Kereső toggle

Közel-Kelet: a valóság felrúgja a diplomáciai közhelyeket

Ki az úr az erdőben

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ami ma az izraeli politikában történik, meglehetősen nehezen értelmezhető hagyományos
fogalmakkal. A szokásos álláspont szerint a békefolyamatban, az ENSZ Biztonsági Tanácsának
242. számú határozata szerint, a "területeket békéért-elv"alapján Izraelnek
vissza kell vonulnia a hatnapos-háború előtti határaira, és cserébe arab szomszédainak
és a palesztinoknak el kell ismerniük Izrael létéhez való jogát békés és biztonságos
határok között.



Ehud Barak Moszkvában. Megnyílt az út Szíria felé?    Fotók:
MTI

Izrael – a szokásos értelmezés szerint – a Rabin-kormányzat idején elindult a
helyes úton, megkötötte az oslói egyezményeket, és átadta a palesztinoknak a polgári
kormányzás jogát. Létrejöhetett – a történelemben először – egy palesztin törvényhozó
testület, és az izraeli hadsereg előbb a nagyobb városokból, majd pedig az azokat övező
falvakból vonult ki. Rabinék szabadon engedték a börtönökben fogva tartott
palesztinok javarészét. Izrael gazdasági segítséget nyújtott az autonómiának, és
felfegyverezte a palesztin rendőrséget. A Rabin, majd Peresz vezette kormányok mintát
jelentenek a nyugati és az arab közvélemény számára, mert vezetésük alatt a megkötött
egyezményeket azonnali végrehajtás követte. A folyamat így töretlenül haladt előre,
annak ellenére, hogy a szélsőségesek – így a szokásos változat – mindkét
oldalon összeesküdtek annak megállítására. Ezen erők, akiket Clinton, Rabin és
Arafat, a "béke ellenségeinek" nevezett, arab részről súlyos áldozatokkal járó
tömeges robbantásokat hajtottak végre. Izraeli részről pedig az ultraradikális Dávid
Kardja, Ejal-, a Kach- és a Zo Artzénu-mozgalmak szándékoztak megakadályozni a
folyamatot. Egy képviselőjük, Jigal Amir több revolverlövéssel megölte Jichak
Rabint, hogy elejét vegye a két nép, a palesztin és az izraeli megbékélésének.



Felharsan a kórus



Peresz az előrehozott választásokon vereséget szenvedett, de ez – a szokásos álláspont
szerint – a körülmények véletlen összejátszásával, illetve a választók tévedésével
magyarázható. A békefolyamat megakadt, mert Benjamin Netanjahu került hatalomra, aki
maga bizonyult a megtestesült akadálynak. Először is kiprovokálta az úgynevezett "Alagút-válságot",
újratárgyaltatta a Hebronról szóló egyezményt, és megkötötte ugyan a Wye-menti
megállapodást, de aztán az első csapatkivonások után leállította annak végrehajtását.
Netanjahu állandóan ürügyeket keresett, hogy ne kelljen végrehajtani az egyezményeket.
Például állandóan azt hangoztatta, hogy nemcsak Izraelnek kell végrehajtania egy
szerződést, de a palesztinoknak is. Így aztán nem kellett csodálkoznunk azon, hogy
mindenki megkönnyebbüléssel fogadta, amikor Netanjahu eltűnt a színről. Megbukott,
mert Izrael népe – belátva korábbi tévedését – ismét a békére szavazott: végre
ismét visszakerülhetnek a dolgok a régi kerékvágásba. Az új kormányfő, Ehud Barak
– jó tanítványként – majd befejezi, amit Rabin elkezdett. Ezt elősegítendő,
megszólalt a hagyományos magasztaló kórus Európából, Amerikából és az arab országokból,
hogy elősegítse ezt a folyamatot. Mint LaFontaine rókája, hogy kiénekeltesse a holló
szájából a sajtot. A mese azonban a valóságban egyelőre nem folytatódik, mert a
holló nem énekel, és a rókák egyre inkább elvesztik a türelmüket.



Az oroszlán közbeszól



Kedvező kezdeti jelek után a békefolyamat mégsem mozdul előre. Libanonban állóháború
folyik. Bár a Netanjahu-kormány már határozott arról, hogy kivonja csapatait a déli
biztonsági övezetből, Szelim Al-Husz kormánya – szír ösztönzésre – ezt elutasította.
A Hezbollah még akkor sem fejezi be katonai akcióit – jelentette ki Naszrallah, a
szervezet vezetője –, ha az izraeli csapatok visszavonulnak a nemzetközi határra. A
libanoni kormány pedig csak akkor ír alá békeszerződést, ha az összes palesztin
menekült elhagyja az ország területét. A szír elnök nem volt hajlandó megjelenni a
marokkói király temetésén, hogy elkerülje kézfogóját Ehud Barakkal, aki visszautasította,
hogy előzetesen kötelezettséget vállaljon a Golanról való teljes izraeli visszavonulásról.

A palesztinok pedig dühösek, s azt emlegetik, hogy Barak szakasztott olyan mint
Netanjahu. Szavakban – úgymond – a béke híve, ám állandóan kifogásokat keres,
hogy ne kelljen megvalósítania, amit a Wye-folyó mentén tavaly októberben aláírtak.
Arafat Amerikának panaszkodik. Madelaine Albright pedig elhalasztja izraeli útját.

Mi történik itt? A róka előbb szédelgő módon feldicséri a hollót, hogy éneklésre
bírva a szájában tartott sajtot megkapja, majd amikor ez azonnal nem következik be,
vicsorogni kezd, és segítségül hívja Samut, az oroszlánt, az erdő királyát.

A valóság azonban igencsak eltér a szokásos értelmezési kliséktől. A mintának
tekintett Rabin-kormányzat az oslói egyezmények megkötésében és végrehajtásában
súlyos hibákat követett el, amelynek következményeivel most a Barak-kabinetnek kell
szembesülnie. Az első súlyos hiba, hogy Izrael az Elvi Nyilatkozatban arra kötelezte
magát, hogy kivonul a Gázai-övezetből és a Nyugati part jelentős részéről, miközben
az összes súlyos probléma, így a menekültek visszatérése, a határok megvonása,
Jeruzsálem és a palesztin területek státusa a végső rendezésre marad.

Ez a megállapodás Izraelt nehéz helyzetbe hozta, mert amikor a legfontosabb kérdések
kerülnek napirendre, már nem marad kezében területi ütőkártya. Rabin és Peresz azt
gondolhatták, hogy a területek átadása olyan mértékben javítja meg a két nép közötti
kapcsolatot, hogy a végső rendezésre már Izraelnek nem szükséges ütőkártya. A másik
súlyos hibát az egyezmények végrehajtásában követték el. Rabin és Peresz elnézték,
hogy az aláírt megállapodásokat csak Izrael teljesíti, s Arafat, valamint a
palesztinok rendszeresen szabotálják a reájuk eső kötelezettségeket. Peresz még meg
is ideologizálta, mondván: "Ez most olyan időszak, hogy az izraeliek adnak, s a
palesztinok kapnak." Izrael területeket adott a palesztinoknak, de nem kapott békét
cserébe, mert e korszak izraeli áldozatainak száma ötszöröse egy korábbi háborús
időszakhoz képest. Az előrehozott választásokon 1996-ban Izrael Netanjahut juttatta
hatalomra, aki a biztonságos, azaz valódi békét ígérte az országnak. A kölcsönösség
követelményét hangsúlyozta, s a területekért cserébe békét és az aláírt szerződések
végrehajtását követelte.



Parlamenti képviselők gratulálnak Navaf Maszalának az új izraeli külügyminiszter
helyettesnek. Az eddigi legmagasabb rangú izraeli arab politikus

Másodrend? út, szamarakkal



A folyamatot azonban ő is továbbvitte, aláírta és végrehajtotta a hebroni egyezményt
annak ellenére, hogy Arafat 1996 szeptemberében az Izraeltől kapott fegyverekkel mini-háborút
robbantott ki, arra a rémhírre hivatkozva, "hogy a Sziklamecset összedől, mert
Netanjahu alagutat ásott alatta". Sőt aláírta a Wye-egyezményt is, és megkezdte
annak végrehajtását. Be már nem fejezhette, mert jobboldali koalíciója a baloldallal
együttműködve megbuktatta. Netanjahu mindvégig elkötelezettje maradt a Wye-megállapodás
kölcsönös végrehajtásának.

Az újabb előrehozott választásokon a szavazók nem "ismét a béke mellett döntöttek",
mert Izrael sohasem tért le a béke útjáról. Netanjahu nem azért szenvedett vereséget,
mert "letért volna a béke útjáról", hanem belpolitikai okokból. Elfordultak tőle
az orosz szavazók, mert az ultraortodoxok a belügyminisztérium keretén belül
rettenetesen megkeserítették az új bevándorlók életét. A világiak is Barakra
szavaztak, mert a vallásos ortodoxok, akiktől a szabadságukat féltik, Netanjahu hagyományos
szövetségeseinek számítottak. Barak pedig programjában felvállalta a világiak követeléseit,
vállalta, hogy besoroztatja a jesivanövendékeket, a költségvetésben nagyobb részt
szán az oktatásnak, és visszaveti a zsidó településeknek, a jesiváknak, valamint más
vallásos intézményeknek a támogatását. E radikális belpolitikai program mellett ígéretet
tett a békefolyamat továbbvitelére is: egy éven belül hazahozza a fiúkat Libanonból,
Szíriával pedig onnan folytatja a tárgyalásokat, ahol azt Peresz 1996-ban megszakította.
A Wye-egyezményt késlekedés nélkül végrehajtja és 15 hónapon belül a
palesztinokkal megállapodik a végső rendezésről.

A kezdeti mézeshetek után Ehud Barakot most minden oldalról támadják, mondván,
elhanyagolja a belpolitikát, amiért tulajdonképpen a szavazók megválasztották, és
minden idejét külső ügyeknek szenteli. Megválasztása óta kétszer találkozott
Hoszni Mubarak egyiptomi elnökkel, és Abdallah jordán uralkodóval, valamint Jasszer
Arafat palesztin vezetővel. Járt már Clinton elnöknél Camp Davidben, és most Borisz
Jelcinnél Moszkvában is. Ám a belpolitikai színtéren mindezideig semmit sem tett. Külpolitikai
téren pedig az elvárásokat, amit vele szemben az európaiak, az amerikaiak, az oroszok
és az arabok támasztottak, egyenlőre nem teljesítette.

Ehud Baraknak – alig alakította meg kormányát –, máris kézbesítették a meghívót
Washingtonba, ahol nem örültek annak, hogy az új kormányfő a Wye-egyezmény végrehajtását
el akarta halasztani a végső rendezéséről szóló tárgyalásokig. A másik ötlete,
hogy az Egyesült Államok, mint közvetítő vonuljon háttérbe, s engedjen nagyobb
teret Izraelnek és a palesztinoknak a végső rendezésben, szintén nem találkozott egyértelm?
tetszéssel. Barak jogosan tart attól, hogy az Európai Közösség és az Egyesült Államok
olyan megoldást kényszeríthet Izraelre, amely súlyosan veszélyeztetheti Izrael
biztonságát. Ezt az aggodalmát csak felerősítette az EU berlini nyilatkozata, amely
egy évet irányoz elő a rendezésre, és előírja, hogy Izrael nem vétózhatja meg egy
önálló palesztin állam megteremtését. Clinton elnöknek pedig az a nyilatkozata,
amellyel elismeri a palesztinok jogát, hogy a saját földjükön saját maguk határozzák
meg sorsukat, valamint hogy a palesztin menekültek ott élhessenek, ahol csak akarnak,
szintén nem segített eloszlatni az izraeli vezetés aggodalmát. Hiába, a hollót nem
nyugtatja meg, ha a fa alatt a rókák társaságában megjelenik az oroszlán is.

Barak választási programjában kizárta, hogy Izrael visszavonuljon a hatnapos háború
előtti határok mögé. Jeruzsálem – szerinte – egységes városként Izrael fővárosa,
s a zsidó települések döntő többsége és a határok Izrael fennhatósága alatt
maradnak a végső rendezést követően is. A Wye-egyezmény végrehajtásában Barak továbbra
is kompromisszumos megoldást keres. Ha már végre kell hajtania, akkor elvárja, hogy
Arafat is hajtsa végre a maga részét. A második lépcsőt azonban beolvasztaná a végső
megoldásról szóló tárgyalásokba. Az elhalasztásért cserébe gyors befejezést ígért
a palesztin vezetőnek. Csak Arafaton múlik – mondja Barak –, hogy "autósztrádán
roboghat a végső rendezés felé, vagy pedig másodrend? úton, amely tele van
szamarakkal." Bár a palesztin vezető két hetet kapott, hogy gondolja meg válaszát,
már másnap elutasította Barak javaslatát.

Az Európai Unió és Amerika ultimátuma szír ügyben a teljes golani kivonulás. Barak
nem hajlandó eleve elkötelezni magát erre. Az erőviszonyok – az elemzők szerint –
változóban vannak. Korábban Izrael sürgette a megegyezést Szíriával, ez most Asszadéknak
fontos. A katonai versenyben ugyanis Izrael biztosan vezet, fegyverei a legújabb típusok,
amelyeket az Egyesült Államok Irak és Szerbia ellen már kipróbált, míg Szíria rá
van utalva továbbra is az orosz fegyverekre. Szíria legfontosabb partnerének, az iráni
rendszernek a belső stabilitása megrendült a diákmegmozdulások nyomán, pedig Teherán
támogatója annak a Hezbollahnak, amely fontos mozgatója a szír érdekeknek Izraellel
szemben. Az iráni rendszer leváltása egy mérsékelt – esetleg nyugatbarát –
rendszerrel jelentősen megnehezítené a szírek ügyét. A harmadik tényező a török-izraeli
széleskör? katonai szövetség, amelyet a közös ellenfélnek számító Szíria és
az iszlám fundamentalizmus elleni együttműködés hozott össze.

Mindez jelentősen megnöveli Izrael katonai mozgásterét Iránnal és Szíriával
szemben. Az erőviszonyok elmozdulása azonban nem jelenti, hogy Szíriával nem kell megállapodnia.
Asszad továbbra is veszélyt jelent a zsidó államra: vegyi fegyvereivel és rakéta
arzenáljával súlyos károkat okozhat Izraelnek, még akkor is, ha Izrael viszontcsapással
egész Szíriát elpusztíthatná. Ha ésszer? áron békét lehet kötni Szíriával,
azt nem szabad Izraelnek elmulasztania. De mi lenne ez az ár?

Semmi esetre sem a teljes golani visszavonulás egy, kettő vagy akár öt éven belül.
Izrael 1967-ben foglalta el a Golan-fennsíkot. A háború után közvetlenül felajánlották
annak visszaadását békéért cserébe. A khartoumi nyilatkozatban ezt a szírek
visszautasították, mondván, sosem tárgyalnak Izraellel, nem kötnek vele békét, és
nem ismerik el a létezési jogát. Egy békeszerződésért cserébe átadhatnak bizonyos
földeket, de nem a stratégiailag fontos kacrini térséget és a Hermon-hegyet. Ez utóbbiaknak
– az elemzők szerint – izraeli kézen kell maradniuk. 1979-ben Szadat visszakapta a Sínai-félszigetet
békeszerződésért cserébe. Akkor Asszad elítélte őt, és még húsz éven át támogatta
a különböző iszlám terrorszervezeteket és fenyegetőzött a háborúval. Szíria
gazdasági és katonai helyzete mindenesetre nem jogosíthatja fel Asszadot, hogy feltételeket
kényszerítsen Izraelre.



Felébred a medve



Barak a patthelyzetekből való kimozdulás és az amerikai-európai befolyás ellensúlyozására
Moszkvába látogatott, hogy megvitassa, Oroszország miként segíthetne, hogy személyesen
találkozhasson Asszaddal. Barak környezetében úgy vélik, hogy a szírek részéről
pszichológiai gát nehezíti az izraeli miniszterelnökkel való találkozást. "Ha már
elkezdtük a tárgyalásokat, bízom abban, hogy be is fejezzük, és megállapodásra
jutunk" – jelentette ki Barak tanácsadója. A Jelcin-Sztyepasin-Ivanov trió kapott
az alkalmon, és emlékeztetett arra, hogy a békefolyamatnak kezdetben is két szponzora
volt, s ezt a helyzetet vissza kell állítani.

Az iráni rakéta- és atomprogramhoz nyújtott orosz technológiai és szakember-segítség
kérdésében a megbeszélések már nem voltak olyan barátságosak. Barak kijelentette,
hogy az Egyesült Államok és Izrael nem nézi jó szemmel, hogy Oroszország segítséget
nyújt Iránnak. Sztyepasin szokás szerint elhárította magától a felelősséget,
bizonyítékokat követelve a "kiszivárogtatásról".

A harmadik pontban Barak szóvá tette a legutóbbi időkben elszaporodó antiszemita
cselekményeket, amelyeket az orosz fél egyértelműen elítélt, és ígéretet tett
arra, hogy a bűnösöket felelősségre vonja. Azóta Sztyepasin bukott ember, helyére
– ha a Duma is úgy akarja – Putyin kerül. Mindenesetre David Levi ammani látogatásán
is a közvetlen tárgyalások szükségességét hangsúlyozta. Békét csak így lehet
teremteni, nem telepátiával.

Néhány napja Hebronban 23 golyót eresztettek egy izraeli autóba, amelynek két utasa
csodával határos módon túlélte a támadást. Arafat nem ítélte el az akciót, ami
arra utalhat, hogy zöld utat adott egy újabb terrorhullámnak. A hebroni izraeli katonai
parancsnok a terror elleni biztonsági együttműködést hiányolja Arafattól. Barak élesen
elítélte a merényletet, s kijelentette, hogy a békefolyamat és a terror nem megy együtt.
Kedden egy betlehemi lakos, Akram Iszmail Elkam Rehovot és Bét Semes között megsebesített
12 személyt, katonákat és civileket egyaránt. Dzsenin arab város közelében megöltek
és felgyújtottak egy izraelit, és többet megsebesítettek. Ha a terror folytatódik,
akkor elképzelhető, hogy nem lesz csapatkivonulás a Wye-egyezmény keretén belül sem.

Időközben Arafat és a szír vezetés élénk szóváltásba elegyedett. Tlassz
Libanonban "60 ezer szajha fiának" titulálta Arafatot, és egy olyan sztriptíz táncosnőhöz
hasonlította, aki egyenként eladogatja az arabok jogait. A palesztin városokban
szolidaritási tüntetéseket rendeznek a szír vezetés elítélésére.

A sajt tehát egyelőre a holló szájában maradt. A rókák dicsérő kórusának,
amelyhez Samu az oroszlán, az erdő királya és Misa, a duhaj medve is csatlakozott,
most vége szakadt. A rókák egymásnak estek, összekülönbözvén a sajton, amit meg
sem kaptak. Samu megsértődve elvonult, Misa pedig hazaindult rendet csinálni a hegyek között.

Olvasson tovább: