Kereső toggle

A vészlovon nyargaló dühös elem

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A hazánkban hetek óta tartó súlyos ár- és belvízhelyzet emberek ezreinek okoz
álmatlan éjszakákat, életek válnak kilátástalanná. Sajnos, mint az múlt heti tudósításunkból
is kiderült, a bel- és árvíz problémájának tradíciója van országunkban. Az alábbiakban
százhúsz év távlatából emlékezünk a 165 emberéletet követelő, Szeged város
tragédiáját okozó 1879. évi árvízről. A katasztrófa előzményeit, eseményeit
vizsgáló írásunk főbb forrásául Mikszáth Kálmán Szeged pusztulása és dr. Szabó
László Szeged halála és feltámadása cím? műve, valamint a szegedi Somogyi Könyvtár
gondozásában megjelent Szeged története szolgált.

A föld egyik leglassúbb folyója



Mikszáth Kálmán, aki a végzetes árvíz idején hírlapíróként dolgozott Szegeden,
Szeged pusztulása címmel írt az eseményekről: "Mint a kígyó, sziszegve, mászva jött
az óriási áradat, elfoglalva a völgyezeteket, azután a dombokat. Az éjbe betekintve
a magasból az ember nem ismerte föl a piszkos szörnyeteget: azt lehetett volna hinni,
hogy az az út. De mikor aztán elkezdtek az úton a hordók hemperegni, lábak nélküli
lovak és borjúk csúszni, az ember hüledezve kiáltott föl: Az ott a víz!”

Hogy miért kellett e megrázó képekről tudósítania Mikszáthnak, miként kerülhetett
sor egy hetvenezer lakosú városnak a csaknem teljesen a földdel – illetve a vízzel
– egyenlővé tételére, ezt kívánjuk most ismertté tenni az olvasók előtt. A
Tisza Európa, sőt a Föld legcsekélyebb esés? folyói közé tartozik. A rendkívül
kis esés miatt a lefolyó víz sebessége is viszonylag csekély. A mellékfolyók,
valamint a Duna árhullámai hozzájárultak ahhoz, hogy a tiszai árhullámok igen lassan
tudtak levonulni. Széchenyi István reformprogramjának sarkalatos pontja volt a hazai
vizek rendezése, és ebben elsőrangú helyet kapott a Tisza vízfolyásának átfogó
szabályozása, hiszen a Tisza árvizei hazánk mai területének mintegy egyötödét
fenyegették.

Az első ember, aki a Tisza kiöntéseivel tudományosan foglalkozott, a 19. század elején
Vedres István volt. Ő a Tiszát valami legyőzhetetlen erőnek tartotta, melynek pusztító
árja ellen csak bizonyos mértékig lehet védekezni. 1830-ban 614 centiméterrel tetőző
árvíz veszélyeztette Szegedet. Ez az árvíz adta meg az utolsó lökést a Tisza szabályozásának
megkezdéséhez. Széchenyi István Vásárhelyi Pál mérnököt bízta meg a folyószabályozás
terveinek elkészítésével, s Magyarországra hozatta a nagyhír? Paleocapát is, aki
Olaszországban a Pó folyó szabályozása idején szerzett szakmai hírnevet. A Pó vize
azonban a deltákon át könnyen lefolyik az Adriai-tengerbe. A Tisza végtelen sok
kanyarulatán Paleocapának nehéz volt eligazodnia, mert az eleven ágakon kívül
figyelembe kellett vennie a sok holtágat is, melyek csak árvíz idején telnek meg vízzel.
A Tisza szabályozásánál elkövették azt a végzetes hibát, hogy felülről lefelé
szabályozták a folyót. Ennek természetes következménye volt, hogy a még szabályozatlan
Alsó-Tiszán nem tudott a víz lefolyni. Talán azért kezdték felülről a szabályozást,
mert úgy gondolták, hogy így feltétlenül szükséges ezt a munkát egészen a
torkolatig folytatni. De befolyásolhatták ezt a döntést helyi érdekek is: a Felső-Tisza
mentén hatalmas vármegyék voltak, számtalan birtokos nemes családdal, akik a politikában
is nagy szerepet játszottak.



A dilettantizmus ÁRa



A későbbi katasztrófa egyik fő okozója sajnos éppen a Tisza-szabályozás volt,
melynek során a vízszintek méterekkel emelkedtek. Szeged városa hiába emelte a várost
védő töltéseket egyre feljebb és feljebb, nem tudott lépést tartani a vízszintek
emelkedésével. Vásárhelyi Pál a folyó két partján a város köré megszakításmentes
töltésrendszert tervezett, tervét azonban sokáig ellenvetéssel fogadták. Szeged részéről
ennek fő oka a város pénzügyi korlátaiban rejlett, a kormány pedig – bár Széchenyi
és Vásárhelyi egyaránt látták, hogy a Tisza-szabályozásnak nemzeti ügynek kell
lennie – a munkálatokat csupán helyi érdeknek tartotta. 1845-től 1867-ig Szeged városát
csak azok a töltések védték meg az árvizektől, amelyeket a lakosság emelt. 1867-ben
a legnagyobb víz először haladta meg 722 centiméterével a 7 méteres 0 pont
feletti magasságot. A meglehetősen gyenge töltések helyett inkább csak a csoda
mentette meg a várost az áradástól. Az 1876-os és 1877-es évek nagy árvizeikor a
legnagyobb víz előbb 786, majd 795 centiméterre nőtt. A töltésrendszer megerősítéseinek
költségeit Szeged nem tudta előteremteni. A kormány 1878-ban Kende Kanut kormánybiztost
nevezte ki a város országgyűlési képviselőjének, aki a Percsora–Szegedi Árvízmentesítő
Társulat élére is került. Mikszáth Kálmán így írja le Kende Kanutot: "(…)
Kende különben becsületes ember, s ő maga csodálkozott rajta legjobban, hogy ő miként
jutott a vízm?építészeti tudományhoz. De hát elvégre is azt gondolta, hogy az úr
a pokolban is úr, s már az magától is beleszületik mindenféle tudományba. Így
fogadta el a percsorai kormánybiztos hivatalt, hihetőleg a fizetés kedvéért, s így
jutott Szeged kapuinak kulcsa gyenge és laikus kezébe."

Kende Kanut tehát semmit sem értett az árvízvédelemhez, s az 1879-es veszedelem idején
is távol, Budapesten élt. A katasztrófa idején nem jelentkezett, sőt utasítást sem
adott a társulat alkalmazottjainak, hogy mit cselekedjenek.



1879 márciusa



Az 1870-es évek elejétől mind magasabb tiszai árvízszintek hatására a városi tanács
1874-ben előterjesztést tett a közgyűléshez a körtöltés megépítéséről. Ennek
költségeit azonban Szeged nem tudta előteremteni, hiszen a megelőző évtizedekben
igen nagymérv? kiadásai voltak az árvizek miatt. Így hát 1878. február 1-jén a közgyűlés
levette napirendről a körtöltés építését. 1878 decemberében az átmeneti téli
felmelegedést követő hóolvadás és az azzal egyidej? esőzés hatására árhullám
indult el. 1879. február 24-én sürgősen összehívták a városházára a "vízvédelmi
bizottságot" "a könnyen bekövetkezhető veszély tárgyában". A védőintézkedések
megkezdésétől a katasztrófáig tizenhat nap telt el. Ez az idő kevés volt a baj elhárítására,
de a végrehajtott intézkedések sok emberélet és vagyon megmentését tették lehetővé.

Február 25-én a Szegedi Napló igyekezett megnyugtatni a város lakosságát, azonban
mindenki sejtette, hogy katasztrófa közeleg, s ennek elhárítására a város erői
aligha lesznek elegendők. Szeged a Maros árvize miatt került végzetes veszélybe. Az
országos sajtó már március első napjaiban jelezte, hogy Szegedet halálos katasztrófa
fenyegeti, de ezeket a közleményeket a kormány nem vette komolyan. Tisza Kálmán
miniszterelnök nem ismerte Szegedet, Szeged városa pedig nem szerette Tisza Kálmánt.
Mikszáth így ír erről március 3-án: "A Sors nem büntetheti Magyarországot
annyira, hogy Szegedet tönkretegye. A Sorsban van annyi becsület, hogy egy rókáról,
ha két bőrt húz is, legalább nem nyúzatja két vargával. Két Tiszát nem mér reánk
egyiptomi csapásul: elég nagy kereszt nekünk az az egy is."

A Tisza árvízvédelmi töltése március 5-én 19 órakor a mai Dóc község határában,
a petresi dűlőnél mintegy huszonöt méter szélességben átszakadt. A szegedi vízmércén
március 5-én reggel 7 órakor a hivatalos leolvasás szerint 806 centiméter volt a vízállás,
olyan magasságú, amelyet a Tisza addig még nem ért el Szegeden. Március 7-én a főkapitány
már hajnalban kinyomatta a helyi lapokban a lakosság számára azt a szomorú Értesítést,
melyben közölte, hogy hogyan és merre lehet menekülni. Mikszáth így írja le az Értesítés
hatását: "Rögtön kezdődött a hurcolkodás, a fejvesztettség; a családapák
hazafutottak övéikhez, a kereskedők bezárták boltjaikat, csüggedés szállta meg a
kedélyeket, s a menekülési eszközök beszerzése képezte minden fő természetes
gondolatát. Mások ismét, kik biztonságban vélték magokat érezni házaikban, élelmi
cikkek beszerzésén fáradoztak. Mint statisztikai adat legyen fölemlítve, hogy e napon
öt mázsa szalámi fogyott el Szegeden."

A fővárosi lapok közül a Pesti Napló foglalkozott legtöbbet Szegeddel. A lap egyik
kiküldött munkatársa rendszerint azzal fejezte be táviratát, hogy "Isten kezében
van az életünk".

Március 8-án a főváros is érdeklődni kezdett Szeged sorsa iránt. Katonákat, csónakokat,
mentőcsapatokat küldtek a város megsegítésére. Március 11-én este hirtelen vihar tört
ki. Az északnyugati szél egyenesen az alföldi vasút töltésének hajtotta a vizet. A
tragédia bekövetkezett. A hullámok a vasúti töltést március 12-én hajnali két óra
tájban mintegy száz méter hosszú szakaszon átszakították. Az árvíz akadálytalanul
zúdulhatott a városra. Menekülésre Újszeged irányában a kissé magasabban fekvő
országutak vonalán és a hajóhídon volt módja a lakosságnak. A házakba szorult
emberek csónakkal való mentését csak reggel lehetett megkezdeni. Százhatvanöt
emberen már nem tudtak segíteni, ők a hullámok közt lelték halálukat. Az árvíz előtt
a több mint hetvenezer főnyi lakosság közel 5600 épülettel rendelkezett Szegeden.
Mikszáth Kálmán 334 épület fennmaradásáról ír.

"Mily végtelenség telt el, mire megvirradt! És minek is virradt meg?

A hajnal nem találta meg többé Szegedet… csak a romjait, amint azok apránkint egy
piszkos tenger iszapjává válnak. A hajnal egy rettenetes drámáról vette le a sötét
takarót. Irtóztató volt e meztelen kép. A szél még most sem szűnt meg. Démoni
szilajsággal vagdalta a tenger pofájához az égő gyufagyár üszkeit. Tűz fönt, víz
lent. A hatalmaskodó elemek mintha egymás szemébe kacagnának, hogy ily szépen
egyszerre belekötöttek ebbe a szerencsétlen városba."

Az emberéletek mentése három napig tartott: március 15-én este állapították meg,
hogy ember nincs többé veszélyben a város területén. Ezen a napon mintegy huszonöt-harminc
személyt kellett még kiszabadítani, akik görcsösen ragaszkodtak az otthonukhoz. A víz
rendkívül lassan apadt. A körülbelül 33 millió köbméternyi vízmennyiség június
közepéig 3-4 méter magasan borította a várost és környékét, s így olyan épületek
is elpusztultak, amelyek a víz betörésekor még szilárdan állni mutatkoztak. Szeged
pusztulása a Torinóban élő Kossuth Lajos szerint "példátlan mérvben rezgésbe
hozta az emberiség szívének részvét-húrjait". Berlin, London, Párizs, Róma, Bécs
és más városok jelentős anyagi támogatást nyújtottak Szeged újjáépítésére. Számos
megyei és városi képviselőtestület, társadalmi egyesület s nem egy vállalkozó és
polgár is jelentkezett adományok, segélyek felajánlásával. Az újjáépítés első,
legfontosabb feladata az esetleg még az addiginál is magasabb árvízszintnek ellenállni
képes, szakszerűen megtervezett körtöltés megvalósítása volt. A védtöltéseket
új szelvénnyel, most már kielégítő magassági biztonsággal építették meg, s
ezeket a későbbi árvízvédekezések nyomán lényegesen bővítették.

Az Alsó-Tisza vidéki Vízügyi Igazgatóság előrejelzése szerint a Tisza vízállása
Szegednél nemsokára elérheti az 1879-es szintet. A szakemberek szerint azonban
aggodalomra nincs okuk a szegedieknek, hiszen a város körül ma már körtöltés
emelkedik, mely átlagosan tíz méterrel feljebb van, mint a Tisza vizének 0 pontja.
A hajdani tudósítóval egyetértve zárhatjuk írásunkat: "Isten kezében van az életünk."

Olvasson tovább: