Kereső toggle

A Ben Hurtól a Titanicig

Verseny az Oscarért

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ha elmondhatjuk, hogy minden időszaknak megvannak a maga jellemző "lenyomatai", akkor századunkban erre a mozgókép az első számú esélyes. A film az, ami egyedülálló hűséggel képes megőrizni egy adott kor hangulatát, sőt visszatükrözni az utánunk jövőknek: milyenek is voltunk az évezred vége felé...

William McMaster Murdoch, a Titanic első tisztje Fotó: MTI

A filmvilág legfontosabb értékmérője és legnagyobb éves ceremóniája, az Oscar-díj és átadása különösen jelzésértékű. Az, hogy a Los Angeles-i Filmakadémia ötezer-valahányszáz rendes tagja éppen melyik filmre és milyen közhangulat által befolyásolva adja le szavazatát: egyáltalán nem a véletlenek játéka.
A filmkészítés egyre nyilvánvalóbban: ipar. Termékeit szeretné eladni, a befektetett jelentős tőkét pedig értelemszerűen meg kívánja "fialtatni". Nincs is e törekvéssel gond, ám nem árt hangsúlyozni: a mozgókép természeténél fogva nagyobb befolyást képes gyakorolni fogyasztójára, mint – mondjuk – egy kutyafuttában bekapott hamburger.

Kormérő szalagok

Ha valaki ma filmet csinál, már a legelején el kell döntenie: kihez akar szólni, és milyen mérték? haszonra kíván szert tenni. Kis költségvetésből, csupán egy szűk, teszem azt Freudon–Jungon nevelődött, Tarkovszkij- és Truffaut-alkotásokon "edződött" közönséget céloz meg mélylélektani alkotásával, vagy tudatosan a látványra koncentrál, érthető sztori körítéssel.
Az aranyozott kis bronzszobrocska ünnepe roppant komolyra formált kultusz – ez jól látszott a mostani, immár hetvenedik osztogatáson is. Pedig az alapítás körülményei igencsak prózaiak. 1927-ben a szakmában fogalomnak számító Metro-Goldwyn-Mayer cégből az utóbbi nevet viselő úr megalapította az Amerikai Filmakadémiát – természetesen Los Angelesben, Hollywoodtól nem messze. Bár a szervezet céljaként tűzte ki, hogy "emelje az amerikai film kulturális, oktatói és technikai színvonalát" – azt azért sokan tudni vélik, hogy üzleti érdekvédelemről (is) szólt e dal.
Az Oscar nevet a jól megmarkolható műremek – egy legenda szerint – a filmakadémia könyvtáros nénikéjétől nyerte, aki a szobrocskán a texasi illetőség? és Oscar névre hallgató nagybácsikája ábrázatát vélte felfedezni. Nyilvánosság előtt egyébként Walt Disney használta először a ragadványnevet, mikor is "A három kismalac"-ért díjazásban részesült. S hogy miért is osztják az Oscart?
Az évtizedes tendenciákat végigkövetve úgy tűnik, hogy a színvonal díjazása mellett a mindenkori "helyzet" is közrejátszik a győztesek kiválasztásában. A "Nyugaton a helyzet változatlan" filmadaptációja az első nagy világégés drámája után egy bő évtizeddel már díjat kap. A kultuszteremtő "Casablanca" pedig a második világháború közepette reagált – ha erősen kozmetikázva is – a korabeli valóságra. Idetartozik még az 1947-ben díjazott "Úriember megállapodás", Elia Kazan filmje, mely az antiszemitizmust elemezve kapta meg – a szakmain túl – a közönség elismerését is.

Helyzetjelző tekercsek

Amerika válságos éveiben is működött ez az "oscaros" akció-reakció kapcsolódás. Még akkor is, ha a hivatalban levő kormány ezt nemegyszer kifejezetten nehezményezte. A Vietnam-szindrómát, az USA máig nem gyógyuló sérülését például több nehézsúlyú alkotás ("Szarvasvadász", "Apokalipszis most") tárta fel eltérő m?faji eszközökkel. Sőt, a második hullámban – melyet elsősorban Oliver Stone két témabeli filmje ("A szakasz", "Született július 4-én") jelent – a hitelesség új elemeként bukkant fel, hogy a rendező maga is ott volt a harctéren, alkotásai pedig a saját lelkiismeretével való elszámo-lás lenyomatai – nemzeti háttérbe ágyazva.
A békeidős Amerika önvizsgálódásai is szert tettek Oscarokra. Színészei révén nyert díjat a Watergate-botrányt megfilmesítő "Elnök emberei", és az egyre manipulatívabb médiát kegyetlen őszinteséggel bemutató "Hálózat" – utóbbi akár Frank Peretti Próféta cím? regényének előképe is lehetne.

Út a valóság felé

A Lucas- és Spielberg-műhelyek a hetvenes évektől sorra készülő egyre monumentálisabb alkotásai rendre legfeljebbb a jelölésig jutottak. 1977-ben például, amikor a "Csillagok háborúja" berobbant – és vele egy külön filmtörténeti fejezet kezdődött – Woody Allen értelmiségi filmje fölénnyel nyert. 1981-ben ugyanez történt "Az elveszett frigyláda fosztogatói"-val, a következő évben pedig – az akkor nézettségi világrekordot beállító – "E. T."-vel. Igaz, Indiana Jones kalandjait minden idők egyik legnagyszer?bb filmalkotása, a "Tűzszekerek" múlta felül, míg a sokakat megríkató eltévedt űrgnómocska "eltiprója" (talán a már bontakozó politikai korrektség nyomására is) a Gandhi cím? filmalkotás lett.
Ám Spielberg nem hagyta magát. Első felindulásában még így elmélkedett: "Itt tendenciáról van szó: a fontos filmnek kell nyernie, nem annak, amelyikre tódulnak a nézők. A történelem többet nyom a latban, mint a pattogatott kukorica." Majd saját bölcsességét a gyakorlatba ültetve "komoly" filmeket is készített, bár a nagy bevételeket, úgy mellékesen, továbbra is prezentálta – például a "Jurassic park"-kal. Ezen a téren első mestermunkája az amerikai Dél feketéinek nyomorúságait érző szívvel ábrázoló "Bíborszín" (1985), ami éppannyi jelölést kapott, mint amennyi tényleges szobrocskát ma a "Titanic" – ám Spielberg alkotásának egy sem jutott. Ekkor már a rendező konspirációról beszél, bár az amerikai filmesek nyolcezer fős szövetsége – vagyis nem a szűk, hanem a teljes szakma – egyhangúlag Spielberget választja az év rendezőjének.
Ám az áttörés mégis megjön. Mégpedig a valaha díjazott legmegrázóbb filmalkotással, a "Schindler listájával", 1993-ban. A film lépésről lépésre küzdi le a nagy stúdiók teljes ellenállását. A témához – amelynek forgatókönyvét tíz évvel azelőtt Szabó Istvánnak, az akkor díjazott magyar rendezőnek is fölkínálták – állítólag nem szokott az amerikai mozifogyasztó. Ráadásul direkt nem színesben és szándékosan nem sztárok szerepeltetésével készült rá Spielberg. Végül mégiscsak kapott egy ajánlatot: ha képes aratni a "Jurassic Park"-kal, utána kockáztathat olyasmivel, ami a szívének igazán fontos.
Pontosan így történt, s a film sokkal többet hozott, mint a régóta várt Oscart: egyszerre nagyon is érthetővé tette a holocaust bűnét, a mai, európai tizenévesek előtt is – Auszriában egyenesen a tananyag részévé tették.
Valószínűleg ez volt a díj történetének eddigi tetőpontja. Bár a "Titanic" jóval több szobrocskát begyűjtött és monumentális eszközeivel szintén a múltba viszi visssza nézőit, igazából nem annyira a technika, nem is a romantikus mellékszálak a maradandóak, hanem az elsüllyedt hajó és az egész század közötti párhuzam. Ha a sztori a Bábel-történet egy variációjaként is felfogható, akkor talán nem véletlenül került éppen most a figyelem középpontjába.

A "Ben Hur" 1959-es és a "Titanic" 1997-es 11 Oscar-díjának hátterében legalább annyi a hasonlóság, mint a különbség. Tény, hogy mindkét film korának szuperprodukciója – és egyben legdrágább (a "Ben Hur" 16 millió, a "Titanic" 285 millió dollárba került) filmes alkotása is. Mindkettőt megrendezték már korábban is. A "Titanic" első változata erősen látványcentrikus és kifejezetten a náci Németország angolellenes propagandagépezetét szolgálta volna, de a romló hadihelyzet miatt Goebbelsék úgy láthatták: a pusztulás túl életh? bemutatása inkább árt, mintsem használ a németség harci moráljának. Mindenesetre a filmet betiltották. A második Titanic-variáció (1953) már hollywoodi kiadás, mégsem a látványra, hanem a lélektani motívumokra került a hangsúly. James Cameron ("Terminátor", "Alien 2."), a mai "Titanic" rendezője filmjében mindkét felfogást ötvözte – ráadásul egy oly pazar üzleti évben, amikor a tíz legdrágább film összköltségvetése csaknem elérte az 1 milliárd (!) dollárt. Érdekes, hogy a magas színvonalú képi megjelenítésben mindkét esetben magyar szakemberek is részt vettek: a "Ben Hur" kocsiversenye, illetve a "Titanic" körül oly élethűen hullámzó – ám valójában digitálisan megtervezett – óceán egyaránt hozzáértésük bizonyítéka. Ha azonban az üzenetet nézzük: nem is lehetne nagyobb az eltérés. Míg ugyanis Juda Ben Hur, egy tekintélyes zsidó család sarjaként kerül szembe a félelmetes Római Birodalommal, hogy hányattatásai után végre rátaláljon a Messiásra, a "Titanic" utolsó képsoraiban eljegesedett hullákat ringat a gyilkos óceán. Sokan zokognak a nézőtéren, a lírai zene egyidejűleg erősödik. A felmérések szerint pedig bőven akad, aki újra jegyet vált a merész reménnyel megkezdett, ám tragikus véget ért utazás – illúziójára.

 

Olvasson tovább: