Kereső toggle

Kampányműsorok a tévében

Sok lúd disznót győz

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Képzeljük el, hogy elfogy otthon a mosóporunk: a
szennyes már nem várhat tovább, így leszaladunk a boltba,
hogy megvegyük a számunkra szükséges legjobb – nem
hagyományos – mosóport. Mi sem lehet ennél egyszer?bb –
gondolhatjuk. A boltba belépve közöljük szándékunkat az
eladóval, aki váratlanul leültet egy székbe bennünket, majd
sorba állít előttünk tizenkét mosóporügynököt, akik
egyenként harminc másodperces időkeretben elmondják saját
termékük előnyeit és szólnak a többi termék
hátrányáról. A következő fejenként két percben
"vitát" folytatnak egymással. Végezetül egy-egy percben
összegzik álláspontjukat. Az ily módon több mint
félórásra sikerült "műsor" után dönthetünk –
mármint dönthetnénk, ha képesek lennénk harminckétszer
ötven szlogenből kideríteni, hogy melyik is a számunkra
legjobb mosópor. Nem véletlen, hogy egyetlen épesz?
kereskedő sem alkalmazza ezt a vevőriasztó módszert.

Nem úgy a magyar közszolgálati televíziók, amelyek ezt az
abszurd eljárást választási kampányműsornak csúfolják és
elhitetik magukkal: ezekben a groteszk epizódokban segítséget
nyújtanak a polgároknak ahhoz, hogy eldönthessék, kik
kormányozzák az országot négy esztendőn át, kik legyenek,
akik akár évtizedekre meghatározhatják az itt élők sorsát.

A pártok ma még – talán megszokásból – politikusokat
küldenek ezekre a vitákra, de a következő választásnál
már tudni fogják, hogy ez teljesen felesleges. Nem
politikusokra, hanem előnyös külsej? bemondókra van
szükség, akik egyaránt hitelesen tudnak eladni mosóport,
fogpasztát, autót, nyugdíjbiztosítást és politikai pártot.
Némelyik párt már a gigantposztereken alkalmazza is ezt az
ötletet, mint például az MDF ismert plakátján, ahol
fotómodellek jelenítik meg a vasúti síneken ballagó magyar
családot.

A választási kampányműsornak nevezett "valami"
kitalálói az alacsony nézettségi adatok láttán elégedetten
kacsinthatnak össze a beavatott politikai elemzőkkel: ugye nem
is kell a politika a lakosságnak. Eszükbe sem jut, hogy nem is
feltétlenül az áruval, hanem talán csak a csomagolással van
a baj. Az emberek örülnének, ha a választásban segítséget
kapnának, ha érveket, vitákat láthatnának-hallhatnának,
amiknek eredményeként nyugodt lelkiismerettel dönthetnének.
Így a kampány csak retorika és imázs kérdése: a
választások után – amikor eljönnek a politikai
hétköznapok és kiderül, melyik politikusnak mi rejlett a
posztermosolya mögött – döbbenten szembesülhetünk azzal,
hogy kire is szavaztunk.

Természetesen vannak haszonélvezői is ennek a megoldásnak. A
pártok többsége – nem véletlenül – elzárkózott attól,
hogy a nyilvántartásba vett jelöltek száma, tehát a
tényleges támogatás alapján két csoportban folytatódjanak a
viták. A bejutásra semmi eséllyel nem rendelkező
törpepártok élvezik a pár hetes pünkösdi királyságukat,
ami alatt a nagyokkal vitatkozhatnak. Az MSZP-t nem zavarja, hogy
nézhetetlenek a műsorok, mert így elérhető a számára
fontos cél: kevesen menjenek el szavazni. Az érvekkel és
megvalósítható programokkal nem rendelkező pártok pedig
megnyugodhatnak: blöffjeikre a pár percesre szabott menetekben
soha nem fog fény derülni.

A pártatlanság elvét fennen hirdető szerkesztők úgy tűnik,
fel sem mérik, hogy az általuk kialakított játékszabályok
éppen a programmal rendelkező pártokat és a tájékozódni
akaró polgárokat nem szolgálják.

A közszolgálati televízióban tökélyre vitt többpárti
diktatúra következtében a belpolitikai szerkesztők és
műsorvezetők úgy pislognak a politikusokra, mint a köszörűs
kutyája. Kétségbeesetten próbálják mindenkivel elhitetni,
hogy őrájuk nyugodtan számíthatnak, ők bárkit készek
ugyanolyan lojalitással kiszolgálni. Számukra mindegy ki van
hatalmon, ők mindig hűséges alattvalóként segítik az
uralmon lévőket. A baj csak az, hogy jelen pillanatban nem
lehet tudni ki lesz az.

Ettől némileg eltér a Duna Televízió, amelyet szintén az
adófizetők pénzéből tartanak el. Ez szintén eljátssza a
közszolgálati televízióban kialakított hókusz-pókuszt a
helyek közjegyző előtti kisorsolásával, de riporterük
talán a "sok lúd disznót győz" népi bölcsességtől
vezettetve hajlamos arra, hogy kérdésnek álcázott
véleményével maga is részt vegyen a vitában, az ellenzéki
oldalon. Persze neki könnyű, mondhatják MTV-s kollégái: a
Duna TV egyértelm? ellenzéki befolyás alatt áll, nekik nem
kell találgatniuk, melyik is a helyes irány.

Demokratikus országok újságíró-iskoláiban valószínűleg
mint a híradózás állatorvosi lovát fogják tanítani azt a
megoldást, amely a pártokra bízza annak eldöntését, hogy mi
szerepeljen a híradóban. Minden párt hetente két szereplési
lehetőséget kap, az is, amelyiknek van mondanivalója, az is,
amelyiknek nincs. Az esélyek egyenlősége itt is egyenlősíti
az erőset és a gyengét, a jót és a rosszat.

Azoknak is csalódniuk kellett, akik a kereskedelmi
televízióktól csodákat vártak. A TV2 és az RTL ugyan
megkímélik nézőiket a tizenkét párti rettenettől, de
róluk sem mondható, hogy a nézőket a képernyő elé
ragasztó vitákkal segítenék a választókat az
eligazodásban. A kereskedelmi tévék páros vitái persze
sokkal követhetőbbek, mint a közszolgálati műsoroké,
legfeljebb az követhetetlen milyen szempontok alapján
választják a párokat, akik gyakran nem tudnak vagy nem is
akarnak egymással vitatkozni.

A választások után a politológusok feltehetően évekig
fogják elemezni a kampány szerepét az 1998-as
választásokban, az azonban már most is látszik, hogy a
televíziós kampány választott módszere legalább akkora
torzító hatást fog gyakorolni a választások eredményére,
mint az egymással a pártoknál is élesebb küzdelmet folytató
közvélemény-kutatók adatai.

Olvasson tovább: