Kereső toggle

Billy Graham vallomása

Isten keze az életemen

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

"Tudom, hogy a mennyben az egyik legnagyobb öröm az lesz, amikor felfedezzük
azokat a rejtett utakat, ahogyan Krisztus védelmezett és vezetett minket" – írja a
Newsweek magazinban megjelent visszaemlékezésében a 79 éves Billy Graham, akit sokan a
XX. század legnagyobb hatású evangélistájának tartanak.

Emlékszem, amikor először elköteleztem magamat Krisztus mellett, nem volt részem
érzelmi élményben: nem láttam villogó fényeket, nem történtek nagy dolgok körülöttem,
mégis történt valami a bensőmben. Amit akkor elnyertem, még ma is itt van bennem. Azóta
sem hagyott el; ez ad olyan szellemi erőt, amely segítségemre van a mindennapokban.

Egy presbiteriánus gyülekezetben nőttem fel, itt kereszteltek meg, és itt konfirmáltam,
de éreztem, hogy valami még hiányzik. 16 éves koromban meghallgattam egy evangélistát,
aki éppen átutazott a városunkon. Amikor az összejövetelén arra kérte az embereket,
hogy jöjjenek előre, és döntsenek Krisztus mellett, én előrementem. Abban a
pillanatban tudtam, hogy valami történt velem. Nem egészen tudtam, mi lehetett ez, és
a Bibliát sem ismertem eléggé ahhoz, hogy megfogalmazzam azt, ami történt, mégis másnap,
amikor apám farmján újra a teheneket fejtem, már biztos voltam benne, hogy más emberré
váltam.

Tinédzserként tudni akartam azt, hogy vajon életem összhangban van-e Istennel. Kénytelen
voltam bevallani magam előtt, hogy céltalan az életem, és üres a szívem. A
szellememben legbelül halott voltam. Mégis tudom, hogy Isten keze már ekkor is ott volt
az életemen, és vezetett lépésről lépésre.

Visszaemlékszem arra, hogy mindig olyan valaki szerettem volna lenni, aki nem lehettem: például
baseball-játékos. A családi farmon akartam maradni, hiszen szerettem a vidéki életet,
különösen a tejgazdaságot. Úgy gondoltam, egy nap talán a bátyám és én örököljük
apánk farmját, és az lesz életem fő tevékenysége. De Istennek mások voltak a
tervei.

Jelentkeztem Floridába egy teológiai főiskolára, ahol szorgalmas bibliatanulmányozásba
kezdtem. Nemsokára úgy éreztem, hogy Isten talán elhív valamilyen egyházi szolgálatra.
Az iskola körül, a Hillsborough folyó partján volt egy gyönyör? golfpálya. Egyszer
egy holdfényes estén kimentem a pálya szélére, lefeküdtem a fűre, és a
gondolataimba merültem.

Egyszer csak úgy tűnt, valami húz, de nem tudtam, mi lehet az. Nem hallottam hangot, de
tudtam, hogy Isten hív arra, hogy szolgáljam őt, bár azt akkor még nem tudtam, milyen
formában. Térdre ereszkedtem a füvön, és azt mondtam: "Uram, oda megyek, ahova te
akarod, hogy menjek, és az leszek, aminek te akarsz látni engem." Abban a pillanatban
nagy békességet éreztem a szívemben. Ez a nap életem fordulópontja volt. Elkezdtem
gyakorolni a prédikálást lent a folyó mellett, és kint a mocsárban.

Amióta több mint hatvan évvel ezelőtt elköteleztem magam Jézus Krisztus mellett, az
elképzelhető legváltozatosabb vallási és filozófiai háttérből érkező emberek
sokaságával találkoztam. Gyakran megindított, amikor láttam azt az odaszánást,
amivel a szellemi kérdéseket tanulmányozzák. Ugyanakkor azonban, ahogy telnek az évek,
én magam egyre mélyebben meggyőződtem Jézus Krisztus evangéliumának egyedülállóságáról
és igazságáról.

Egyszer? csökönyösség lenne ez részemről vagy öncsalás? Meggyőződésem valójában
abból fakad, hogy mind jobban és jobban megérthettem, ki is volt Jézus Krisztus – és
ki Ő ma. A Biblia szerint Jézus Krisztus Isten volt emberi testben, aki kétezer évvel
ezelőtt tudatosan jött el a földre, és öltött emberi formát Jézus személyében. Jézus
nem csupán egy újabb nagy vallási tanító volt, nem is egy azoknak a hosszú sorában,
akik a szellemi igazságot keresték. Ő a megtestesült Isten, aki maga az igazság.

Amikor arra törekszem, hogy az emberek figyelmét Jézusra irányítsam, az a meggyőződés
ösztönöz, hogy Ő Isten egyedüli válasza az élet legnagyobb problémáira. Láttam,
miként hozott változást sok ember életében, akik hittel és teljes bűnbánattal
fordultak felé. Bár olyan világban élünk, amelyet megrázkódtatások és a
bizonytalanság szorongat, mégis dicsőséges időszak ez az Evangélium számára. Nagy
kiváltságnak tartom, hogy minden kontinensen prédikálhattam az igét. Mindig azt
tapasztaltam, hogy bármilyen közönség elé állok is ki, a kulturális vagy nyelvi környezettől
függetlenül az embereknek a világon mindenütt ugyanolyan nagy szükségük van
Istenre, mivel az emberi szívben még mindig ott van a bűn.

Azt hiszem, a jövő egyik legnagyobb kihívása az, hogy megkíséreljük az összefogást,
és megfelelő morális alapot teremtsünk ehhez. A következő generációnak ugyanolyan
nehézségekkel kell majd szembenéznie, mint az előző nemzedékeknek. És ahogyan a múltban,
továbbra is Krisztus lesz a válasz minden jövőbeli problémánkra.

Istennek minden egyes élettel terve van. Úgy hiszem, hogy Isten számomra már elkészítette
az elköltözés pillanatát. Ő tudja, hogy mikor érkezik el ez a pillanat. Örömmel készülök
erre, mivel szeretnék már a mennyben lenni.

Biztos vagyok abban, hogy a mennyben az egyik legnagyobb öröm az lesz, amikor felfedezzük
azokat a rejtett utakat, ahogyan Isten a maga szuverén módján cselekedett az életünkben,
hogy – minden gyarlóságunk ellenére – itt a földön védelmezzen és vezessen
minket, dicsőséget hozva ezáltal az Ő nevére. Ahogy az évek múltával
visszatekintek az életemre, a legmélyebb érzés bennem a túláradó hála Isten iránt.


Semmit nem tulajdonítok magamnak abból, aminek az elvégzésére Isten engem és munkatársainkat
elhívott. Egyedül Isten méltó erre a dicsőségre: mi soha nem lehetünk elég hálásak
Neki azokért a hatalmas dolgokért, amelyeket megcselekedett.

Olvasson tovább: