Kereső toggle

Beszélgetés egy békési gazdával

A föld, az egy fogalom

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Aratásidő van. Nem szívesen zavarja az ember ilyenkor a gazdákat, de Oravecz
Tamást csak most, munka közben tudjuk interjúra bírni. A 47 éves gazda szakmájára
nézve eredetileg cipőipari technikus volt. Ezt cserélte fel a rendszerváltáskor az
ettől igencsak messze eső mezőgazdasággal.

– Faluhelyen a pártállami időszakban, vagy a téeszben dolgozott az ember vagy
az iparban. A régi időkben aki nem postamester, tanár vagy orvos volt – aki nem
tanult –, az paraszt volt. A nagyszüleim is parasztok voltak – kezdi a kezdetekől a
"farmer".

– Mindig is bíztam egy rendszerváltásban. Aztán amikor az megérkezett és
összeomlott a könny?ipar, választani kellett, hogy vagy a szakmámban alkalmazottként
dolgozom tovább, vagy valami másba fogok bele. Ebben az időben jött a kárpótlás.
Csak azt vettem észre, hogy a kulák szülők után ölembe hullt egy bizonyos nagyságú
földterület. Már akkor tudtam, hogy ez egy történelmi helyzet, és azt is tudtam,
hogy ez a földmennyiség kevés lesz, ezért tudatosan elkezdtem földet vásárolni.

– Tehát tudatosan készült arra, hogy gazda lesz?

– Igen, történelmi lehetőségnek tartottam. A megyei kisgazdapárt megalakulásánál
is bábáskodtam. Abban láttam a megoldást, hogy a tulajdont vissza kell adni. A
dinnyekertészek szövetkezetének tagja vagyok, amely az értékesítésben és a
beszerzésben segíti tagjait.

– Most is aktívan politizál?

– Egy életen át nem lehet politikával foglalkozni. Véleményem szerint "ha a mór
megtette kötelességét, a mór mehet". Tulajdonképpen Magyarországon az összes
párt demokratikus. A szocialisták esetében egy kicsit visszalépés volt tapasztalható
az elmúlt időszakban. A kisgazdapárt újra benne van a hatalomban, így más lesz a
szemlélet a mezőgazdasági termelőkkel kapcsolatban.

Abban nem vagyok biztos, hogy mindent meg tudnak valósítani. Bár én olyanban, hogy
csodavárás: egy Torgyán-messiásban, Horn-messiásban, Orbán-messiásban nem hiszek.
Tudnak bizonyos hangulatjavító intézkedéseket tenni, de tulajdonképpen saját
magunknak kell kialakítani az életünket.

– Hogyan tovább? A föld megvolt, ezen kívül mivel rendelkezett?

– Semmiféle eszközöm nem volt. Pánikba is estem, hogy mennyi föld lett. Rögtön
bele is vetettem magam a mezőgazdasági pályázatok készítésébe. Akkoriban, ha
valaki alanyi jogon beadta, szinte mindenki megkapta az óhajtott támogatást. Lehet,
hogy sokan úgy vették fel a hiteleket, hogy tudták, hogy soha nem fogják
visszafizetni. Én az első két-három pályázatból kapott pénzt már visszafizettem.
A mezőgazdaság nagyon hiteligényes szektor. Ezért körültekintően kell felvenni a
hitelt, és azt visszafizetni.

– Ma hány hektáron gazdálkodik?

– Háromszáz hektárnál többön, több gazdával összefogva. Mindenki saját
magának vet, kultivátorozik, de a permetezésnél, a betakarításnál már segítséget
hívok, ezen túlmenően az információ továbbadásával is támogatjuk egymást. A
nagyapai tanyán gazdálkodom, ami már régen is rendelkezett az infrastruktúra
csíráival: villany, víz volt benne.

– Nevezhetem farmernak?

– Gazdának. A farmer nem őshonos magyar szó, szerintem a gazda szó sokkal jobb. A
paraszt szót, ha nem pejoratív felhangokkal használjuk, akkor azt is el tudom fogadni.
Jártam Amerikában, de nem estem tőle hasra. Viszont rögtön megragadott a
folyamatosság, ami miatt Amerika nagy, és ezt próbáltam lefordítani a mi nyelvünkre.


Az ottani amerikai ismerősök tanyáin 200 éves fák voltak. Nálunk először ezeknek a
fáknak meg kell nőni, és amikor ennek a fának lesz árnyéka, akkor érünk el oda,
ahol Amerika van. A gazdasági megnyomorodás helyett sokkal súlyosabbnak látom azt az
agymosást, amit az emberek kaptak Magyarországon.

– Ön szerint az emberek nem mernek, vagy nem akarnak dolgozni?

– Én talán egy kicsit vakmerőbb voltam, úgy, mint az amerikaiak a felfedezések
idején. Nekem szerencsém volt, most már úgy látom, hogy megvannak azok a főbb
elemek, amelyek a legtöbb magyar mezőgazdásznál nincsenek meg, de Amerikában
mindenkinek megvan alapként. Gondolok a gépesítésre, telephelyi infrastruktúrával,
tárolókra.

– A magyar mezőgazdaság képes lesz-e felzárkózni, és megfelelni az EU által
megkívánt feltételeknek?


– Biztos vagyok benne, hogy képes lesz. A magyar mentalitásból látom, hogy inkább a
nyugati gazdáknak kell egy kicsit félni. Belénk van nevelve a saját magunkat
felemésztő munkastílus, és ez nincs meg egyetlen nyugat-európai országban sem.
Negyven-ötven éves korára egy mezőgazdasági vállalkozó szétdolgozza magát. A
magyar ember többet akart, mint amit megengedtek neki, és belekerült egy olyan ördögi
körbe, mókuskerékbe, amely önpusztító tud lenni. Aki el akart érni valamit, az a
főállása mellett ugyanannyit eltöltött kőkemény munkával. Ezekből az emberekből
termelődött ki ez az újhullámos vállalkozói kör is. Aki akkor megelégedett azzal a
nyolcórás munkával, és utána elment sörözni és főtt kukoricát enni, az a mai
napig sem vállalta fel ezt a kamikáze dolgot.

– Szereti a földet?

– Szeretem. A földnek szaga, íze, illata van. Csak az érzi, aki sokszor megfordul
rajta. A föld, az egy fogalom.

– A gyerekek folytatni fogják ezt?

– A gyerekek ezt még nem érezték meg, de meg fogják érezni, mert más esélyük
nincsen. A mezőgazdaságban apáról fiúra szállt a tőke. Már tudatosan arra
nevelték a gyermekeket, hogy fiam, neked ebből kell megélned. Sajnálom azokat az
embereket, akiket a rendszerváltás, kárpótlás 70-80 évesen ért, ők megérdemelték
volna, hogy folytathassák azt a munkát, amit valaha csináltak. Nagyon sajnálom azokat
a fiatalokat, akik nem eshettek ebbe bele. Ehhez egy bizonyos életkor is kellett. Én
apáinkat sajnálom, hogy ők már csak drukkolni tudnak, hogy sikerüljön a talpra
állás. Tragédia, hogy a spanyol kamion lassítás nélkül behajt a nagybani piacra,
ahová mi úgy tudunk bejutni, hogy 6 órát sorba állunk a sorompónál. Lepakol a
kamion, és mi még mindig ott állunk. A saját maga vérével nem kacsint össze a
hatalom. Nyugat-Európában a hatalom nem tudja magát fenntartani, ha a vidék népével
nem tud kommunikálni.

– Ezek szerint nem elég a föld, az infrastruktúra, az eszközberuházás, a
termelés, piacot nem talál. Ez egy nagyon előrehaladott gondolkodás.


– Nekem az a véleményem, hogy egy feldolgozott 270 hektárnyi termény ér anyit, mint
egy nem feldolgozott 400 hektárnyi termény.

– Talált rá módot, hogy felépítsen egy ilyen pattogatottkukorica-üzemet?

– Találtam. Tudom, hogy hogy kell csinálni. Óriási hullámzás van a világpiacon,
de hosszú távon biztos, hogy megéri. Ezért mentem Amerikába, hogy ezt meglássam, ezt
a mentalitást. Igazából nem a technika érdekelt, hanem arról faggattam az amerikait,
hogy mióta csinálja, hogy kezdte el, hogy tartja meg a piacot, mi van a konkurenciával,
hogy tud piacot építeni, milyen elképzelése van, miben látja a jövőt. Amerikában
ugyanolyan riporter voltam, mint most ön. Tulajdonképpen ezeken a kérdéseken
keresztül láttam, hogy csillogott a szeme a tulajdonosnak.

– Hogyan néztek Amerikában egy magyar gazdára?

– Aki járt Magyarországon, az tudja, hogy viszonylag fejlett a mezőgazdaság és az
amerikai azt is tudja, hogy nem a nagyüzemi termelés hozta fel erre a szintre, hanem az
idő. Az az időtényező, hogy a világ is halad. Tudja jól az amerikai, hogy ha
töretlen maradt volna a mezőgazdaság fejlődése a háborútól... Mert ők
tulajdonképpen csak egy lépéssel voltak előttünk, a nagy fejlődés 1960-tól
kezdődött az ottani mezőgazdaságban. Igaz, hogy félretéve, de büszkén mutogatták
a lovasekét, a régi Ford traktort, a lóvontatású gabonavágó gépeket.

– Ön bízik a magyar mezőgazdaság felemelkedésében?

– Ígéretesnek látom a jövőt. Sokkal többet tudnék panaszkodni, mint pozitív
dolgokat elmondani, de ez a panaszkodás nem vezet sehova. Bizakodó kell, hogy legyen az
ember, mert ha nem bízik a jövőben, nem jut semmire.

Olvasson tovább: