Kereső toggle

Növekvő vízhiány a Közel-Keleten

Az olajnál is nagyobb fegyver

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

"A következő háborút a Közel-Keleten a víz, nem pedig politikai kérdések
miatt fogják megvívni" – jegyezte meg négy évvel ezelőtt az ENSZ egykori főtitkára,
Boutros Boutros-Ghali, amikor még Egyiptom miniszterelnöke volt. Ismail Serageldin, a
Világbank elnöke szerint ezt a megjegyzést az egész világra ki lehet terjeszteni: "Ebben
az évszázadban sok háború az olaj miatt robbant ki, a következő évszázad háborúi
azonban a víz miatt fognak kitörni."



Atatürk gát az Eufráteszen. Elzárhatják a csapot    Fotó: MTI

Ideális esetben egy embernek évente egy köbméter ivóvízre van szüksége, személyes
szükségekre további 100 köbméterre, és további 1000 köbméter vízre van szükség
annyi étel kitermeléséhez, amit egy ember évente elfogyaszt.

Kérdés az, hogy elég lesz-e a víz, ha a föld népessége megduplázódik – veti fel
Tony Allan, a Londoni Egyetem professzora a Közel-Kelet vízhiányával kapcsolatos
tanulmányában. Ez a kérdés különleges fontossággal bír a Közel-Kelet és Észak-Afrika
számára. A térség országai már most annyira függnek a külföldi víztől, mint saját
vízkészleteiktől, és ez az előrejelzések alapján a jövőben nagymértékben növekedni
fog.

Allan professzor tanulmányában kifejti, hogy a vízhiány önmagában nem determinálja
egy ország gazdaságát. Amikor egy országban nincs elég víz a nagy vízigény? mezőgazdasági
termelésre, akkor a tapasztalat szerint gazdaságilag megvalósítható, hogy az ország
olyan mezőgazdasági termékek termelésére álljon át, melyek vízigénye alacsony. Létezik
egy további "rejtett" vízforrás is, amit "virtuális víznek" nevezünk. Ez az
a víz, ami a térség élelmiszerimportjaiban található. Több víz folyik ilyen módon
az adott helyre, mint amennyit a Nílusból nyernek ki Egyiptom mezőgazdasági szükségeire.
A vízhiány mindeddig sehol sem eredményezett háborús konfliktust. A nemzetközi
tapasztalatok alapján a múltban a vízhiány sok aggodalmat, de kevés tényleges
konfliktust eredményezett.

Az utóbbi huszonöt évben a Közel-Kelet vízkészletei megcsappantak. 1970-ben a térség
országai már nem tudták magukat ellátni elegendő vízzel. A népesség növekedésével
vízhiány állt be, így megkezdődött a víz importálása.

A közel-keleti víztartalékok kérdése annyira kényes, hogy annak megtárgyalását az
oslói szerződésben a folyamat végére, a Jeruzsálem státuszával kapcsolatos tárgyalások
idejére halasztották. "A víz Jeruzsálemnél is kényesebb kérdés" – mondja
Mubarak Awad, a Nemzetközi Erőszakellenes Szövetség palesztin származású vezetője.
"Az emberek Jeruzsálem nélkül is életben tudnak maradni. Víz nélkül azonban nem."

Az izraeli–palesztin konfliktus gyökerében is – többek között – a ciszjordániai
vízgyűjtő terület áll, ami a térség vízigényeinek nagy részét biztosítja. Ha
egy ország vízkészletei kimerülnek, az új források feltárása mindig rendkívül drága
megoldás.

Izrael a víz-újrafelhasználás nagyon hatásos módszerét dolgozta ki: nemzeti össztermékének
kilencvennyolc százalékát vízkészlete mindössze öt százalékának felhasználásával
állítja elő. Izraelben az öntözésre felhasznált víz mintegy húsz százaléka az
újrafeldolgozott városi vizekből származik. Az országban a tudósok és a tisztviselők
egyaránt készen állnak arra, hogy amikor gazdaságilag, politikailag és stratégiailag
szükségessé válik, akkor az ország kész átállni a tengervíz sótalanítására.
Ariel Saron izraeli külügyminiszter februárban, az Európai Unió nagyköveteivel
folytatott tárgyalásain felszólította a diplomatákat, hogy támogassák azt a két
szakaszból álló programot, amelynek keretén belül tengervizet sótalanító telepeket
hoznának létre a Közel-Keleten, így hosszú távra megoldva Izrael, a palesztinok és
Jordánia vízigényeit. Első lépcsőben Gázában kerülne megépítésre egy sótalanító
telep, amelyben ötvenmillió köbméter vizet lehetne évente sótalanítani ivóvíz és
háztáji vízfelhasználás céljából.

A vízhiány a Közel-Keleten több helyen is konfliktusokat eredményez. Egyiptom a Nílusból
nyeri majdnem összes tiszta vizét, a folyót azonban kilenc országgal kell megosztania.
Minél több vizet von el ez a kilenc ország a Nílusból, annál kevesebb víz jut el
Egyiptomig. Jordánia, amelynek Izraellel és Szíriával kell osztozkodnia a Jordán folyó
vízgyűjtőmedencéjén, azzal vádolja Szíriát, hogy a megengedettnél több vizet
használ fel a két ország határán folydogáló Jarmuk folyóból. Az emberiség bölcsőjének
tekintett Tigris és Eufrátesz folyók térségében is egyre növekszik a feszültség.
Törökország ugyanis gátakat épít, melyek Szíria és Irak vízellátását veszélyeztetik.

A vízhiány kérdése hosszú ideje fennállt, ez azonban elmélyült, mióta Törökország
belefogott a Délkelet-Anatólia Projektbe (GAP), amelynek keretében az Eufrátesz vizét
öntözésre és áramfejlesztésre használja. A GAP keretén belül Törökország három
gátat hozott létre, többek között a 48,7 milliárd köbméter kapacitású Atatürk gátat.
További két gát kerül átadásra a következő egy éven belül és 2010-re fejezik be
az egész projektet. A török beruházás miatt Szíriában egyre többen aggódnak.
Damaszkusz szerint Törökország egy 1987-ben megkötött szerződés értelmében
beleegyezett abba, hogy az Atatürk gát vízzel való feltöltésének ideiglenes befejezéséig
másodpercenként legalább ötszáz köbméter vizet enged át Szíriának. Ankara
azonban nem akar beleegyezni egy hosszú távú vízmegosztási tervbe. Bár Törökország
időnként másodpercenként akár 800 köbméter vizet is átenged Szíriába, más
esetekben ezt másodpercenként 40 köbméterre korlátozza.

Szíria afelől is panaszkodik, hogy a friss vizet Törökország maga számára használja
fel, és az a víz, amelyet továbbenged, már trágyával és mérgező anyagokkal fertőzött.
Szíria azzal is vádolja Törökországot, hogy az a tisztán szír Kabur folyó torkolatából
vezeti el a vizet. Szíria rámutatott arra is, hogy több tucat, a Kabur folyóba torkolló
patakot Törökország leválasztott, és földalatti gátakkal akarja ebből a vízgyűjtőből
a vizet elvezetni.

Az Al-Hayat cím? damaszkuszi folyóiratban megjelent cikk rámutat arra, hogy a vízhiány
milyen feszültséget eredményezett a szír-török viszonyban: "A törökök évek óta
fojtogatják Szíriát. Az Eufráteszt teljes felügyeletük alatt tartják. A Khabur forrásait
is támadás alá vették. Senki sem tudhatja, mi a végső céljuk. Az azonban világos,
hogy ez katasztrófához vezethet. Világos az, hogy a törökök annyi víztől szeretnék
Szíriát megfosztani, amennyitől csak lehetséges. A következmények már most rendkívül
súlyosak". A szír félelmeket csak növeli az a tény, hogy az előrejelzések szerint
harminc éve nem volt olyan szárazság a Közel-Keleten, mint ami ebben az évben várható.

Olvasson tovább: