléka pedig nem tudja azt, hogy hordozza a vírust.

Kelet-Afrikában a tizenöt éves gyerekek negyven százaléka már elvesztette édesanyját
vagy mindkét szülőjét az AIDS következtében. Zimbabwéban egy munkaközvetítő
bevallotta, hogy egyes munkákra egyszerre három embert is felvesz, kettő közülük a képzés
során úgyis meghal. Egy másik cégnél a hivatalnokok fele nem fogadja el az előléptetést,
mivel az AIDS-vizsgálattal jár. Sok cégnek azzal kell szembenéznie, hogy a betegbiztosítások
magas díjai miatt csődbe megy, ezért inkább kirúgja és hazaküldi a betegeket
meghalni. Csak néhány cég tudja azt, hogy valójában menynyi dolgozójuk fertőzött.
Az alkalmazottak pedig ritkán vallják be azt, hogy vírushordozók.

Családi szinten is könnyen lemérhető az AIDS által okozott kár. Afrikában az átlagos
kenyérkereső tíz embert tart el. A szegény családokat egyetlen haláleset is nyomorba
tudja rántani. Ahhoz, hogy kifizessék a gyógyszereket és a temetések költségét,
sokan kevesebbet esznek, eladják földjüket, állataikat, egészséges gyermekeiket
kiveszik az iskolából.

Az évi tizenötezer dollárba (3,6 millió forint) kerülő kezelés Afrikában elképzelhetetlen.
A Világbank által kiadott jelentés szerint egyetlen AIDS-beteg gyógyszeradagja évente
négyszáz afrikai gyermeknek fedezné az éves iskoláztatását. Sokan azt, hogy a kezelés
napi hatvan tabletta bevételével és súlyos mellékhatásokkal jár, inkább a
tradicionális varázsló doktorok praktikáihoz fordulnak.

Olvasson tovább: