Kereső toggle

Öt egész ötvenöt

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

"...ne is mondja, kemény egy vasárnapunk volt. Egyébként túl vagyok
már rajta: az ember a szépet nézze..." Hanem van valami érdekes ezzel kapcsolatosan.
Egy garantáltan igaz történet, ami tán hozzátesz valamit ennek a még mindig rossz
viccnek tűnő öt egész ötvenöt százaléknak a megértéséhez. Ha nem unja,
elmondanám tisztelettel.

Volt nekem – illetve még ma is van – egy bácsikám. Na az híres puskás ember. Nem
vadorzó, kommandós vagy ilyesmi, de szeret és tud is lőni, lövöldözni.
Különösképp, ha mérges – akkor lő igen pontosan. Ez meg gyakran előfordul, mert
azt tudni kell, hogy ők ketten: a bácsikám és a világ nemigen vannak jóban. Valahogy
nem sikerült megtalálniuk a helyüket egymásban.

Pedig annak idején gyakorta töltöttem nála, ott hátul, a kiskertben szép
délutánokat. Együtt légpuskáztuk át a fél vakációt, a nagy gonddal olajozott,
jól karban tartott csehszlovák "gépekkel". Sokan onnét hozták a légpuskát
csomagtartóban, hisz nálunk maszekalapon ilyet kevesen tarthattak ugye...

"Azér\' van ez – magyarázta egyszer bácsikám – mer\' az ellenforradalmárok
ötvenhatban felfúrták a kispuskacsöveket. Azóta odavigyáznak, kinek adják a
puskát..."

Ezt az igazságot én el is raktároztam, nagy tisztelettel.

Bácsikám gyűjteménye az évek folyamán háromdarabosra gyarapodott. Kedveltje a
precíziós, bivalyerős dugattyúval ellátott "medveölő" volt, avval mindig nagyon
vigyázni kellett... még rúgott is, ha lőtt vele az ember. Emlékszem, mindig
megbámultam, ahogy háttal a céltáblának, borotválkozótükröt szorítva az őzbarna
tushoz, zsinórban szórja vele a tízeseket... meghatározó látványa volt egész
kamaszkoromnak.

Akkoriban csend volt. A mélytányérok gőzölgő gulyással teltek, kenyeret
háromhatvanért adtak, s a szakszervezet mikuláscsomagot osztott, ha annak volt ideje. A
konyhában "szólt a rádió". Szörényi–Bródy megfért még abban az egy
hangszóróban, s csak ritkán esett meg, hogy átvitt értelem, kódolt üzenet rejtett
lényegét kelljen bontogatni a műsorok hallatán.

Bácsikám mindenesetre hozzájuthatott a maga első kocsijához. S bár várni jócskán
kellett rá, az új Wartburgba beülés élménye mély hálával töltötte el a
fennálló rendszer felé. "Ezek legalább törődnek a kisemberrel" – dorombolta
emlékezetem szerint.

Akkortájban kezdett kijárni a lőtérre, a munkásőrök közé. Mivel ott is jól lőtt
– pedig az AMD már nehézsúlyú jószág –, a csukaszürke gyakorlóruhások hamar
maguk közé fogadták. Pedig ekkor már bomlott, recsegett és avult a rendszer
rohamosan, az egész homokvár... amit a rákövetkező évtized nyolcadikosai mint
sosevolt mesevilágot tanulnak majd; a korszak, amit majd épp a gulyásról elnevezve
magolnak nehézkesen, de amit megérteni már nemigen lehetséges soha többé...

Egy kicsivel később, már a bácsikám is furcsásodni kezdett... valahogy beborult az
ég felette. Vezetés közben igen hamar igen agreszszív lett. Mocskolta keményen a
többi "ótóst", s mindig ígérgette: feljelenti őket; egész úton rendszámokat
memorizált habzó szájjal, sőt – így igaz, ahogy mondom – sósavba mártogatta
volna a szerinte vétkeseket. Azidőben már nemigen tudtam felnézni rá. Igaz,
változtam én is, többek között nőttem, mint a gomba.

Aztán később tényleg minden felborult. Egészen új arcok pezsgőztek a választási
műsorban, s bácsikámra még inkább rájárt a rúd. Egy napon példának okáért nagy
hirtelen beszedték a csukaszürke egyenruhákat, még a bakancsokat is feldobálták a
teherautókra a kiskatonák. Persze géppisztolyhoz se nyúlhatott többé az én
bácsikám.

Meg is keseredett egészen – mintha atyától rámaradt zsebórát ragadtak volna el
tőle. Ráadásul a vállalat is kicsúszott alóla, leépítések jöttek, vagy mik –
de számára napnál világosabb volt a "szándékosmegfúrás", hisz a büszke
mamutcég napról napra erőtlenedett, majd valami idegenek érkeztek, hogy az egész
roncsot benyeljék tokkal-vonóval. Bácsikám rossz szájíze végképp állandósult
ebben az érthetetlen, újmódi kapkodásban.

Mire felocsúdott, épphogy egy vacak bt.-t ki tudott menteni, de a puszta fennmaradás is
nehéz és nagyon kínkeserves lett számára.

"Nyilván valakik jól kitervelték az egészet." És ekkor vált fogyasztóvá a
bácsikám. Nagy kanállal ette a különböző összeesküvés-elméleteket, és végül
persze nem kellett hozzá sok: rátalált nagy diadalmasan a "Dob utcaiakra", mint
annyi megkeseredett kisember ebben a sanyarú században...

Ekkor már kimondottan kerültem. Hallottam, veszettül politizál, közben gyűlölködő
újságokkal csapkodja a levegőt, és vitatkozik minden szembejövővel – de a dolgai
csak nem mentek jobban.

Ám amit legutóbb hallottam felőle... Azért az nekem is sok volt. Mert persze
keserűség, vádaskodás más szájban is – sokfélében – van ezen a földön, sőt
ha meggondoljuk: kevesen élnek ebben az országban panaszszavak nélkül. Mégis: bemenni
a fülkébe, tollat ragadni és bosszút lihegve beszavazni, vagyis pórázról eloldva
beengedni az ország házába – és többek között az én fejemre is ráültetni! –
a megtestesült kudarcok, bundás indulatok és elborult elmék különítményét... az
már merénylet! Az már több, mint ténfergés közben rossz kilincset ragadni meg.

Olvasson tovább: