Kereső toggle

A modern Izrael születése

Az álom valóra vált

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Római Birodalom légiói a Kr. u. I–II. század
folyamán a tőlük megszokott kegyetlenséggel és
könyörtelenséggel tiporták el a zsidók utolsó
függetlenségi harcait. 115-ben aztán a római adminisztráció
végleg megpecsételte az örökösen lázadó provincia, Júdea
sorsát: lakosait tömegesen deportálták a birodalom más
részeibe, nevét mindörökre eltörölték, és az ország egy
korábbi – már a zsidók után bevándorolt –
népességéről, a filiszteusokról, Palesztinának nevezték
el. Jeruzsálemet, amely 70 óta romokban hevert, Hadrianus
császár a maga és Róma nevéről Aelia Capitolinának
keresztelte el. Róma mindent megtett, hogy az évezredes zsidó
jelenlétnek nyoma se maradjon ezen a földön.

Az elnyomók azonban hiába vetettek véget Izrael
államiságának: az "atyáknak ígért" szülőföld iránti
ragaszkodást nem voltak képesek kitörölni a zsidóság
szívéből. Az országban a legkegyetlenebb üldözések idején
is jelentős számú zsidó lakosság maradt, a
szétszóratásban élő zsidóság pedig naponta háromszor
emlékezett meg imáiban az Erec-Jiszraelbe való
visszatérésről, amit bibliai kifejezéssel alijának, azaz
"felmenetel"-nek mondtak. De hiába hirdették a rabbik
évszázadokon át a visszatérés fontosságát, a
"fogság"-ban élő zsidók tömegeit mégsem voltak képesek
megnyerni az ügynek. "Bár a Visszatérésbe vetett hit
sohasem tűnt el, a történelmi tények azonban arról
tanúskodnak, hogy a zsidók nem várták aktívabban a
Visszatérést, mint a keresztények a Megváltó második
visszajövetelét" – írja Shlomo Avineri a cionizmus
születéséről írott könyvében.

A Palesztinába való visszatérést aktívan szorgalmazó
cionista mozgalom csak a XIX. században alakulhatott ki. E
mozgalom, amely végül is Izrael állam megalapításában érte
el csúcspontját, radikálisan megváltoztatta a zsidó
történelem menetét és a zsidókat Izraelhez fűző kötelék
jellegét. A cionizmus kezdeteiről szólva röviden meg kell
emlékeznünk Theodor Herzl (1860–1904) szerepéről. Herzl
1896-ban megjelent A zsidó állam cím? könyvében "a
zsidókérdés modern megoldásának kísérletét" vázolta
fel. Igazi áttörést azonban csak 1902-ben napvilágot látott
regényével, az "Ősújország"-gal (Altneuland) sikerült
elérnie a mozgalom számára. Herzl elképzelése szerint a
modern Izraelnek 1923-ban kellett volna megvalósulnia a nemzetek
(köztük az arab országok) teljes egyetértése és
aszszisztálása mellett (!).

Herzl regénye mégsem puszta utópia. Izrael földjének
betelepítésére ugyanis már a cionizmus mozgalommának
szerveződése előtt komoly próbálkozások folytak. Közülük
is kiemelkedő szerepet játszott Moses Montefiore (1784–1885),
aki mélyen hitt abban, hogy a kiválasztott nép egyszer
visszatér földjére. Ettől a látásától vezérelve 1827 és
1875 között hét utazást tett Palesztinában. 1838-ban
Muhammad Ali egyiptomi alkirálytól – aki abban az időben
Szíria és Palesztina uralkodója volt – bizonyos kisebb
földterületeket sikerült felvásárolnia zsidó települések
számára Jeruzsálemen kívül, és más vidéki helyeken. A
földhöz való visszatérés gyakorlati megvalósításában a
magyarországi zsidóság is úttörő szerepet vállalt. A
földműves kolóniák ötlete például három magyartól:
Guttmann Dávid Meirtől, Schlesinger Akiva Józseftől és
Stampfer Józsuától származott. A három férfiú 1878-ban
görög kézből földet vett Mulabbis falucska határában,
közel a Jarkon folyóhoz, majd megalapította az első
palesztinai zsidó földműves telepet – kibucot –, amelynek
a "Remény Kapuja" (Petah Tikva) nevet adták.

A Cionista Szövetség megalakulása (1895), valamint az
oroszországi pogromhullám (1903–1905) sokakban ébresztette
fel a vágyat Izrael földje felé. Ezzel megindult a
bevándorlás második hulláma. A letelepedők számára az
1901-ben alapított Zsidó Nemzeti Alap (Jewish National Fund)
biztosított földet. A kibucok mellett megindult a városias
települések kiépítése is: a jaffai zsidók egy városi
zavargást követően kiköltöztek a tengerpartra, ahol Tel Aviv
("Tavasz dombja") néven várost alapítottak. Az 1914-ben
kitört első világháború alatt a török elnyomás
fokozódott: az összes zsidó szervezetet feloszlatták, az
újabb településeket leállították. A megpróbáltatások
azonban csak három évig tartottak.

1917 októberében Lord Allenby elindította Palesztina
megszállását, s alig két hónap múlva, december 11-én
csapatai élén bevonult Jeruzsálembe, hogy a muszlim, zsidó
és keresztény előkelőségek egy csoportjához szóljon, akik
a Dávid tornyának lépcsőjén ültek: "Nem hódítókként,
hanem felszabadítókként jöttünk – nyilatkozta –, az a
szándékunk, hogy a testvériség és béke új korszakát
nyissuk meg a Szentföldön." A britek ekkor még nem is
sejtették, milyen kemény fába vágták a fejszéjüket…

A Brit Mandátum 9000 négyzetmérföldnyi területével
Palesztinát három részre osztották: az északira, a délire
és Jeruzsálemre. Jeruzsálem városa egyszerre volt saját
területének központja és a mandátumterület fővárosa. Az
adminisztratív egységek mindegyikét angol megbízottak
kormányozták. Az ugyanebben az évben kiadott
Balfour-deklaráció Palesztinát a zsidók nemzeti otthonaként
ismerte el, lehetővé téve ezzel az alijázások folytatását.

A Lord Balfour levelén felbuzdult európai zsidóság
tízezrével kezdett alijázni a Szentföldre – amely
meglehetős felháborodást keltett az arab lakosság körében.
A muszlimok 1920-ban és 1929-ben is véres zavargásokat
robbantottak ki, melyek mindkét részről sok áldozattal
jártak. Az angolok eközben vagy a hűvös harmadik szerepét
igyekeztek eljátszani, vagy nyíltan az arabok mellé álltak. E
szinte háborús körülmények között is folyt az ország
újjáépítése. A török uralom négyszáz éve alatt teljesen
lepusztult Izraelben a zsidó telepesek virágzó farmkultúrát
teremtettek. Lassan benépesült az a négy tájegység (Júdea,
Szamária, Észak- és Dél-Galilea), amelyen Izrael Állam
megalakulása után a zsidó települések koncentrálódtak. A
bevándorlás és a természetes szaporodás következtében a
palesztinai zsidóság létszáma 1945-re 560 ezer főre, az
első világháború utáni szám tízszeresére emelkedett.

Az angolok bevándorlást korlátozó intézkedései különösen
a nácizmus hatalomra kerülése után érintették hátrányosan
az európai zsidóságot. 1939-ben az angol kormány kiadta a
hírhedt Fehér Könyvet (White Paper), amelyben az Izraelbe
visszatérő zsidók számát 10 ezer főben maximálta. Ennek
ellenére a palesztinai zsidóság felhagyott britellenes
akcióival, és teljes mellszélességgel a nácik ellen küzdő
angol csapatok mellé állt. Ben Gurion szavai szerint "úgy
kell harcolni Hitler ellen, mintha nem léteznék a Fehér
Könyv, és úgy kell harcolni a Fehér Könyv ellen, mintha nem
léteznék Hitler". Az 1941-ben megalakult Palmah-szervezet
rohamosztagait nemcsak a Közel-Keleten, hanem Európa
hadszínterein is bevetették. Eközben egy, még a háború
előtt létrejött és rögtön utána újjáalakult titkos
ügynökség, a Moszad szervezte az illegális bevándorlást:
1945 és 1948 között 64 hajót vitt ki Európa kikötőiből,
összesen 83 ezer emberrel a fedélzeten, hogy új életet
kezdhessenek az Ígéret földjén. A leghíresebb –
szimbólumérték? – eset az Exodus nev? hajóval történt,
amely 1947. július 11-én futott ki egy francia kikötőből,
fedélzetén 4500 túlélővel. A Királyi Tengerészet
hadihajói azonban a nyílt tengeren feltartóztatták, utasait
pedig bebörtönözték vagy visszatoloncolták. A nagy port
felvert ügy végül is közvetlen segítséget jelentett Izrael
állam megalakulásához.

Az ENSZ – megelégelve az áldatlan állapotokat – 1947.
november 29-én, 181. számú határozatával véget vetett a
Palesztina feletti 30 éves brit uralomnak, az országot pedig
kettéosztotta: arab és zsidó Palesztinára, Jeruzsálemet
pedig nemzetközi területnek nyilvánította. A döntéssel
minden nagyhatalom egyetértett, az arab államok azonban
tiltakoztak ellene, s tiltakozásuknak fegyverrel is nyomatékot
adtak. 1948 januárjától szír és egyiptomi önkéntesek
folyamatosan támadták a zsidó településeket, majd miután az
angolok 1948. május 14-én levonták a Union Jacket, Ben Gurion
pedig még ugyanaznap bejelentette a független Izrael Állam
megalakulását, a környező arab országok azonnal támadást
intéznek ellenük. A gyéren felfegyverzett és kiképzett
zsidó önkéntesek alig két hét leforgása alatt – bár
súlyos veszteségeket szenvednek – nagyobb területet
szereznek meg az araboktól, mint amekkora az ENSZ által
elfogadott tervekben szerepelt! A zsidó katonák decemberben
már a Sínai-félsziget közepén járnak, s ekkor Ben Gurion a
nemzetközi nyomásnak engedve elrendeli a tűzszünetet. 1949.
január 7-én véget ért a függetlenségi háború, s a
zsidóság csaknem kétezer év elteltével újra otthonra
talált az Ígéret földjén. "Ha akarjátok, nem álom" –
jelentette ki Herzl Tivadar 1897-ben, a bázeli cionista
kongresszus résztvevői előtt. Mondását némiképp
elferdítve ma már így idézhetnénk: "Ha akarjátok, ha nem:
nem álom."

Olvasson tovább: