Kereső toggle

Szolzsenyicin: Oroszország a szakadékban

Részletek a Nobel-díjas író új könyvéből

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása



Alekszandr Szolzsenyicin. Most nem emel kalapot Fotó: MTI

"Nem mindennek van neve. Némely jelenség a szavak valósága fölé emel
bennünket... A művészet segítségével néha – megvilágítva és röviden – az
elme számára felfoghatatlan kinyilatkoztatásokat kapunk" – vallja Alekszandr
Szolzsenyicin, akit sokan az utolsó tolsztoji író-prófétának tartanak.
Szolzsenyicinről azt tartják, hogy emberkerülő. Azonban néha mégis emberek közé
megy. Meglátogatja az orosz vidéket, ahol egyszer? földi halandókkal találkozik,
akik kiöntik előtte szívük bánatát és fájdalmát. Ennek eredménye az Oroszország
a szakadékban címmel június elején Moszkvában megjelent új könyve.

A keser? vádirat főként azoknak az embereknek szól, akik hozzá hasonlóan aggódnak
Oroszország sorsa miatt. Szolzsenyicin manapság nem népszerű hazájában: a moszkvai
elit, a pénzemberek gyűlölik, hisz nem akarnak aszketizmust hirdető prófétát
hallgatni a piacgazdaságban. Az üzletemberek nem a tizenkilencedik századba akarnak
visszatérni, hanem gazdagabb, kényelmesebb életet akarnak teremteni. Az egyszer?
emberek számára pedig az író moralizáló stílusa terhes.

Egyik kritikusa felhívja a figyelmet arra, hogy Szolzsenyicin tirádái kétségtelenül
megragadhatják a vidéki nincsteleneket, azonban ők nem vásárolnak sok könyvet,
hiszen legtöbben még pénzt is ritkán látnak.

A nyugati értelmiség többnyire antimodernnek, antidemokratikusnak és veszélyes szláv
nacionalistának tartja az orosz írót, aki azt szeretné, ha hazája tollforgatói
jobban támaszkodnának a nemzet irodalmi hagyományaira, s erkölcsi üzeneteket
tartalmaznának műveik.

Alekszandr Szolzsenyicin új könyvében azok mellett emeli fel a szavát, akik számára
az elmúlt évek csak szegénységet, munkanélküliséget és kilátástalanságot
hoztak.

Alekszandr Szolzsenyicin: Oroszország a szakadékban

(Az alábbi fordítást az Argumenti i Fakti cím? orosz lap 1998/22. számában
megjelent regényrészletek alapján közöljük.)


Oroszországban a kilencvenes évek végére egy sajátos látszatvilág alakult ki.
Látszólag szabad választásokkal rendelkező köztársaság vagyunk, látszólag szabad
a sajtó. Az államhatalom látszólag minden erejével a gazdaság helyreállítására
törekszik. Mintha immár hét éve küzdene a korrupció és a bűnözés térhódítása
ellen. Azonban a legkorruptabb személyek mind a helyükön maradtak, és a gyilkosokat
hiába keresik. A banditák cinikus kegyetlensége következtében az emberi élet
értéke nullára csökkent. Már a reformok kezdetekor beköszöntött a bűnözők
ideje. A pénzvilág megkaparintása után a társadalom ideológiáját is uralmuk alá
vonták. A jogvédelem hiánya annyira nyilvánvalóvá vált mindenki számára, hogy a
legtöbb károsult nem is fordul sehová segítségért, hisz nem érdemes. Jogállam?!
Ugyan már, vicc az egész! Látszólag a határokon komoly katonai védelem áll
készenlétben. Azonban a tisztek, sőt néha egész határőralakulatok is a levegőbe
repülnek, amikor ellenállnak a csempészek megvesztegetési kísérleteinek – és
persze a gyilkosokat megintcsak nem találják. Látszólag létezik az országban egy
Hadsereg, amely képes megvédeni a Hazát, azonban az őrség békeidőben sem szolgál
megfelelően.

Nagyon, de nagyon sok mindennel állunk így. A lehangoló valóságot retorikai
fordulatokkal magyarázzák. A hatalmas ország lakossága primitív háztáji
gazdálkodásra kényszerült. Oroszország legnagyobb régióit, Északot, Kamcsatkát, a
Távol-Keletet és egész Szibériát állami gondoskodás nélkül hagyták: élj meg, ha
tudsz, télen tüzelő nélkül... A tudományos élet is az öszszeomlás szélén
imbolyog. A legkorszer?bb felszerelések javítására, sőt még a puszta
fenntartására sincs anyagi fedezet. Neves tudósok, egyetemi rektorok folytatnak
éhségsztrájkot, lesznek öngyilkosok kétségbeesésükben. Az öngyilkosság már
állami szint?: az eszét vesztett hatalom az ország jövőjét végzi ki. A
tehetséges, tanult ifjúság külföldre menekül. Az ittmaradottak éheznek. És akkor
még nem is említettük a kultúrát, a múzeumokat, könyvtárakat. Az egészségügy is
haldoklik – a gyógyszerkészletek kezdenek teljesen kiapadni, és már most egyre
nehezebben elérhetők az átlagember számára. A csernobili mentők, akik oly
önzetlenül feláldozták egészségüket a haza oltárán, most, hogy már nincs rájuk
szükség, akár meg is halhatnak. Már a temetkezés is megfizethetetlen, akár koporsó
nélkül is.

Kevésbé szembetűnő, de nem kevésbé ijesztő a halandóság ugrásszer?
növekedése, ami leginkább a szlávokat sújtja Oroszország népei közül. A
statisztikák szerint 1993 óta az elhalálozások száma milliós nagyságrenddel haladja
meg a születések számát: mintha csak polgárháború tombolna az országban. A
lakosság ilyen mérték? fogyására világméretekben sincs példa a második
világháború óta. Ráadásul semmi jel nem mutat arra, hogy ez a folyamat megáll az
elkövetkező évtizedekben, talán csak az orosz menekültek áradata pótolja
valamennyire a csökkenés mértékét. De érdekli-e a nép kihalása egyáltalán a mi
bőbeszéd? politikusainkat? Tett valamit akár csak egyikük is annak érdekében, hogy
megteremtsék a létezés feltételeit, és a nép megmaradjon?

A születési arány csökkenése Oroszországban világviszonylatban is párját
ritkítja. Az egész XIX. században és a XX. század elején hét és fél szülés
jutott egy asszonyra. (De nem volt ritkaság a 12-14 gyermekes család sem.) Egy nemzedék
alatt a lakosság másfélszeresére szaporodott. Napjainkban pedig az orosz családok
többségében egy gyermek van, és az egy asszonyra jutó szülések aránya 1,8-1,4-re
csökkent, amikor 2,15 a végzetes határ, ez alatt a kihalás következik. Az
előrejelzések szerint a XXI. század derekára az oroszok aránya a föderáción belül
már nem éri el a lakosság felét sem. Mind gyakrabban születnek fizikailag és
értelmileg fogyatékos gyerekek. A hivatalos (tehát kozmetikázott) arány: húsz halva
születés jut ezer szülésre (a fejlett országokban 8-12). A városi lakosságra a
születési arány csökkenése jellemző, míg a falusi lakosságra inkább a kihalás. A
férfiak várható élettartama (igaz, már a hetvenes évektől csökken) elérte az 57
évet (mint Indiában, Indonéziában, s részben Afrikában). Kilencmillióval több nő
van, mint férfi, és ez a különbség tovább növekedik. A férfiak halandósági
arányát csak rontja a rossz minőség? alkohol (ez a kormány "bölcsességének"
köszönhető), valamint a gyakori balesetek a széthulló termelésben (ez a reformok
"sikere", az állam szegénysége miatt van): a termelés életveszélyessé vált;
sokan beleunnak az életbe azért, mert nem tudják a családjukat eltartani, és
elveszítik a hitüket önmagukban (több tízezerre tehető az öngyilkosságok száma
egy év alatt).

És ki a felelős mindazért, ami az országban végbemegy? A végrehajtó hatalom, a
törvényhozás vagy a bankárok? Vagy egy szóval az oligarchia? Nyilvánvaló, hogy az
önző emberek e csoportja végtelenül közönyös a neki alárendelt nép iránt, de
még az sem érdekli őket, hogy megmarad-e a nép, vagy sem.

És ebben a mi sötét sorsunkban az élet és a kultúra várva várt folyóiként ömlik
ránk az omladozó országot összetartó egyetlen kapocsnak, a televíziónak a
képernyőjéről a rózsaszín? ragyogás. De mivel akarnak reményt kelteni és
táplálni bennünket? Undorítóbbnál undorítóbb dolgok tömkelegével. A "szép
élet" reklámjai száz emberből kilencvennyolc számára bosszantó marsbéli
távolságra vannak. Görcsös alakok villódzása. Rossz minőség? külföldi
"tévésorozatok". Szellemi nyughatatlankodók. Rémlátomás, amelyben elmerülnek a
kultúra foszlányai. Az élősködés kultusza, az élősködésé és a prostitúcióé.
Vagy a fővárosi befutottak elképesztő dőzsölése, amelyet a kirabolt vidéknek és
falunak mutogatnak, milliós rongyrázás. Vagy a komikus és zajos televíziós
öndicsőítések...

Aki elemezni próbálja a helyzetet, haragot vált ki. Az Inosztranyec (Külföldi)
cím? újság oldalain például megjelenhet az a vélemény, amely Oroszországot
valójában fenyegeti. A "nacionalista-soviniszta ideológia" szerencsére nem
fenyegeti: az nem fogan meg az orosz talajban. (Végre ezt is megértették.) A veszély
abban rejlik, hogy Oroszország, mint az emberiség modellje, túlságosan sokrétűvé
vált: első, második és harmadik világra bomlott fel. A mi "első világunk" a
lokomotív sebesség? modernizáció és nyugatosodás, a politikai, üzleti és
információs hegemóniával rendelkező Moszkva. A "második világhoz" hasonlít
Pétervár, Jekatyerinburg, Nyizsnyij-Novgorod és Szamara. Oroszország többi térsége
pedig a "harmadik világra" emlékeztet mind jobban: a Dél, a Kelet (azaz egész
Szibéria, s az elnéptelenedett Észak, hová is tartozhatnának ezek máshová?),
továbbá az "elmaradott külvárosok és a kisvárosok". Nos, ez a "harmadik
világ" jelenti a veszélyt számunkra, az elsőre és a másodikra, s nem szabad úgy
tenni, mintha nem jött volna ott létre a vidéki maoisták és írók "jelszavainak
kifejezhetetlenül megdöbbentő egyvelege". Nem szabad elaludni! Fel kell készülni e
sötét tömeg elleni védelemre és még idejében vissza kell szorítani... (Vagy talán
inkább segíteni kellene a nyomorultakon, hogy ne sodorja el őket a lokomotív ereje?)

Az ország éli a maga elnyomott életét (család, élelem, kiskert), távol a felső
tízezer szabados világától. Az emberek csalódtak mindenfajta választásban, nem
hiszik, hogy jobb irányban változhatnak a dolgok. A közügyekhez teljes közönnyel
viszonyulnak. A kisember jogait senki nem védi, és nem is fogja megvédeni. A
kisvárosok többségében fojtogató a munkanélküliség, lehetetlen álláshoz jutni. A
nagy honvédő háború veteránjai, a nyugdíjasok, a sztálini Gulag áldozatai
szánalmasan tengődnek, és hunyorogva figyelik, hogy a nemrég még "taknyos
kölykök" hogyan száguldoznak nyugati autóikon és rántják elő pénzkötegeiket.
Ennek a társadalmi magatartásnak a deformáltságában fellelhető a kommunizmus
öröksége, de már az új kor is beadagolta ebbe a maga kábító mérgét.

Az általános elidegenedés légkörében, ahol nincs senkinek köze a másikhoz,
mindenkin ott marad a maga baja és fájdalma; a reménytelenség, a közöny, a lelki
kimerültség légkörében mindenkit elér az alkalmatlanság érzése, a lelki
leépülés, s elvesztik az uralmat az életük fölött.

Levelek özöne árad hozzám a második és harmadik világból. Újra és újra ugyanazt
olvasom ki belőlük.

"Előbb teszik temetővé az országot, minthogy lemondjanak a zsákmányukról."

"Ez az állam az egyszer? emberek ellensége."

"A nép már senkiben sem bízik, és senkitől semmi jót nem vár."

"Melyik szemétre szavazzak, még nem döntöttem."

"Vagy az állam rabol ki, vagy a maffia, becsületes munkából nem lehet megélni."

"Áttértünk a \'rabold a rablottat\'-ról a \'rabold a tisztességgel
megszerzettet\'-re; az embereket ingyenmunkára kényszerítik."

"Mindenki lop a legfelsőbb vezetőktől kezdve az üzemi munkásig. Lopnak
szemrebbenés nélkül, semmitől sem félnek, mintha már holnap itt lenne a
világvége."

"A kultúrát célirányosan irtják ki, hogy barmokká tegyenek minket."

"Valakinek az a terve, hogy elveszítsük az énünket és a történelmünket."

"Ijesztő látni, hogyan veszítjük el magunkat: nem tudjuk, merre tartunk, mivé
válunk."

"Félelmetes, hogy Oroszország valami más, nem az, amit kitaláltunk magunknak."

És az elcsigázott sóhajtások:

"Nem élet ez, hanem tengődés."

"Céltalan az élet."

"A mi megaláztatásunkkal van átitatva a levegő."

"A keserűség elnyomja a szívemet."

"Hogy bírjam ezt ki lelkileg?"

"A semmi felé tartunk. Nincs támasz."

"Nem a nyomortól, hanem az elnyomástól halnak meg."

Egy moszkvai járókelő válasza arra a kérdésre, hogyan viszonyul a kormány
leváltásához: "Mi sem érdekeljük őket, ők sem minket."

A vidéki emberekkel való személyes találkozások még ennél is nagyobb
kétségbeesést hoztak felszínre. Több középkorú és fiatal értelmiségi viszont
határozottan körvonalazott terveket küldött a helyzet megoldására: "Nem – még
nincs bennük kiirtva az ember. Még van élet a szemekben, gondolatokban, még működik
a jó cselekedetek energiája, csak épp nagyon szűköcske teret hagytak neki a
körülötte magasodó falak. Mi pedig nem egy, hanem tizenegy évszázada létezünk, és
nem ez az első próba, amit ki kell állnia a népnek, most éppen ebben a
szennytócsában, amibe taszították az országot. És annak ellenére, hogy már egy
korty levegőt sem hagytak nekünk, mégsem tudták elfojtani bennünk a társadalmi
igazságosság és az erkölcsös élet iránti igényt. És ennek az igénynek az ereje
is igen meggyőző."


Alekszandr Szolzsenyicin 1918-ban született kozák értelmiségi családban.
Apja még születése előtt meghalt. A második világháború harcaiban kitüntetést
szerzett, majd 1945-ben letartóztatták Sztálint kritizáló leveléért.

1956-ban rehabilitálták, Rjazanyban matematikatanár lett, és elkezdett írni. Az
1960-as években az úgynevezett "olvadás" idején írta Ivan Gyenyiszovics egy napja
cím? novelláját egy sztálinista munkatábor lakójáról. A m? politikai
szenzációt jelentett mind a Szovjetunióban, mind külföldön.

Hruscsov bukása után azonban 1964-ben eltiltották a publikálástól, műveit ezt
követően szamizdat kiadásokban terjesztették. A hatvanas években külföldön kiadott
könyvei – "Az első körben", "Rákosztály" – alapozták meg irodalmi
hírnevét.

1970-ben irodalmi Nobel-díjat kapott, de nem utazott el Stockholmba a díj átvételére,
mivel attól tartott, hogy visszatérését a szovjet hatóságok megakadályozzák.

A "Gulag-szigetcsoport" cím? dokumentumregényét 1973-ban adták ki Párizsban. A
könyv a sztálinista munkatáborok egész országot átszövő hálózatának
irodalmi-történelmi leírása. Az írót a következő évben árulás vádjával
letartóztatták, és száműzték a Szovjetunióból.

Állampolgárságát csak 1990-ben kapta vissza, és száműzetéséből 1994-ben tért
haza Oroszországba. Visszatérése után rendszeres műsort vezetett az orosz
televízióban. A programokban Szolzsenyicin elsősorban a piaci reformok pusztító
erejét ostorozta.

Száműzetésének húsz éve alatt Szolzsenyicin a nyugati kultúrát, a demokráciát
és az egyéni szabadságot is kritizálta: Oroszország számára előnyösebbnek
tartaná a "jóindulatú" önkényuralmi berendezkedést, mely a pravoszláv vallásra
és a falusi életmódra támaszkodna. Hazáját a művész a nyugati materializmus elleni
menedéknek tekinti.

Olvasson tovább: