Kereső toggle

Majális

A tavaszistennőtől a szocdemekig

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A május hónap egy ősi római istennő, Maia nevét viseli.
E tavaszistennő ünnepét május elsején tartották, amikor
tiszteletére disznót áldoztak, amely a termékenység és a
bujaság szimbóluma volt. A germánok is éppen e napon
ünnepelték saját tavaszistennőjüket.

Jóllehet a katolicizmus VIII. századi elterjesztését
követően a római egyház megkísérelte a pogány istennő
kultuszát egy szentté nyilvánított apátnő, Walpurgis
kultuszával felcserélni, a pogány hiedelmeken ez mitsem
változtatott. A huszadik századig tartotta magát az a
meggyőződés, hogy e nap az ártó, pusztító gonosz szellemek
és boszorkányok fokozott aktivitásának az ideje. A néphit
szerint pontosan május elsejére virradólag tartják e gonosz
lények nevezetes összejövetelüket, a Walpurgis éji
boszorkányszombatot. Megjegyzendő, hogy ez utóbbi kifejezés
katolikus eredet? és kissé megtévesztő. A találkozó
ugyanis korántsem volt szombathoz kötve. A névválasztás
kizárólag arra szolgált, hogy ezzel is hangsúlyozzák
megvetésüket a zsidók hetedik napja, a sabbat, azaz szombat
iránt.

Kiemelkedő jelentőség? volt május elseje az ősi kelták
számára is, akiknek szellemi öröksége egyébként számos
téren napjainkig meghatározó. E napon tartották két
legnagyobb ünnepük egyikét, az úgynevezett Beltine-t
("Baál tüze"!). Ők is gonosz szellemektől,
boszorkányoktól sújtottnak tekintették e napot, s ezért nagy
tüzeket gyújtottak, hogy azok varázsereje elűzze a
boszorkányokat, megvédje az embereket, állatokat a
betegségtől, és jó termést biztosítson.

A germánok hasonlóképpen nagy tüzeket gyújtottak a
boszorkányok elűzésére.

A gonosz erők távoltartásának másik Európa-szerte gyakorolt
módja a zöld ágak körülhordozása és kitűzése. A
középkori Angliából számos érzékletes leírás ismeretes
arról, miként vonult ki az erdőkbe e napon az angol nép
apraja-nagyja, hogy zsenge ágakat vágjanak, és azokat
kürtszóval és dobpergéssel bevigyék városaikba, ahol aztán
házuk ablakaiba, ajtóira helyezték azokat. A XX. századi
Magyarországról hasonlóképpen tömegével idézhetők a zöld
ággal kapcsolatos rítus emlékei. A század elején Brassóban
például a diákok kezükben zöld ágat tartva kerülték meg a
várost. Országszerte kitűzték a különböző épületekre,
nemegyszer templomokra, lelkészlakokra is.

Napjainkig élő szokás Erdély egyes vidékein, hogy május
elsején, s még inkább pünkösdkor a marhákat zöld
gallyakból, virágokból font koszorúkkal ékesítik fel.
Érdekes egyezést mutatva azzal, ahogy Jupiter papja cselekedett
a görög Lisztrában Pál apostol korában.

A zöld ág a szerelem és termékenység szimbóluma is volt.
Ennek jegyében állítottak Európa-szerte, így nálunk is
májusfát a legények a lányos házak elé.

Mindezzel párhuzamosan a múlt század nyolcvanas éveitől
újabb arculata bontakozott ki május elsejének. Miközben a
hagyományos rítusok egyik célja Európa-szerte éppen a gonosz
szellemek május elsejétől való távoltartása volt, Marx és
Engels tanításának, a kommunizmusnak a szelleme mégis
lefoglalta magának e napot. Mint írták, "kísértetként
járta be Európát", s néhány év leforgása alatt az ünnep
meghatározó szereplőjévé vált. Amikor Amerikában 1886-ban
először rendeztek május elsejei munkásfelvonulást, még
senki nem tervezte, nem is gondolta, hogy néhány esztendőn
belül e nap a munkásság világméretű ünnepévé fog válni.
Újdonsága ellenére magába olvasztotta az addigi rítusok
számos elemét (feldíszített zöld ág, májusfa, kivonulás
az erdőbe stb.). Osztályharcos indíttatásuknak megfelelően e
május elsejék korántsem maradtak meg békés majálisoknak.
Már a legelső is kilenc halálos áldozatot követelt, s
hasonló véres öszszetűzések még számos esetben
megismétlődtek.

A fasiszta vezérek is nagy vonzalmat mutattak e nap iránt,
annak ellenére, hogy a hagyományos munkásmozgalom esküdt
ellenségei voltak. Így történhetett, hogy Hitler május
elsejét a náci birodalom hivatalos ünnepévé nyilvánította,
melyet minden esztendőben horogkeresztes zászlók alatt ültek
meg. Hasonlóan cselekedett Mussolini Olaszországa és Petain
fasiszta Franciaországa is, csak itt nemzeti lobogók alatt
folyt az ünneplés.

A második világháborút követően a római egyház sem maradt
tétlen. Ők Szent Józsefet mozgósították, és 1956. április
24-én a Vatikán rítuskongregációja május elsejét Munkás
Józsefnek, a munka védőszentjének kötelező egyházi
ünnepévé tette. Megjegyzendő, hogy az átkeresztelt Szent
József, a szent család harmadik tagja a korábbi oltárképeken
többnyire csak a háttérben, gyalupadja mellett kapott helyet.

Először IX. Pius rendelte el ünnepét 1847-ben, de még
egészen más napon. X. Pius helyezte át ezt a húsvét utáni
harmadik vasárnapra, mely hol április végére, hol május
elejére esett, hogy aztán XII. Pius alatt nyerje el mai pontos
helyét. Feltehetően nem utolsóként gyarapítva sajátos
színfolttal május elseje ünnepét.

Olvasson tovább: