Kereső toggle

Littletown, London, Koszovó

Újra sikk a nácizmus

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az amerikai Colorado állambeli vérengzéseket elkövető fiatalok tettüket Adolf
Hitler születésének száztizedik évfordulóján követték el. A NATO Jugoszlávia
elleni egyoldalú támadásait a náci Harmadik Birodalomra való burkolt utalásokkal kívánja
leplezni, a napokban Londonban elkövetett merényleteket pedig szintén neonáci
csoportokkal hozzák összefüggésbe. Niall Ferguson történész a The Guardian cím?
brit hetilapban megjelent írásában azt elemzi: miként él ma tovább egy új generációban
a több mint ötven éve halott Führer gondolatvilága.



Al Gore amerikai alelnök feleségével virágot helyez el a megyilkot iskolások emlékére
Littletownban    Fotó: MTI

A legtöbb amerikai nem sok közös vonást lát a 15 legyilkolt coloradói iskolás és
a sok ezer lemészárolt albán tragédiája között. A különbség azonban nem abban
van – véli a történész – ,hogy egy tipikus amerikai kisváros iskolájának 15
halottja a közvélemény számára tragédia, míg a bizonytalan számú albán lemészárlása,
főleg ha az a távoli Koszovóban történt, nem több statisztikai adatnál. A coloradói
vérengzés két depressziós tinédzser szánalmas ábrándozásának végterméke. A
koszovói vérengzés egy gonoszságra szocializálódott diktátor műve. A napokban
azonban történt még egy atrocitás, ami közös nevezőre hozható az előbb említettekkel,
ez pedig a brixtoni bevásárlóközpontban robbantott bomba. Bár mindegyik bűncselekmény
merőben eltér a másiktól, van valami, ami összekapcsolja azokat: Adolf Hitler személye,
bármilyen hihetetlenül hangozzék is – állítja Ferguson.

A londoni robbantásokról egyelőre csak annyit lehet tudni, hogy azokat neonáci
csoporthoz tartozó személyek követték el. A coloradói gyilkosok, akik a Führer születésnapját
brutális tettükkel kívánták "megünnepelni", a náci divatot követő fekete köpenyt
és katonai bakancsot hordtak, egymás között a náci "Heil Hitler" kiáltással üdvözölték
egymást, melyet a szokásos karlendítés követett. Az efféle divatot és képviselőiket
ma már persze senki nem veszi komolyan. Mivel a coloradói lövöldözést elkövető
Eric Harrist és Dylan Kleboldot a legtöbben csak a Simpson-rajzfilmek patetikus Beavis
és Butthead duójához hasonlítják, nagy a kísértés, hogy megfeledkezzünk gyerekes
fantáziájuk történelmi tartalmáról. Ferguson szerint azonban nem szabad lebecsülni
a gyermekdednek tűnő kezdetet, amely később súlyos következményekkel is járhat.

A Führer maga is az örök vesztes tinédzser megtestesítője volt, amint azt Ian
Kershaw is bemutatta a diktátorról írt remek önéletrajzi művében. Tanulmányai során
a sikerélmények hiánya komoly frusztráltságot okozott neki. Ez elől kezdetben a
wagneri álomvilágba, majd később a veszély és erőszak világába menekült. Wagner
operáit ma helyettesítheti egy aktuális zenei irányzat, a fegyverek iránti megszállottság
és fajgyűlölet azonban konstans jellemzője a neonáciknak. Hitler személye ma már
nemcsak a Beavis és Butthead típusú amerikai középiskolások számára válik egyre
vonzóbbá. A neonáci mozgalmak fékentartása mind nagyobb problémát okoz több
exkommunista, kelet-európai ország számára. Ezek közül több országban a munkanélküliség
foka eléri a harmincas évekbeli világválság szintjét. Moszkvában az arra járó
turista minden további nélkül hozzájuthat a Harmadik Birodalom SS-einek indulóit
tartalmazó kazettákhoz utcai mozgóárusoknál, míg a volt kelet-németországi
Rostockban a külföldiek a szervezett bőrfej? bandák gyakori inzultusainak vannak kitéve.


Még ennél is többet mond Nyugat-Európa flörtölése a nácizmus jelenségével – állapítja
meg Ferguson. James Browne, a GQ cím? elitmagazin szerkesztője valószínűleg csak egy
vakmerő viccnek szánta, mikor a huszadik század legjobban öltözött férfije címére
a náci típust javasolta. A gond csak az volt, hogy mindezt a nyilvánosság előtt
tette. A történész szerint egyébként a meglehetősen ízléstelen élc már szinte közhely
bizonyos angol társadalmi körökben, és nem is olyan meglepő ha egy álarcosbálban némelyek
SS-uniformisban jelennek meg – pusztán a vicc kedvéért. A náci-jelenség tehát
nemcsak a nihilista fiatalok körében sikk. Annak ellenére, hogy olyan sokat tudunk a
Harmadik Birodalom húsbavágó realitásairól, annak motorizált romantikája – a
csillogó fekete Porschék, a Tigris-páncélosok és Messerschmittek világa – sokak számára,
úgy tűnik, még ma is vonzó.

A politikusoknak a Harmadik Birodalomra vonatkoztatott vélt történelmi analógiái,
illetve ezen analógiák cséplése, szintén azt a célt éri el, hogy a nácizmus jelenségét
valami komolytalan erőnek gondoljuk – véli a tekintélyes brit történész. A szerbek
elleni légicsapások igazolása érdekében a NATO vezetői is folyamodtak az effajta
nyelvezethez. Az egyik utalás az 1930-as évek "minden áron béke" politikájára
vonatkozott, egy másik pedig egyenesen a Holocausttal vont párhuzamot. Tony Blair brit
kormányfő a Newsweek cím? lapnak adott nyilatkozatában szembeállította a NATO mai
politikáját azzal a békepolitikával, ami a harmincas évek során lehetővé tette a náci
Németország számára a kibontakozást. "A történelemből megtanultuk, hogy ne béküljünk
meg a diktátorokkal" – mondta Blair. E gondolatmenet szerint tehát Milosevics egy
mai Adolf Hitler. Hasonló hangnemben nyilatkozott Rudolf Scharping német védelmi
miniszter is, aki szerint a háború célja "egy következő genocídium megakadályozása".


Egy másik analógia, miszerint a jugoszláv etnikai tisztogatás (deportálások és tömeges
mészárlások) megfelel a náci Németország 1939-40 között Lengyelországgal szemben
alkalmazott politikájának, szintén félrevezető, mivel trivializálja a múltat, és
homályossá teszi a jelent. Nem elégséges csak azzal indokolni a Jugoszlávia elleni légicsapásokat,
hogy most tényleg meg akarjuk előzni a múlt hibáinak ismétlődését. Először is,
annak idején nem Hitler ellenlábasai, hanem a békepolitika hívei voltak azok, akik túlzott
fontosságot tulajdonítottak a légifölénynek (csakúgy, mint ma a NATO vezetői). Másodszor
pedig a szövetségesek nem azért harcolták végig a második világháborút, mert
Hitler üldözte a zsidókat Németországban, hanem mert a náci vezetés megtámadott
egy szuverén államot, Lengyelországot. Ha valaki Blair Jugoszláviáról alkotott
gondolatmenetét követi, akkor végül is arra a következtetésre jut, hogy
Nagy-Britanniának már az 1938. november 9-én rendezett pogrom után bombáznia kellett
volna Berlint, ami nyilvánvalóan abszurd lépés lett volna.

A gondolatmenetet tovább folytatva felmerül, hogy Hitlert akár le is lehetett volna győzni
csupán egy nagyfokú légicsapás-sorozattal, és ezzel elérték volna "a náci hadigépezet
erejének lecsökkentését", és nem merült volna fel a "szárazföldi csapatok"
bevetésének gondolata sem. Ha azonban 1940-ben valaki úgy gondolkodott volna, ahogy ma
a NATO, akkor nem lett volna normandiai partraszállás, a nácik pedig minden valószínűség
szerint még 1955-ben is hatalmon lettek volna – állítja a történész. Más
szavakkal, az analógiák keresése Milosevics és Hitler között, Koszovó és Auschwitz
között nem más, mint hangzatos luftballon, amelyben valójában semmivel nincs több bölcsesség,
mint a Viharkabát Maffia beteges képzelődéseiben.

Gyakran szem elől tévesztjük azt a tényt, hogy a nemzetiszocializmus legalább annyira
reakció volt a kapitalizmusra mint a nemzetközi szocializmusra. Míg azonban az utóbbi
elítéli a piac okozta anyagi egyenlőtlenséget, addig a nemzetiszocializmus támadja az
erkölcsi feslettséget, amely jellemzi az amerikaihoz hasonló materialista kultúrákat
– állítja Ferguson. Arra sem árt emlékezni, hogy a javarészt fiatalokból álló náci
párt választási sikerét a harmincas években nagymértékben annak köszönhette, hogy
képes volt mobilizálni fiatal választók, főleg az először választók tömegeit. Az
indulásnál a párt átlagos életkora egy évtizeddel volt alacsonyabb a többi korabeli
német pártok tagjaihoz viszonyítva. A náci propaganda egyik fő eszköze 1933 után a
Hitlerjugend intézménye volt, amely a fiatalok elé egy antimaterialista, sport- és
rendszerető modellt állított; a szervezet tagjai megvetették a népszerű jazz zenét
és a hosszú hajviseletet. Amerika páratlan anyagi bőségét és a vele járó erkölcsi
züllést látva nem csoda, hogy némely frusztrált kamasz Hitler személyében látja a
megfelelő alternatívát – vonja le a következtetését Ferguson. "Én nem kívánom
a Combat 18-hoz, vagy a Viharkabát Maffiához hasonló neonáci csoportok jelentőségét
felnagyítani, hiszen azok remélhetőleg mindig is a társadalom perifériáján
maradnak. Azt azonban hangsúlyozom, hogy létezik a fasiszta megújulásnak egy olyan
potenciálja, amely főleg egyes kelet-európai országokban könnyen szárba szökhet"
– figyelmeztet a brit történész.

Olvasson tovább: