Kereső toggle

Viharfelhők az egyházpolitikában

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az Orbán-kormány befejezettnek tekinti az állam és az egyház szétválasztását
és a jelen nagy feladatának tartja, hogy miként biztosítható az állam és az
egyházak együttműködése, egymás segítése – nyomatékosította nemrégiben
Hámori József kulturális miniszter a Magyar Katolikus Püspöki Kar képviselőivel
való találkozóján. A hitoktatásban vállalt hangsúlyos szerepvállalás is jelzi,
hogy a közhatalom erőteljesen betársul a vallási feladatokba. Semjén Zsolt, az
egyházi ügyekért felelős helyettes államtitkár pedig arra utalt egy interjúban,
hogy a vallási ügyeinket szabályozó törvényeinket az Európai Unió országainak
jogrendjéhez kívánatos igazítani.



Semjén Zsolt a Nemzeti Örökség Minisztériumának helyettes államtitkára egyházi
vezetőkkel a Parlamentben Fotó: Vörös Szilárd

Ez az egyházpolitikai koncepcióváltás több intézkedést is előrevetít. Az
idevágó magyar törvények ugyanis valóban kilógnak a sorból, hiszen az állam és az
egyház elválasztásának, azaz olyan garanciának a talaján állnak, ami csak elvétve
lelhető meg az európai államokban. Jellemző, hogy az Európai Emberi Jogi Konvenció
sem tartalmazza ezt a biztosítékot és az Európai Emberi Jogi Bíróság is
összeegyeztethetőnek tartja a vallásszabadságot az államegyházi viszonyokkal. A
kritikátlan "integrálódás" ezen a területen tehát a magyar társadalom számára
szabadságai egy részének feladását jelentené. Az állam és egyház
szétválasztása ugyanis nem holmi elvont dogmatikai okoskodás, hanem az az
államszervezési megoldás, amely biztosítja, hogy az állam ne legyen világnézetileg
pártos, az egyházak pedig ne függjenek se szervezetileg, sem pénzügyileg az
államtól.

Az egyik terület, ahol a kormány változást tervez, az egyházalapításra vonatkozó
szabályozás. Ma elégséges 100 azonos hitfelfogást valló polgár, valamint egy
szervezeti működést tanúsító alapszabály megalkotása ahhoz, hogy egy csoportot a
bíróság egyházként bejegyezzen. Mivel a hitélet fölött az elválasztásból
következően az állam tartalmi kontrollt nem gyakorolhat, a hitelveket nem kell
bíróság elé tárni. Elég arról nyilatkozni, hogy az egyházi státusért folyamodó
csoport vallási tevékenysége nem ütközik törvényekbe. Ezek valóban könnyen
teljesíthető feltételek. Ez azonban inkább dicséretére, mintsem elmarasztalására
szolgál a hazai normáknak, hiszen az úgynevezett történelmi egyházak
privilégiumainak védelmezésén kívül aligha magyarázható észérvekkel, hogy az
embereket megillető társulási, közösségalkotási szabadságot miért kellene a
vallás területén sokkalta szigorúbban korlátozni, mint a világi szférában
(egyesület, párt-, vagy szakszervezet-alapítás terén).

A kormányprogram mindenesetre túlzottnak tartja ezt a szabadságot és a feltételek
szigorítását tervezi. A jelenlegi kormányzó pártoktól (a Fideszt kivéve) nem új
ez a követelés, hiszen először az 1993-as elhíresült szektaellenes kampány
részeként, majd legutóbb idén tavasszal már kétszer is törvénymódosítást
kezdeményeztek ebben a tárgyban. Az egyházi státus elnyerését 100 éves
honossághoz, vagy tízezres alapítói létszámhoz akarták kötni. Ezenfelül meg
kívánták nyitni a hitélet tartalmi ellenőrzésének lehetőségét. A kísérletek
eddig zátonyra futottak. Mivel a módosítás kétharmados parlamenti többséget
igényel, sikerük most sem biztos. Annak ellenére, hogy a szigorítási politika
ideologikus és a történelmi egyházak kegyeit keresők indítéka nyilvánvaló, mégis
hibát követnénk el, ha emiatt eleve antiliberálisnak és elvetendőnek bélyegeznénk
mindenféle módosítási felvetést. Törvényt akként is lehet módosítani, hogy annak
eredményeként növekszik a mögötte álló társadalmi konszenzus, de lényeges
tartalma mégsem változik. Vannak-e olyan pontjai a törvénynek, melyek
továbbfejlesztése esetleg indokolt lehet? A lelkiismereti és vallásszabadságot
garantáló 1990. évi IV. törvény egyike a legsikeresebb normáinknak. Sarkalatos
elvei: az egyházalapítási szabadság, a felekezeti jogegyenlőség és a már említett
elválasztási koncepció a szabadság régóta áhított állapotát alapozták meg
jogilag. Neki köszönhetően politikai okokból hosszú idő óta illegalitásban tartott
vallási közösségek kerülhettek a törvényesség sáncai mögé, évszázados
diszkriminációval, megaláztatással sújtott felekezetek tagjai gondolhatták végre
másokkal egyenrangú polgároknak magukat. Megteremtődött a törvényi garanciája
annak, hogy közhatalmi eszközökkel többé ne lehessen a társadalomra ideológiai
befolyást nehezíteni. A magyar társadalmat jellemző ideológiai és vallási
sokféleség, valamint a polgárok világnézeti szabadságának, magánéletének
tisztelete azt követeli, hogy az említett alapelvek változatlanul fennmaradjanak.
Bármiféle esetleges korrekciónak ezek tiszteletbentartásával, lényeges tartalmuk
sértetlenségével kell történnie.

Nem elképzelhetetlen, hogy a felekezetalapítás területén történjen bizonyos, az
esetleges anomáliák kiküszöbölését célzó korrekció. A vallási tevékenységet
ugyanis annyiféle, egyre bővülő pénzügyi, illetve közjogi kedvezmény illeti, ami
indokolttá teheti azt, hogy a kedvezményt nyújtó állam megkövetelje bizonyos
"kellő komolyságot" igazoló, valódi és célra orientált működést tanúsító
jegyek felmutatását a kedvezményezett pozícióba kerülni igyekvő vallási
közösségtől. Így például nem feltétlen elítélendő az egyházalapításhoz
szükséges létszám esetleges felemelése, ha az valóban csak korrekciót szolgál, nem
pedig az egyházalapítás lehetőségét fagyasztja be ténylegesen. A többtucat
magyarországi "kisegyház" taglétszámát vizsgálva ugyanis, melyek közül
mindössze a Baptista Egyház, a Hit Gyülekezete, valamint a Jehova Tanúi létszáma
haladja meg lényegesen a tízezer főt, megállapítható, hogy egy tízezres alapítói
létszámhatár tulajdonképpen a felekezetalapítási szabadság felszámolásával lenne
egyenlő. A létszámküszöb megemelése csak akkor nem korlátozná számottevően a
felekezetalapítási jogot, ha rövidebb távon is reálisan elérhető lenne minden olyan
vallási közösség számára, ahol tényleges és folyamatos hitélet zajlik. Ilyen
küszöb a hazai viszonyok ismeretében nemigen haladhatná meg az ötszáz, vagy maximum
az ezer főt.

A száz-, vagy akárhányéves régiség elvének bevezetése még akkor sem indokolható,
ha vagylagos feltételként szerepelne a létszámküszöb mellett. Az egyházat mint
szervezetet ugyanis nem lehet elvonatkoztatni az egyháztagoktól, az emberektől. A
vallásszabadsághoz való jog egyéni jog. Gyakorlását nem korlátozhatja az, hogy a
polgárok milyen régi szervezet keretei között teszik ezt. Minden egyháznak, még a
legrégibbnek a ma élő tagjai is ugyanazokból a generációkból kerülnek ki.
Személyek közötti megkülönböztetésre vezetne azért jutalmazni, vagy büntetni
őket, hogy egyházuk mikor szerveződött.

Hazánkban nem létezik "szektaveszély", nem követel életeket a vallási
fanatizmus. Ha valami a társadalmi békét feldúlja, az inkább a pártfanatizmus,
mégsem jut eszébe senkinek a pártok alapításának, vagy működésének szabályait
korlátozni. A történelmi és a "nem történelmi" pártok teljes egyenjogúságot
élveznek. Eszébe sem jut valakinek a Fideszt, vagy MDF-et a gyerekkorúsága miatt
pocskondiázni. (Megjegyzem, számos olyan egyház, amit néhány politikusnak nevezett
egyén előszeretettel leszektáz, jóval régebb óta létezik és sokkal inkább
kipróbált a történelem által, mint nevezettek pártjai.) Tekintettel azonban arra,
hogy nemzetközileg valóban történtek olyan sajnálatos esetek, amikor a vallásos
hittel súlyosan visszaélve bizonyos közösségekben a tagok nyomorgatására (pédául
csoportos öngyilkosságra) került sor, nem feltétlenül lenne kifogásolható, ha a
formális alapszabályon kívül esetleg követelmény lenne az, hogy az egyházkénti
elismertetését kérvényező közösségnek nyilatkoznia kellene bizonyos alkotmányos
alapértékekhez, így az emberi élethez, az emberi méltósághoz való
viszonyulásáról, be kellene mutatnia ezekre vonatkozó hittételeit. A szigorítók
annak idején felvetették, hogy az "általános erkölcsi elveknek" való megfelelés
követelményét kéne beépíteni a törvénybe. Túl azon, hogy egy ilyen általános
kitétel nagy jogbizonytalanságot idézne elő, hatalmas öngólt is jelentene az
egyházaknak, hiszen a nagy világvallások (nemegyszer aszkéta életmódot tanító)
erkölcsi elvei mára bizonyíthatóan kisebbségbe kerültek a társadalmakban, ezért
már távolról sem általánosak. Azt pedig nehéz lenne az alkotmány alapján
levezetni, hogy miért nem emel az állam kifogást az ellen, ha egy fiatal leány
családját elhagyva, esetleg a materialista családdal konfliktusba is kerülve
csatlakozik egy katolikus apácarendhez, ezzel szemben kifogásolandónak tartja ha
ugyanez a személy egy krisnás közösséghez csatlakozik.

A régi, 1895-ös törvény alapján a hitelvek összességét produkálni kellett az
elismertetéshez. Ez azonban teljes tartalmi kontrollt jelentene, ezért ma
alkotmányellenes lenne, és nem is kívánatos. Azon viszont lehet gondolkodni, hogy a
tartalmi felülvizsgálat tilalmával bár, de valamiféle hitelvi deklaráció
lefektetését újra előírják, mindössze annak igazolására, hogy valóban vallási
közösség kéri a nyilvántartásba vételt, nem pedig pusztán a nagyobb autonómiát
és pénzügyi kedvezményeket megcélzó álközösség kívánja tevékenységét
vallási köntösbe bújtatni. Köztudott, hogy a boszorkányok szövetsége a
"hitéleti" tevékenység kedvező adójogi megítélése miatt választotta az
egyházi formát. Így ugyanis adómentesen lehet jósolni.

Senki sem ringathatja viszont olyan illúzióba magát, hogy a bejegyzési feltételek
esetleges feszesebbé tételével bármiféle visszaélési lehetőség is
megszüntethető lenne. Nincsen olyan jog, amivel ha nagyon akar valaki, ne tudna
visszaélni. Másrészt vallási tevékenység egyházi státus nélkül is folytatható,
nincsen ugyanis társulási kényszer. Az emberek hiszékenységével való esetleges
visszaélés pedig semmivel sem lenne elfogadhatóbb akkor, ha az nem egyházban, hanem
egy magát annak elismertetni egyáltalán nem is kívánó csoportban történik. Végül
de nem utolsó sorban a törvények mindenkire vonatkoznak, függetlenül attól, hogy ki
miben hisz. Törvényellenes magatartásra az egyházi forma ma sem ad felmentést, a
jogsértőkkel szemben akadálytalanul fel lehet lépni. Nem tudni egyébként arról,
hogy a jelenlegi törvény megszületése óta bárki ellen is büntetőjogi eljárást
kellett volna indítani vallásgyakorlatával összefüggésben. Ezért indokolatlan
mindenféle, a szigorításpárti politika alátámasztására szolgáló "ifjúsági-
és családvédelmi" hangulatkeltés. Az ifjúságot és a családokat sokkal inkább a
kábítószer, az alkohol, az erőszakkultusz, a pornográfia fenyegeti, mint néhány
vallási csoport. Akkor hát mi végre az egész terv?

A módosítást ellenzők éppen arra hívják fel a figyelmet, hogy a szektakampány a
valódi problémákról vonja el a figyelmet. Miközben a hatóságok alig tudnak
sikereket felmutatni a kábítószer-fogyasztás mind drámaibb terjedésének
megakadályozásában, vagy a gyermek-prostitúció terjedésének megfékezésében, a
közvélemény figyelmét látványos, de a társadalomra tényleges veszélyt nem
jelentő szervezetek elleni fellépésre fordítják.

Az MDF Lezsák Sándor és Semjén Zsolt által jegyzett tavaszi törvényjavaslatának
(ami ugyan a parlament újjáalakulása miatt egyelőre lekerült a napirendről,
előterjesztői azonban kormányra kerültek) indokolása világosan fogalmaz.
Kárhoztatja a mai magyar szabályozást, amiért az "inkább a történelmi előzmény
nélküli amerikai modellre hasonlít, mint európai joggyakorlatra". Szerintük "a
destruktív szektásodási folyamat a társadalom erkölcsi rendjét veszélyezteti, sok
esetben jogellenes és nyilvánvalóan káros". Az Antall-éra ideológiai háborúját
felidéző logika tükrében szinte nem is meglepő, hogy a titkosszolgálatokat
irányító miniszter "egyes magukat vallásfelekezetnek deklaráló csoportok"
megfigyelésének gondolatával kacérkodik. Viharfelhők gyülekeznek. Pedig csak
ideológiai motívumokat háttérbe szorító gyakorlatias kormányzati megközelítés, a
konszenzus keresése adhatna esélyt arra, hogy bármiféle javító szándék
felülkerekedjen – ha egyáltalán van ilyen.

Olvasson tovább: