Kereső toggle

Jó meccs lett volna

Sporttörténelem sport vagy történelem

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Betört ablakok, megrugdosott busz, egy összetört kocsi Temesváron és egy Kolozsváron
– persze mind magyar rendszámmal; némi verekedés a rendőrökkel Bukarestben a magyar
követség közelében: végül is nem volt olyan veszedelmes a román–magyar mérkőzés
pályán kívüli mérlege. Persze ebbe belejátszott néhány fontos tényező. A román
belügyi hatóságok mindenre felkészültek és megakadályozták, hogy nagyobb atrocitások
történjenek. Igaz, egyes tanúvallomások szerint a kisebbeket azért engedték.

Néhány rendőr például higgadtan nézte végig a járőrkocsiból, amint Temesváron
összerugdossák és leköpdösik egy magyar turista autóját. Valószínűleg komolyabb
hatósági fellépéssel meg lehetett volna akadályozni, hogy Nagyváradon az RMDSZ-nek
és a református püspöki hivatalnak helyet adó épület ablakait beverjék. Azt
azonban a belügy tudta, hogy Románia nem engedheti meg magának, hogy az örömmámor kárt
tegyen a magyar nagykövetségben, hogy etnikai jelleg? zavargások legyenek, hogy románok
és magyarok összecsapjanak.

A román szurkolóknak persze nem is volt igazán kivel viaskodniuk.

A lelátókon megtették, amit megtehettek: végig fújjolták, szidták a magyarokat, újra
és újra felharsant a jelszó: ki velük az országból. A magyar himnuszból egy hangot
sem lehetett hallani, a magyarok bármely labdaérintése felháborodott füttykoncertet váltott
ki. Mintha a bukaresti szurkolók elvárták volna, hogy az ellenfél (talán a hangulatra
emlékezve helyesebb az ellenség kifejezést használnom) ellenállás nélkül hagyja
magát legyőzni. Életre szóló élmény volt a néhány tucat magyar újságíróval
együtt figyelni az érzelmeknek ezt az infernóját – hogy a fiúk a gyepen mit élhettek
át, azt csak az tudja valamelyest elképzelni, aki legalább a tribünön, a sajtópáholyban
érzékelhette a hangulatot. Trágár rigmusok és mozdulatok, rettenetes füttykoncertek,
a gyűlölet hullámai zúgtak a stadionban órákon át – de az indulatokat végül nem
volt kin kitölteni, mert nem volt magyar szurkolótábor. A mérkőzés utáni örömmámor
közepette pedig az erdélyi magyarok zárt ajtók és ablakok mögött hallgatták a
fiesta nem túl épületes jelszavait.

Ezzel kapcsolatban érdemes felidézni azt, amire olyan sokan hivatkoztak Romániában
ezekben a napokban: azt, hogy az októberi budapesti mérkőzésen milyen rettenetes
dolgok történtek a román szurkolókkal. Nos a pesti stadionban néhány valóban csúnya
rigmuson, bekiabáláson és egy nyilvánvalóan provokációs célból kibontott
transzparensen kívül ugyancsak a himnusz kifütyülése volt a legcsúnyább momentum. A
stadionon kívül volt egy férfi, akinek betört az orra, és volt két-három busz és
egy Dacia betört ablakokkal. Nem érdemes akár értékben, akár jellegében méricskélni,
melyik incidens volt súlyosabb – tény, hogy a budapesti mérkőzés után, a lelátókon
túl nem volt románellenes tüntetés. De az igazi különbség a reakciókban volt.

A Budapesten történtek országos üggyé, első számú politikai témává váltak Romániában.
Nemigen akadt olyan román párt, amelynek vezető politikusai ne nyilatkoztak volna sorra
a legteljesebb felháborodással a súlyos incidensről. Vezető hír volt a buszok betört
ablaka a tévéhíradóban, címoldalas szenzáció a lapokban. Amikor viszont most a
kolozsvári magyar főkonzult kérdeztem betört ablakairól, legyintett, és annyit
mondott: szurkolók infantilis öröme. Magyarországi politikus nem kommentálta
politikai ügyként a történteket, pedig annak azért van köze a politikához, ha egy
sportesemény után sokezer román szidja-gyalázza szerte Romániában – nem a magyar
focistákat, hanem a magyarokat és Magyarországot. Ellentétben a tavalyi bukaresti
tiltakozó hullámmal, magyarországi politikus nem követel Romániától bocsánatkérést,
a magyar külügyminisztérium nem adott ki kemény hangú nyilatkozatot. (Egyébként a
románok a magyarokkal kapcsolatban igen sokszor hivatkoznak mélységes türelmükre,
toleranciájukra, nagyvonalúságukra.)

És még valami a budapesti meccs után történtekről: e sorok írójának az a különbejáratú
magyarázata az akkori eseményekre, hogy ott esetleg romániai állampolgárok kerültek
konfliktusba – egymással. Gyanítható, hogy a magyar rendőrök, akik felkészültek
romániai és magyarországi szurkolók szétválasztására, nem figyeltek arra, hogy
legalább annyira fontos lenne szétválasztani a romániai román és romániai magyar
szurkolókat is, egymástól elég távol parkoltatni a bukaresti és a hargitai rendszámú
buszokat…

A bukaresti meccs következményei különösen akkor tűnnek elhanyagolhatóknak, ha
beleszámítjuk, milyen volt az előkészítés – mire szólt az előkészítés.
Nemcsak az volt érdekes, hogyan pocskondiázták előre úgy általában a magyarokat a
román sajtóban a meccs kapcsán (ázsiai barbárok, genetikailag gyávák, kegyetlenül
agresszívek stb.), hanem az, hogy a mérkőzés politikai és történelmi fordulópontként
jelent meg a román közgondolkodásban. Tételesen kimondatott: ezen a kilencven percen múlik
visszamenőleg az elmúlt évtizedek történelme, ezzel a győzelemmel kell a románoknak
mindenért elégtételt venniük, ami sérelem érte őket valaha is a magyarok részéről.
Ezzel a meccsel kell egyszeribe kiegyenlíteni az elmúlt évek román kudarcait is.
Ezeknek a kudarcoknak a keserűségét az növelte Romániában az egekig, hogy a
magyaroknak viszont ugyanazok a dolgok sikerültek: NATO-felvétel, gazdasági és társadalmi
konszolidáció, nyugati tőkebeáramlás stb. A legjellemzőbb az volt, amikor a Nagy Románia
Párt elnöke Corneliu Vadim Tudor kijelentette: meg kell verni a magyarokat a pályán,
és ki kell verni őket a NATO-ból. De még az olyan higgadt politikusok sem bírtak érzelmeikkel,
mint Radu Vasile miniszterelnök, aki a második félidő lefújása után azt mondta egy
újságírónak, hogy ez volt kormánya eddig legfontosabb sikere. Egyetlen eltérő hang
volt a kórusban, egyetlen lap, amelynek főszerkesztője keserűen állapította meg,
hogy a legdicsőbb csatát megnyerték ugyan a románok, de az összes többit elvesztették.

Minthogy Romániában – ezt elég nehéz Magyarországról elképzelni – igen sűrűn
mérik a sikereket vagy a kudarcokat a magyarokéhoz, a maga módján logikus, hogy ez a mérkőzés
a szokásosnál is fontosabb volt. De hogy sokan valóban a legteljesebb komolysággal háborút
emlegettek, szent csatára készítették a közvéleményt, hogy egyes lapok és tévék
sorsdöntő összecsapásról, történelmi revansról beszéltek, sőt, arról, hogy ezen
a mérkőzésen múlik az ország szuverenitása: ez már joggal keltette azt a gyanút,
hogy egyesek valóban szerettek volna kirobbantani legalább egy kis háborúcskát. Egy
kis etnikai konfliktust. Szerették volna elszabadítani a gyilkos indulatokat a meccs
kapcsán, mert politikai céljaiknak, Románia elszakításának Európától, ez felelt
volna meg.

Ha tehát ezt is beleszámítjuk, akkor a meccs mérlege valóban egyáltalán nem túl
veszélyes. Bíztató, hogy a román kormány jól mérte fel a helyzetet és megakadályozta
a nagyobb bajt. Azonban nem feledhető a történteknek az a tanulsága, hogy a román közgondolkodás,
de legalábbis a román átlagemberek egy része továbbra is fogékony a magyarellenességre,
a román közvéleménnyel el lehetett hitetni, hogy a magyarokat megverni (fociban) történelmi
szükséglet. A mindennapok nehézségeiről továbbra is el lehet terelni a figyelmet az
etnikai-nemzeti konfliktusok ébresztésével, az indulatok továbbra is léteznek, és
vannak, akik nemcsak hogy építenek az indulatokra, de továbbra is gerjesztik őket.

De jó meccs lett volna...

Olvasson tovább: