Kereső toggle

Új hidegháború fenyeget

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Sir Charles Powel, Margaret That-cher volt brit miniszterelnök tanácsadója a Daily
Telegraph cím? londoni napilapban megjelent cikkében arra hívja fel a figyelmet, hogy
amennyiben a Nyugat nem változtat Oroszországgal szembeni jelenlegi politikáján, súlyos
veszélyekkel találhatja magát szemben a jövőben.

Az orosz vezetés egyes tagjaiban a mai napig is élnek a Szovjetunió korszakából átörökített
hidegháborús reflexek. Oroszország nyíltan nyugatellenes lépései láttán – ilyen
például Irak felfegyverzése – a nyugati kormányok kénytelenek a vészharangokat
kongatni.

Az okok meglehetősen nyilvánvalók. Egyrészt az orosz lépés semmibe veszi az Irak
elleni ENSZ-szankciókat; másodszor pedig, bár a fegyverzetkorlátozási megállapodások
a hagyományos fegyverekre vonatkoznak, mégis erős a gyanú, hogy Oroszország bővíteni
kívánja az Irak konvencionális haderejének nyújtott segítséget, sőt támogatni
fogja annak rakétafejlesztésre és tömegpusztító fegyverek gyártására irányuló
programját is. Az ENSZ fegyverzetellenőrző biztosainak eddigi munkája, amellyel némiképp
lelassították Irak újrafegyverkezését, így szintén fölöslegessé válik. Ez a
folyamat a szomszédos Öböl-államokat is fokozott veszélynek teszi ki.

Harmadszor, pedig egyre jelentősebb és kellemetlenebb az az orosz törekvés is –
amelyhez asszisztál most Kína és Franciaország is –, miszerint enyhíteni kellene az
ENSZ Irak elleni büntetőintézkedésein, és Szaddám Huszeint fel kellene szabadítani
a nemzetközi közösség nyomása alól. Ez arról tanúskodik: Oroszország még ma is
hajlamos brutális diktátorokat támogatni annak érdekében, hogy valamilyen módon
provokálja az amerikai, illetve nyugati érdekeket.

Vajon miért teszik ezt az oroszok? Nincs teljesen kizárva, hogy az orosz védelmi
minisztérium "szabadúszóként" próbál külföldi piacokat felkutatni. Ha viszont
az eladott fegyverek típusait tekintjük, kevés az esélye annak, hogy a tranzakciók az
orosz kormány tudta nélkül történnének. A pénzügyi motiváció alapvetően elég
valószínű. Bagdad óriási összegekkel tartozik Oroszországnak, amely viszont meg is
tesz mindent, hogy viszszanyerje pénzét. Az iraki szankciók megszüntetése után pedig
Oroszország az elsők között szeretne visszatérni az arab ország piacára.

Még ennél is jelentősebb azonban az orosz külügyminiszternek, Jevgenyij Primakovnak
Irakhoz fűződő viszonya, illetve Szaddám Huszeinnel való barátsága. 1990–91-ben
Primakov állt annak a szovjet törekvésnek az élén, amely megpróbálta az Irak elleni
szövetségeseket rávenni, ne lépjenek fel a Kuvaitot megszálló agresszor ellen. Az
arabul egyébként tökéletesen beszélő volt KGB-vezető Primakov személyében képviseli
azt a programot, melynek keretében a Szovjetunió hatalmas mennyiségben invesztált
orosz harcászati eszközöket és katonai felszerelést Irakba. Emiatt Szaddám veresége
tulajdonképpen orosz vereség is volt, és a keser? indulatok nem tűntek el.

Mindezek mellett persze létezik egy történelmi ambíció is, amely szerint Oroszország
ellenőrizni kívánná a közel-keleti olajmezőket, illetve szeretne meleg viz? kikötő
birtokába jutni. Ezt a stratégiai célt Oroszország soha nem vetette el; és ezt az irányvonalat
látszik igazolni a tragikus afganisztáni beavatkozás is, a nukleáris technológia Iránnak
való átadása, valamint a legutóbbi fegyverszállítás Bagdadnak.

Ezt persze el lehet intézni azzal, hogy az egész nem több nagyhatalmi politikánál:
fenyegeti ugyan a nyugati érdekeket, mivel veszélyezteti a közel-keleti olajtartalékokat,
ám mégsem létkérdés. A valós veszély akkor keletkezik, ha mindez átlép egy szélesebb
kör? nyugatelleneségbe: ez már határozott eltolódást jelenthet a kilencvenes évek
elejének viszonylag nyugodtnak vélt viszonyaihoz képest.

Némiképp ezt támasztotta alá a múlt héten megrendezett éves Müncheni Biztonsági
Konferencia, amelyen a NATO védelmi miniszterei mellett meghívást kaptak Kelet-Európa,
illetve a volt Szovjetunió képviselői is. Az utóbbi két régió küldöttjei némi
aggodalommal szemlélik az egyre növekvő orosz ellenérzést az említett országok
NATO-val létesített kapcsolatai, illetve csatlakozási szándékai miatt.

A konferencián az orosz szóvivő említést tett egy elméletben meghúzott "vörös
vonalról", amelyet nem lenne ajánlatos a NATO-nak átlépnie. Oroszországnak szembe
kell néznie azzal a rendkívűl kínos érzéssel, hogy már nem képes automatikusan
befolyása alatt tartani a közvetlen szomszédságában levő országokat, ugyanakkor
neheztelve veszi tudomásul az újonnan függetlenné vált országok NATO-hoz való
vonzalmait.

Amilyen aggasztó az orosz elégedetlenség a világban betöltött másodhegedűs szerep
miatt, legalább olyan mérték? az önelégültség az európai kormányok és védelmi
minisztériumok körében. Ezen körök sokkal inkább az intézmények fejlesztésével
és egy egységes Európa megalapításával vannak elfoglalva, mintsem a katonai felkészültség
növelésével.

Az amerikaiak – látva, hogy a hidegháború utáni világ mégsem olyan békés, mint
amilyenre korábban ők számítottak –, biztonsági költségeik lefaragását a lehetőségekhez
képest visszafogják. Nagy-Britanniának is megvan még az ereje, hogy befolyásolni
tudja az eseményeket. A kontinens országai azonban úgy tűnik, struccpolitikát
folytatnak, és a biztonsági kérdéseket úgy kezelik, mint amelyek nem többek egyfajta
gesztusdiplomáciánál.

Mindezek fényében egyre égetőbb a szükség, hogy Oroszország Irakkal kapcsolatos tevékenységét
a világ közvéleménye elé tárják – véli Thatcher asszony volt tanácsadója. A
Nyugatnak pedig meg kell tennie minden tőle telhetőt, beleértve a válságos helyzetben
levő orosz gazdaságnak juttatott pénzügyi segítséget is, amellyel kifoghatná a
szelet az iraki újrafelfegyverzés vitorlájából. Valamilyen módon meg kellene találni
azt a középutat, amely rákényszeríti Oroszországot, hogy betartsa a nemzetközi
jogot, ugyanakkor nem taszítja menthetetlenül teljes gazdasági összeomlásba és
politikai káoszba az országot. Ez utóbbi szélsőséges nacionalizmushoz, vagy akár a
kommunizmushoz a való visszatéréshez is vezethet. Amennyiben nem konfrontál a kihívással
most, úgy a Nyugatnak fel kell készülnie, hogy a jövőben egy súlyosabb problémával
találja magát szemben, amely valószínűleg térben is közelebb lesz majd Európához.

Nagy annak a veszélye, hogy Nyugat-Európa az egymás közötti jó viszony ápolásába
belefeledkezve, nem veszi figyelembe Oroszország stratégiai kihívásait. Ez viszont azt
jelenti, hogy reális veszélye van – kommunizmussal vagy anélkül – egy újabb
hidegháború kialakulásának, és ezt semmiképp nem szabad figyelmen kívűl hagyni.

Olvasson tovább: