Kereső toggle

Az állam és az egyház

Paktumpolitika

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Finanszírozási különmegállapodásokat kötött a héten a kormány egyenként a
református, az evangélikus, a szerb ortodox, valamint a baptista egyházzal. A rendszerváltás
után nyolc évvel a magyar állam ezzel végérvényessé tette, hogy az egyházügyek
területén nem a törvényi normativitás, hanem a paktumpolitika útján kíván járni.



Paskai László bíboros és Orbán Viktor kormányfő    Fotó: Vörös
Szilárd

Erre az útra még a Horn-kormány lépett a római katolikus egyház érdekében kötött
vatikáni szerződéssel. Addig ugyanis az összes magyar egyház életét ugyanazok a
mindegyikükre egyaránt vonatkozó normák szabályozták. A vatikáni paktum azonban a
legnagyobbat kiemelte a sorból, és különleges elbánásban részesítette a finanszírozás,
az oktatás, valamint az állammal való kapcsolattartás terén. A vatikáni szerződés
kritikusai már ekkor figyelmeztettek arra, hogy "ez a kovász az egész tésztát
megkelesztheti", nevezetesen az egyházi viszonyokat visszalökheti a jogegyenlőség
polgári viszonyai közül a jogegyenlőtlenség rendies jelleg? világába. Tulajdonképpen
lépésről lépésre ez történik most. Az általános érvény? szabályozást egyre
inkább háttérbe tolva olyan egyházügyi viszonyrendszer van kialakulóban, ahol a különböző
felekezetekre különböző normák vonatkoznak. A szentszéki megállapodást ősszel az
izraelitákkal kötött alku követte, így érkeztünk el a legújabb paktumokhoz.

A paktumok kihatása az egyházpolitikára sokrétű. Egyrészt az érintett egyházak
fenntartását állami feladattá és ezzel az összes adófizető kötelezettségévé
teszik. Ez világosan kitűnik abból, hogy az állam – egyébként sokmilliárd
forintban mérhető – egyházfenntartási szerepvállalása nem ér véget a visszaadásra
nem kerülő (egykoron államosított) egyházi ingatlanok ellenértékének kifizetésével,
hanem az ingatlanrendezéstől elszakítva, azt valójában csak ürügyként felhasználva
"örökjáradék" formáját ölti, azaz örökké tart. Ráadásul mindez egyházanként
eltérő mértékben történik, tehát végérvényesen konzerválja a köztük lévő különbségeket
is. Ezenkívül a különalkuk eredményeként ténylegesen kialakul az állammal "szerződéses
viszonyban álló", valamint az állammal "szerződéses viszonyban nem álló"
felekezetek kategóriája. Ez a közép-kelet-európai protekcionista politikai kultúra
és megszokások közepette valóságos rangbeli különbséget eredményezhet. Könnyen
belátható, hogy hosszú távon mit jelenthet ez a felekezeti jogegyenlőségre nézve. A
helyzetet természetesen nem orvosolná, ha a kormány valamennyi felekezettel megállapodna.
Különalkukból ugyanis nem sarjad jogegyenlőség. Általános normák szabására a törvény
képes, nem pedig a paktumok.

A kormány le sem paktál az összes felekezettel. Akiknek nincsen államosított
ingatlanuk (nem egy esetben éppen azért, mert az elmúlt rendszerekben való
jogfosztottságuk miatt eleve nem is szerezhettek később államosításra kerülő
tulajdont), nem részesülnek az állam "egyházbarát" kegyéből. A kormány megítélése
szerint az ő működőképességük biztosítása nem "nemzeti érdek", sőt közülük
jó néhánynak kifejezetten a megregulázása lenne az. Semjén Zsolt vallásügyi
helyettes államtitkár úr szerint többen közülük nem is egyházak, hanem valójában
üzleti tevékenység folytatására, vagy egyszerűen szélsőséges politikai nézetek képviseletére
szerveződtek egyházi köntösben. Természetesen neveket nem említ egyetlen nyilatkozó
sem, hiszen így sokkal hatásosabb a fenyegetés. Ezek az (egyelőre még meg nem
nevezett) vallási közösségek tehát nem megállapodásra, hanem a működésük korlátozására
irányuló törvénymódosításra számíthatnak. A legutóbbi elképzelés szerint a
jelenlegi egységes egyházi kategóriát négy részre tagolnák. Az első kategóriába
a történelmi egyházak, a másodikba a történelmi kisegyházak, a harmadikba azok az
egyházak tartoznának, melyek ugyan nem történelmiek, de mégis megfelelnek az egyházakkal
szemben előírt követelményeknek, a negyedikbe pedig az "egyéb" vallási közösségek
tartoznának. "Természetesen senkinek a vallásszabadságát nem akarjuk korlátozni,
mi pusztán a vallásszabadsággal való visszaélést akarjuk megnehezíteni" –
hangzik a hivatalos magyarázat.

A tények azonban mást sejtetnek. Míg egyes felekezetek ingatlanberuházásait ingyenes
telekjuttatással vagy az építkezés, felújítás jelentős összegű, vissza nem térítendő
költségvetési támogatásával biztosítja az állam, más felekezeteket az egyházi
szférában kétes jelentéstartalmú "üzleteléssel" bélyegeznek meg, ha saját (híveiktől
kapott) pénzen, vagy kamatostól visszafizetendő bankkölcsönökből építkeznek. A
Hit Gyülekezetét például, amely ősszel fejezte be egy többezer fő befogadására
alkalmas – az istentiszteletek lebonyolításán kívül kulturális és sportrendezvények
tartását is lehetővé tevő – többfunkciós csarnok építését, egyenesen alvilági
pénzek felhasználásával vádolta meg a kormánypárti Napi Magyarország.

Azt, hogy a felekezeti megkülönböztetés tervéről elmondottak nem néhány túlbuzgó
kormánytag magánvéleményét képezik, Orbán Viktor miniszterelnök úr azon szavai is
alátámasztják, melyeket azután mondott, hogy november elején találkozott a
katolikus, református, evangélikus és izraelita vezetőkkel. Eszerint "a mostani polgári
kormány nem tartja kielégítőnek, pontosnak és méltányosnak az egyházakra vonatkozó
szövegezését jó néhány törvénynek, mert sajátos módon a magyar jogrendszer nem
tesz különbséget a történelmi egyházak és más vallási közösségek között,
szemben az európai tradíció számunkra mérvadó példáival. Szeretnénk a magyar
jogrendszernek ezt a hiányosságát pótolni, tisztességes és méltányos szabályozást
kialakítani." A kormányfő ezzel a kijelentésével messzebbre ment bármelyik
rendszerváltás utáni elődjénél. Bár tettek ellene, ennyire nyíltan sem Antall József,
sem Boross Péter, sem pedig Horn Gyula nem merte megkérdőjelezni a felekezeti jogegyenlőséget.
Hogy ezt éppen egy magát polgárinak valló kormány feje teszi? A politika térségünket
jellemző egzotikumai közepette ez már nem is igazán tűnik fel.

Törvényeinket azonban nemcsak a paktumok által ütött sebek és a felekezeti rangsor fölállítására
vonatkozó tervek fenyegetik. A hírek szerint nemsokára elkezdi munkáját a kormány és
a Vatikán vegyesbizottsága is. Ennek a bizottságnak az a feladata, hogy kidolgozza a
szentszéki megállapodás és a magyar törvények között ma még létező ellentmondások
feloldását szolgáló javaslatot. Az előzményekből szinte bizonyosra vehető, hogy
nem a paktumot készülnek a törvényekhez, hanem a törvényeket a paktumhoz igazítani.

A kormány fenyegetőzéseinek nemcsak vallási, hanem kisebbségpolitikai vetülete is
van. A fenyegetett felekezetek ugyanis egytől egyig vallási kisebbségek is. Ma már nem
sokan tudják, de a kisebbségvédelem eszméje és gyakorlata eredetileg nem a nemzeti
vagy etnikai kisebbségek, hanem a vallási kisebbségek problémáinak talaján
keletkezett, a vallásháborúkra való reakcióként. Az 1555-ös augsburgi vallásbéke,
az 1648-as westfaliai béke vallási kisebbségeket védő kikötései mind ennek a bizonyítékai.
A kormány elkötelezettsége a határon túli magyar kisebbségek védelme iránt
tiszteletet érdemel. Arra is figyelnie kellene viszont, hogy nemcsak a határon túl,
hanem a határon belül is védelemre szorulnak a magyar kisebbségek. Azok a magyarok,
akik vallási hovatartozásuk miatt alkotnak kisebbséget. Ők is magyarok. Ráadásul nem
igényelnek "pozitív diszkriminációt". De negatívat sem! Az ő önrendelkezési törekvésük
abban foglalható össze, hogy szeretik az állam és az egyház elválasztását: nem kívánják,
hogy az állam a paktumaival táncba vigye őket. Mind az állami, mind a klerikális gyámkodást
egyaránt elutasítják. Életrevalók, maguktól is tudnak közlekedni. Egy paktumot
azonban ők is akarnak: tartsák tiszteletben a jogaikat, és hagyják őket békén. Híveiket
pedig hagyják emberi módon, tisztességesen élni.

Olvasson tovább: