Kereső toggle

Közös ügyek Európában

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Magyarország elérkezett a nyugati katonai-politikai tömb, a NATO épületének küszöbéhez
és ott áll az "Európa Ház", az Európai Unió küszöbén is. Újra felmerül a kérdés,
hogy milyen mértékben érinti az ezekhez, a nemzetállamnál tágabb integráló
szervezetekhez való csatlakozás az állami szuverenitás és a nemzeti függetlenség
korlátozását.



Az Európai Unió székháza Brüsszelben    Fotó: MTI

Az európai integrációval szembeni nacionalista elzárkózásnak fél évszázados múltja
van. A második világháborút követően, a hidegháborút megelőző években a háborúból
kilábaló Nyugat integráló és mozgósító ideológiát keresett mind a nácizmushoz
vezető hódító és terjeszkedő nacionalizmussal, mind pedig a kommunista osztályharc
eszméjével szemben. Megszületett az Egyesült Európa gondolata. Churchill hirdette meg
1946-ban zürichi beszédében, majd 1947-ben anyagi alapot adott hozzá a Marshal-segély.
A Szovjetunió a nacionalizmust mozgósította az európai egység gondolatával szemben.
A "zsdanovcsina" fő eszméje volt, hogy fel kell venni a harcot a "kozmopolitizmus"
ellen. A "détente" éveiben ez a korábbi kampány a nemzeti identitás megőrzéséért
folyó harc formájában folytatódott az Európai Közös Piac és a NATO "nemzetek fölötti"
integrációs szervezetei ellen. Az európai integráció – e propaganda szerint – a
nemzeti államkeretek, a korábbi államok vámhatárainak lebontásával kiszolgáltatja
az amerikai és össznyugati nagytőkének a kisebb országok népeit. Ezek "nemzeti tőkéjét"
az integráció után nem védik a nemzetállamok védővámjai. A nemzeti identitás
pedig áldozatul esik a nyugati fogyasztói világrendszer fogyasztási szokásokat
uniformizáló hatásának, a nemzeti nyelvek a "lingua franca" helyzetbe került
angol világnyelvhez képest provinciák dialektusaivá silányulnak. A nemzeti sajátosságokat
elsorvasztja a tévéből, moziból, rádióból áradó amerikai tömegszórakoztató
ipar minden más kulturális orientációt, local couleurt kiszorító hatása. A szélsőjobboldali
LePen-ista nacionalizmus már nem is az európai integrációval szemben, hanem a
multikonszernek globalizáló hatásától igyekszik az etnikai sajátosságok továbbélését
biztosítani.

Ma Magyarország a nyugati integráció két fő intézménye tagságának a várományosa.
A jelenlegi helyzet szerint tavasszal már NATO-tag lehet. A nyugati katonai szervezet
jubileuma lesz az alkalom a bővítés megvalósítására, új tagok felvételére.
Magyarország az elsők között számíthat arra, hogy felveszik a nyugati katonai tömbbe.
Később aktuális és több problémát jelent a felvétel az Európai Unióba, a nyugati
államok vámszövetségébe, amely úton van afelé, hogy államközi föderációvá
fejlődjék. Az EU-ban erősebb az ellenállás elmaradottabb országok felvételével
szemben, mint a katonai szövetség esetében. Az ide való felvétel csak 2002 körül
lesz esedékes. Magyarország az EU tagjelöltek között is az első helyen van. Ezt a
pozíciót országunk három területen megvalósított előrehaladással érte el. Elsősorban
azzal, hogy leállította azt a szomszéd országokkal folytatott hidegháborút, amelyet
az ott élő magyar kisebbségek autonómia törekvésének támogatására az Antall-kormány
elkezdett. A jobboldal a Horn-kormány idején reménykedett abban, hogy a "Nyugat"
politikai veszélyt fog látni a Kádár-rendszer "utódpártjának" kormányra kerülésében
és 1998-ban megkönnyebbüléssel fogadja az antikommunista kormány alakulását. Látniuk
kellett azonban, hogy a nyugati országok csupán a térség stabilitását fenyegető
nacionalizmusban látnak politikai veszélyt. Magyarország, mint a "trianoni–jaltai"
status quo fenntartásában ellenérdekelt ország, különösen problematikus a nyugati
integrációba való befogadás szempontjából. A Horn-kormány megszüntette az Antall-éra
által kezdett hidegháborút és az Orbán-kormány ezen a politikai vonalon haladt tovább.
Tudomásul vette, hogy az RMDSZ politikai vezetésében valószínűleg végleges vereséget
szenvedett Tőkés László maximalista és revansista vonala és a szlovákiai magyar
kisebbségi politikában is visszaszorult Duray intranzigens nacionalista irányzata. A
Fidesz ugyan 1994–1998 között ellenzékben nagymértékben ezt a vonalat képviselte,
kormányra jutva azonban alkalmazkodott a realitáshoz. Már nem tekinti árulásnak, hogy
a magyar kisebbségi pártok Romániában és Szlovákiában részt vesznek koalíciós
kormányokban. Ez elhárítja az esetleges akadályt ezen a téren az ország NATO és EU
tagsága elől.

Magyarország végigvitte a gazdasági rendszerváltást. Radikálisan privatizált. A
Horn-kormány még a közszolgáltatási energiaszektort is privatizálta a modernizációhoz
szükséges külföldi tőke biztosítása végett. Az ország nagy áldozatok árán
ledolgozta az örökölt külső adósságterhet és nem kisebb áldozattal megteremtette
a költségvetési egyensúlyt. Ezzel felzárkózott Lengyelországhoz és maga mögött
hagyta a jobb feltételekkel induló, s ezért gazdasági téren tempósan rendszerváltó
Csehországot.

Magyarország belpolitikai stabilitása sem jelent kockázatot a NATO és az EU számára.
Ellentétben a lengyel prezidenciális rendszer diktatúraveszélyes elfajulásaival,
amikor Walesa az elnök alá rendelt titkosszolgálatokkal terrorizálta politikai
ellenfeleit és a Szlovákiában kialakult elnök-kormány hidegháborúval, az 1990-ben lábra
állt magyar demokráciában nem mutatkoztak hideg-, polgárháborús és diktatúraveszélyes
jelenségek.

Magyarország, amennyiben a fogadó országok politikáját meghatározó erőknek érdekében
áll a szövetség bővítése, a felvételre leginkább esélyesek szűk körébe
tartozik. Felvétele esetén olyasféle kötelékbe kerül, mely sok tekintetben hasonlít
az egykori Osztrák–Magyar Monarchiában elfoglalt helyzetéhez. Laza föderáció
lesz-e az Európai Unió vagy erős reálunió, amilyen a kettős monarchia volt, még nem
dőlt el világosan. Független államok politikai és katonai tömbje lesz, mint a NATO,
vagy a régóta megálmodott Európai Egyesült Államok, melynek megvalósulása még nem
látható egészen. Az egykori Monarchia "közös ügyeivel" való összehasonlítás
termékenynek ígérkezik.

Az eljövendő EU elsősorban gazdasági tekintetben jelent uniót. Egységes vámterület,
mint egykor a dualista Monarchiában, egységes pénz, egységes állampolgárság azzal a
joggal és lehetőséggel, hogy az állampolgárok a közös államterületen bárhol vállalhatnak
munkát. Jelenti ez az egyetemi és főiskolai diplomák és mindenfajta iskolai végzettség
kölcsönös elismerését. Nem jelent viszont egységes törvényhozást és egységes
európai kormányt. Hasonlóan az egykori Osztrák–Magyar Monarchiához. A közvetlenül
választott (tehát nem a nemzeti parlamentek képviselőiből delegált) európai
parlament tanácsadó intézmény, amelynek határozatai nem kötelezőek a nemzeti törvényhozásokra.

Az Unió kifelé, a szövetségen kívül álló államokkal szemben a fő politikai kérdésekben
összehangolja a tagországok külpolitikai magatartását, de abban az értelemben,
ahogyan az egykori Monarchia külügyi tekintetben egy állam volt, az EU nem az. A
Monarchia uralkodójának alattvalói egy állam polgárai voltak. Az EU tagországok az
Unió közösségi területén belül egy állam állampolgárainak tekinthetők, de külső
országokkal való külügyi érintkezésben fennmarad az egyes tagállamok külön állampolgársága.
A Monarchia egységes külképviseleti rendszert tartott fenn: nem voltak külön osztrák
és magyar követségek. Egységesebb volt külügyi tekintetben, mint az 1871-ben egyesült
Német Császárság, ahol emlékként, formálisan a bajor és a szász királyság külön
követséget tartott fenn néhány helyen, miközben természetesen volt összbirodalmi követségi
rendszer és ezek voltak a valóságos külképviseleti szervek. Az EU-nak nincs össz-szövetségi
külügyminisztériuma. A tagországok külön-külön követségeket tartanak fenn. A
tagországok EU-n kívüli országokkal való külpolitikai viszonya különböző lehet.
Ez megmutatkozott a Falkland-háború idején és napjainkban azokban a különbségekben,
ahogyan egyes NATO és EU országok a még folyamatban levő Pinochet-ügyet kezelik. Sem
a NATO, sem az EU nem játszik jószolgálati vagy éppenséggel döntőbírói szerepet a
tagországok egymás közötti konfliktusai esetén. Magyarországnak valamelyik szomszédos
országgal való konfliktusa esetére ezzel kell számolnia. Külügyi tekintetben mind a
NATO, mind az EU-tagság szoros államközi szövetségi viszonyként szerepel, a külpolitika
összehangolt, de nem szűnik meg a tagállamok külpolitikai szuverenitása és nem
integrálódik egy egységes föderatív állam egységes külügyi rendszerébe, ahogyan
ez az USA vagy Svájc esetében van.

A NATO 1949 áprilisában a szovjet katonai fenyegetésre reagáló katonai szövetség
volt. Politikai egységet csak abban a tekintetben követelt, hogy tagjai nem voltak
szovjetbarátok vagy semlegesek a szovjet külpolitikai törekvésekkel szemben, és a
szovjet külpolitikai magatartást fenyegetőnek ítélték, háborús veszélyforrást láttak
a Szovjetunióban. Az alakuló NATO nem egységes politikai rendszer? országokat fogott
össze. Tagja volt egy jobboldali diktatúra is, Salazar Portugáliája. Esetében a tagság
feltétele csupán az volt, hogy a második világháború idején németellenes politikát
folytatott. Spanyolország tagsága ezért nem merülhetett akkor fel, igaz, erre akkor a
Franco-rezsim sem tartott igényt. Amikor Görögország és Törökország csatlakozott,
csak veszélyeztetett helyzetük (főleg Törökországé) és stratégiai fontosságuk
volt a szempont, az nem jött számításba, hogy a demokrácia mindkét országban gyenge
lábon állt és egyikük tagságát sem kérdőjelezte meg, hogy hosszabb ideig diktatúrák
voltak. Csak a détente-korszak utolsó szakaszában vált követelménnyé a demokratikus
berendezkedés. A tagországok kül- és katonapolitikai szuverenitását csak az a követelmény
korlátozta, hogy mindegyik országnak a Szovjetuniót kellett elsődleges potenciális háborús
ellenfelének tekinteni. Egyéb tekintetben nagymérték? szabadságuk és mozgásterük
van. A NATO politikai és nem csak katonai szövetségi rendszer, így Franciaország
megteheti, hogy csak politikai tekintetben NATO-tag, katonai szervezetéből kilépett. Több
tagország nem enged területén nukleáris fegyvert tartani, van amelyik idegen
csapatokat sem. A NATO nem szabja feltételül ezeknek az alkotmányos előírásoknak a
megváltoztatását.

A NATO működése az alapokmány szerint Európára és az észak-atlanti térségre korlátozódik.
Ezen kívül eső területen a szövetség akkor sem nyújt a tagországoknak katonai támogatást,
ha szovjet szövetséges országgal kerül katonai konfliktusba. Súlyos konfliktust
okozott az ötvenes-hatvanas évek fordulóján, hogy a NATO nem segítette a francia
hadsereget az algériai háborúban, jóllehet Algéria státusa szerint nem gyarmat volt,
hanem közigazgatásilag francia államterület és az algériai felkelők szovjet támogatást
élveztek. Külön katonai konfliktusok esetében nem áll fenn a szervezet részéről a
katonai támogatás kötelezettsége. A NATO egy esetleges török–görög vagy angol–ír
háborúba sem fog automatikusan, NATO-ként beavatkozni, csak ENSZ-felhatalmazással, békefenntartóként,
mint a volt jugoszláv térségben.

A NATO-nak nincsen a nemzeti hadseregek kötelékéből kiemelt, integrált hadserege. A
katonai szervezetben közreműködő tagok bocsátanak kontingenseket a főparancsnokság
és a területi parancsnokságok közvetlen alárendeltségében rendelkezésre, de ez nem
kötelező, mértékét nem szabályozza az alapokmány és ez a közvetlenül a főparancsnokság
alá rendelt kontingens a tagállam nemzeti hadseregének része marad. A tagországok
hadseregeinek zöme megmarad a saját állam közvetlen parancsnoksága alatt. Csak
esetleges háború esetére rendelik a közös parancsnokság alá a tagországok egész
hadseregét. Az ötvenes évek első felében felmerült az Európai Védelmi Közösség
terve. A terv szerint ez a katonai szövetség vegyes nemzetiségű, többnyelv? egységeket
állított volna fel. Ezzel azt akarták volna megkerülni, hogy akkor még nem szűnt meg
Németország megszállási státusa. A Német Szövetségi Köztársaság még nem
rendelkezhetett nemzeti hadsereggel. Vegyes egységekben vettek volna részt német katonák.
A terv Franciaország ellenállásán bukott meg 1952-ben, a parlament leszavazta a belépést.
A NATO azóta nem próbálkozott nemzetek feletti alakulatok felállításával. A
NATO-tagországok jelentős mértékben megtartják hadseregeik nemzeti alapon való
szervezettségét és önálló parancsnokságát. A NATO-főparancsnokság "szolgálati"
nyelve a gyakorlatban az angol. Ezeknek a parancsnokságoknak a munkájában nem lehet
angol nyelvtudás nélkül részt venni. Perspektivikus törekvés, hogy a tagországok
hivatásos tisztjei tudjanak angolul.

A NATO-tagság katonai terhet ró a tagországokra. Az egyes tagországok hadseregeinek
bizonyos normáknak meg kell felelniük.

Ennek mértéke sem túl szigorú. A NATO-fegyverkezésben nem érvényesül olyan mérték?
szabványosítás, mint korábban a Varsói Szerződés hadseregeiben. Ott bizonyos időben
minden hadseregben egyforma töltény járt pisztolyba, géppisztolyba, puskába és
szervezetileg minden hadsereg felépítése pontosan megfelelt a szovjet hadsereg
szervezeti felépítésének. A NATO-tagországok nagymérték? szabadságot élveznek
annak eldöntésében, hogy adottságaik és lehetőségeik szerint fegyverezzék fel
hadseregeiket. Egészében inkább anyagi könnyebbség, hogy a NATO-országnak nem kell
olyan katonai doktrína szerint tartania fenn hadsereget, amely arra épül, hogy szükség
esetén az ország minden irányból jövő támadás ellen egyszerre tudjon védekezni. A
NATO-országok bizonyos fajta katonai veszélyeztetettséget a szövetség egységes
visszatartó ereje következtében gyakorlatilag megszűntnek tekinthetnek.

A Szovjetunió megszűnése a NATO szerepét alapvetően megváltoztatta. Felmerült, hogy
megszűnt létjogosultsága, hiszen megszűnt eredeti katonai védelmi feladata.
Ugyanakkor világossá vált, hogy egy egységes európai biztonsági rendszer felépítéséhez
a NATO meglévő keretei nagy fontosságú építőkövek. A szovjet tagországok, elsősorban
Oroszország dezintegrált volta, az orosz és ukrán hadseregek válságos állapota
egyre világosabbá tette, hogy működőképes biztonsági rendszer gyakorlatilag csak a
NATO adta keretekből építhető fel. A NATO feladta katonai doktrínáját, amely a
Szovjetuniót jelölte meg potenciális háborús ellenfélként, és deklarálta, hogy
ezt a doktrínát nem származtatja át a posztszovjet Oroszországra. Ugyanakkor ezt a
doktrínát hallgatólag mégis meg kellett tartani mindaddig, amíg Oroszország
rendelkezik azzal a nukleáris csapásmérő erővel, stratégiai rakétarendszerekkel,
hadi elektronikával, amely mai kritikus helyzetében is sok tekintetben szuperhatalmi
helyzetet biztosít számára.

A NATO a máltai megállapodás után átállt a katonai szövetség feladatköréről a békefenntartó
és békehelyreállító tevékenységre. Ugyanakkor a jelenlegi iraki válság kiélezte
az orosz–nyugati viszonyt és Oroszország külpolitikai magatartásában olyan vonások
jelentek meg újra, amelyek sok tekintetben az egykori hidegháborúra emlékeztetnek.
Kiderült vagy az látszik kiderülni, hogy a szovjet katonai erő szuperhatalmi potenciálja
nem olyan mértékben ”papírtigris", mint ezt sokan hitték-hittük, vagy szerettük
volna hinni. A TOPOL (topolya) nagyhatósugarú szupernehéz rakéta, nyugati kódnevén
SS 28-as, a hetvenes–nyolcvanas évek legnagyobb fenyegetést jelentő szuperrakétája,
az SS-18-as továbbfejlesztett változata hadrendbe állításának fenyegető hangsúlyú
bejelentése ide sorolható. A NATO-nak folytatnia kell átalakulását egy nemzetközi
biztonsági rendszerré, s közben "szinten kell tartania", sőt esetleg fejlesztenie
szuperhatalmi potenciálját is.

A leendő tagok számára a NATO hadserege nem "közös hadsereg" lesz, megmarad
nemzeti hadseregként a magyar honvédség, de erős szövetségi elkötelezettséggel,
nagyobb katonai koordináció mellett.

Az EU mint egységes pénzrendszer és vámunió a lemaradás behozásának számos
feladatával megterhelt Magyarország számára több előnyt jelent, mint hátrányt. A
fejlettebb termékek konkurenciáját eddig sem lehetett rövidlátó, elzárkózó vámpolitikával
kizárni a magyar piacról. Az, hogy a verseny fejlesztésre, korszerűsítésre kényszerít,
rövid távon okoz károkat, de ezek hosszú távon megtérülnek. Óriási lehetőség
viszont, hogy a magyar árut, a magyar munkaerőt, a magyar diplomát nem lehet többé az
európai fejlett országok piacáról vámvédelemmel kizárni. Ez rövid távon is nagy
előnyöket jelenthet.

A NATO- és az EU-tagsággal Magyarország történetileg hosszú időre visszafordíthatatlanul
a fejlett és demokratikus országok táborába kerül. Remélhetően végleg a múlt rémei
közé száműzhetjük a "reformdiktatúra" 1989-es fantomját, a területi revízió
iránti nosztalgiát és a "nacionálmaoista" autarkiás elzárkózást. Kompország
talán végleg horgonyt vetett a nyugati parton.

Olvasson tovább: