Kereső toggle

Mint elefánt a porcelánboltban

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Orbán Viktor miniszterelnök e heti kijelentésére – miszerint "ellenzék nélkül
is működik a Ház" – bizonynyal a megbukott szlovák kormányfő, Vladimir Meciar is
elismerően csettintene, de még maga Tudjman elnök is megveregetné fiatal politikus
kollégája vállát.

Azzal, hogy az Orbán-többség megvétózta a parlamenti vizsgálóbizottságok ellenzéki
elnöki posztjaira vonatkozó szocialista és szabad demokrata személyi javaslatokat, példátlan
módon felrúgta azt a rendszerváltás óta kialakult parlamenti szokást, hogy a frakciók
kölcsönösen tudomásul veszik: ki kit jelölt az őt illető posztra. Az ellenzéki
jogosítványokba történő kíméletlen belegázolás olyan veszélyes, fertőző
bacilus, amely alááshatja a fiatal demokratikus jogállam egészséges működését.

A közéleti eseményekre figyelő polgárokat nem érhette váratlanul a zajos
belpolitikai botrány. Az új koalíció már eddig is többször félreérthetetlenül
jelezte, hogy kérlelhetetlenül érvényesíteni szándékozik parlamenti többségét,
nem vesztegeti idejét holmi egyeztetésekkel. Leszavazásra, kiszorításra játszik a
kompromisszumkeresés helyett. Kezdődött a parlament ellenőrző szerepének kikezdésével,
amely a leglátványosabban a parlamenti ülések ritkítására irányuló ötletben öltött
testet. Ehhez jött a bírói kar arculcsapása és a Demszky Gábor által továbbvezetett
főváros ellen elindított kicsinyes bosszúhadjárat az önkormányzati választások után.
A polgárok ijesztgetése az adóhatósági nyomozóhálózattal, a szabadságjogok korlátozásával,
közéleti szereplők büntető-feljelentéssel való fenyegetése, ellenzéki képviselő
vádlottak padjára ültetése szerves részét képezi ennek az öncélú (és szánalmas)
erőfitogtatásnak. Sajnos politikai kultúránk, ahelyett, hogy tovább közeledne a
szabadságelv? demokratikus jogállamokra jellemző szokásvilághoz, egyre inkább eltávolodik
onnét. Pedig a rendszerváltásnak nemcsak jogállami törvényekben és intézményekben,
hanem a politikai kultúra átalakulásában is meg kéne jelennie. Az utóbbi nélkül
nem válik szervessé a változás, a nemzet nem formálódik demokratikus közösséggé,
hanem megreked a törzsi jelleg? acsarkodások mocsarában.

Amilyen nélkülözhetetlenek az inak és az ízületek a csontok összetartásában, a
mozgás koordinációjában, olyan fontosak a jogszokások a demokratikus jogállam intézményeinek
és törvényeinek rendeltetésszer? működésében. A demokratikus jogállam ugyanis
nem pusztán egyfajta törvényhalmaz és hatáskörelosztási technika, hanem a
konszenzuskeresés, a párbeszéd, a rugalmasság, az önmérséklet világa is.
Jogrendszerét és államszervezetét a szabadságelv? jogszokásokban, hagyományokban
testet öltő íratlan normák, társadalmi elitjeinek intuitív jogérzéke és a rátarti
honpolgári öntudat legalább annyira védik a visszaélésszer? működéstől, mint
maga az Alkotmány. Végső soron itt is érvényes "a bet? öl, a szellem megelevenít"
igazsága. Ahová nem ér el, vagy ahol életidegenül kong a törvény betűje, ott a
szokások adnak eligazítást. Az "így tesszük, mert így szoktuk" – magától értetődő
elve az, ami Angliát a szabadságelv? demokrácia erős bástyájává teszi annak ellenére,
hogy a mai napig sincs a szó hagyományos értelmében vett írott alkotmánya és a
hatalmi ágak sincsenek a klasszikus értelemben elválasztva egymástól. A "korlátozott
kormányzás" organikusan kifejlődött éthosza azonban mindenféle írott törvénynél
erőteljesebben védi a polgárokat, a másként gondolkodókat, a parlamenti ellenzéket
a mindenkori hatalomgyakorlók előítéleteinek és önzésének való kiszolgáltatottságtól.
A szokásokat ugyanis nehezebb megváltoztatni, mint a törvényeket.

Tulajdonképpen fordított előjellel, de ugyanezt tapasztaljuk a posztkommunista államokban
is. A törvények megváltoztatása, új intézmények kiépítése, a többpártrendszer
még nem változtatja automatikusan demokratikus közösséggé a nemzetet, nem szüli meg
automatikusan a demokratikus jogállamra jellemző politikai kultúrát. Az elefánt a
porcelánboltban is elefánt marad. Vladimir Meciar és parlamenti többsége például látszatra
végig demokratikus maradt, hiszen többségi támogatással hurcolta meg a szlovák államelnököt,
fosztotta meg képviselői mandátumától az egyik renitens (értsd: nem Meciar-h?)
honatyát, rekesztette ki minden létező pozícióból az ellenzéket. Meciar azt is maga
akarta meghatározni, hogy melyik magyar képviselje a magyar kisebbséget a nemzetközi fórumokon.
Ezek formailag legális döntések voltak, Szlovákiát azonban érthető módon mégis a
közmegvetés tárgyává tették.

Orbán miniszterelnök úrnak éppen ideje lenne ráeszmélnie arra, hogy rossz úton jár.
A még törékeny, két országgyűlési ciklus alatt szárba szökkent, de az előző két
koalíció által lényegében megtartott parlamenti szokások hatalmi arroganciától fűtött
felforgatása rendszerváltás-ellenes cselekedet. A szokások kialakítása területén történelmi
a felelőssége a rendszerváltás utáni első négy-öt koalíciónak. Hatalomgyakorlásuk
módja hosszú távra szóló precedenst teremt. Megalapozza új demokráciánk szokásjogát,
eldönti, hogy a demokrácia nálunk pusztán a nyers többségi akarat atavisztikus
gyakorlásává korcsosul-e, vagy modern, nyugati értelemben vett formává szelídül.
Olyan demokráciává, ahol a mindenkori ellenzéket szilárd jogok védik. Ahol a kormánytöbbség
nem kívánja pártirányítás alá vonni a tömegtájékoztatást, ahol a polgárok
politikai, világnézeti, vallási pluralizmusa magától értetődik és tiszteletre érdemes.
Orbán Viktor okulhatna az általa olyannyira respektált Antall József kormányának
kudarcából: azt a kabinetet nem a gazdasági teljesítménye, hanem hatalmi gőgje
buktatta meg.

Olvasson tovább: