Kereső toggle

Varsói becsvágyak

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ljubljanában és Párizsban új könyv kiadására
készülnek, amelyet Jerzy Klocsovszkij lengyel professzor, Glemp
bíboros tanácsadója írt. A könyv csak látszólag szól a
múltról, valójában egy Nagy-Lengyel Birodalom álmát
vázolja fel. A hajdani Rzeczpospolita felélesztéséről
szóló terveket a Moszkvában megjelenő Kommerszant cím? lap
ismertette.

A m? – amelyet Lengyelországban a nagy eseményeknek
kijáró izgalommal várnak, és már most aktívan tárgyalják,
idézik, reklámozzák – azt kívánja bizonyítani, hogy a
Fekete-tengertől a Balti-tengerig húzódó hatalmas térségben
sajátos társadalmi forma alakult ki és létezett több
évszázadon keresztül; ez pedig az ott élő lengyelek,
litvánok, ukránok, beloruszok, németek és zsidók által
alkotott laza konföderáció volt. Ebben az unióban olyan
eszmék és egyesítési folyamatok ideológiáival
találkozhatunk, amelyek leginkább a mai európai törekvésekre
emlékeztetnek. Létezésének fénykorában ez a szövetség
Rzeczpospolita néven vált ismertté, így nem meglepő, hogy az
elképzelés fő propagálói most is a lengyelek.

Ez a stratégiai terv, amelyet korábban már Zbigniew Brzezinsky
és Henry Kissinger is dédelgettek, a kilencvenes években új
lendületet kapott. Eszerint néhány közép-kelet-európai és
nyugat-oroszországi nép kiváló védelmi övezet lenne a NATO
számára. A Párizs–Berlin–Varsó tengely keleti végére a
stratégák Moszkva helyett Kijevet szemelték ki. E cél
megvalósítása érdekében az USA nem sajnálta a pénzt: az
elmúlt hat év során Ukrajna több mint 3 milliárd dollárnyi
segélyt kapott – ennél többet Washington csak Izraelnek
fizetett eddig.

Mind az amerikai, mind a lengyel fél jelentős
erőfeszítéseket tett azért, hogy az ukrán elnök, Leonyid
Kucsma szívét mindinkább a Varsó központú "történelmi
haza" felé hajlítsák. Kijevben már régen "saját
embernek" számít néhány lengyel politikus, mint például
Jerzy Buzek miniszterelnök, vagy Hanna Suchocka
igazságügy-miniszter. Miközben Moszkva és Kijev között
folyt a huzavona a fekete-tengeri flotta és a kaukázusi
olajvezeték ügyében, addig Lengyelország és Ukrajna –
orosz vélemények szerint – egyre szorosabb "rokoni
ölelésben" fonódott össze. Ezt jelzik az egyre gyakrabban
(legutóbb márciusban) megrendezett biztonsági konferenciák is
a két ország között. Nemrégiben New Yorkban a lengyel
külügyminiszter kijelentette: "országunknak a jövőben
regionális hatalommá kell válnia, mely a nyugati civilizáció
terjesztését tűzi ki a zászlajára".

Az újjászületett Rzeczpospolita szárnyai alatt, úgymond, a
lengyel, litván és ukrán katonai szövetség lenne a garancia
arra, hogy a NATO támaszpontok védve legyenek a csupán
demokratikus álruhát öltött "gonosz birodalmával", az
orosz medvével szemben. A nagy összeborulást egyelőre
Fehéroroszország még akadályozza, ám Minszk esetében az
ország belső egysége is kétes alapokon áll.
Fehéroroszország egyharmada a két világháború között
Lengyelországhoz tartozott, tízmillió lakosából kétmillió
katolikus, ennek háromnegyede lengyel származású. Varsó –
amely számára inkább csak szimbolikus jelentőséggel bír a
jelenlegi országhatár – a hozzá közel eső belorusz
régiókban következetes "lengyelesítést" folytat
azáltal, hogy a lengyel nyelv használatát és a katolikus
egyházba való beépülést szorgalmazza. Ezt Minszk
meglehetősen durva és primitív eszközökkel próbálja
megakadályozni, amelyek eredményeképpen sorozatban születtek
a nemzetközi visszhangot is kiváltó belpolitikai konfliktusok.
A belorusz ellenzék jelenleg Lengyelországban és Litvániában
rendezkedett be, és onnan igyekszik megdönteni a
"Lukasenko-rezsim"-et.

A demokrácia zászlaja alatt már több segítő kéz is
kinyúlt feléjük: másként gondolkodók, jogvédő
szervezetek, a katolikus egyház és az amerikai
belügyminisztérium is támogatást nyújt a sztálinista
színezet? diktatúrával szemben. Moszkvában most attól
tartanak, hogy egy belorusz politikai fordulat újabb lendületet
adhat a nagy-lengyel ábrándok dédelgetőinek.

Olvasson tovább: