Kereső toggle

Húsvéti szokások

A nyuszi meg a tojás

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Miközben az évezredek során új és újabb társadalmi
rendszerek váltották egymást, és gyökeresen megváltoztak az
életkörülmények, teljesen átformálódtak a városok, a
házak, más lett az étkezés, a divat, sőt évszázadok során
az adott területen élő népek is kicserélődtek, ezzel
szemben az év jellegzetes ünnepei korokon, népeken és
társadalmi formákon átívelő különös állandóságot
mutatnak. Így van ez a húsvéti szokásokkal is.



Nógrád megyei palóc hagyományőrzők. Loccs!
size="2">Fotó: MTI

Ismeretes, hogy a pogány germánok isteneik tiszteletére
ilyenkor, a tavasz kezdetén nagy tüzeket gyújtottak, hogy
elégessék a tél, a sötétség, a pusztulás gonosz szellemeit
és így biztosítsanak termékenységet földjeiknek. Ebből
például úgy lett ma is élő egyházi gyakorlat, hogy amikor
Szent Bonifác a németek VIII. századi térítő apostola nem
tudta rábírni a germánokat e szokás elhagyására, akkor
egyházi magyarázat kíséretében a pogány rítust mint
nagyszombati tűzszentelést beemelte a húsvéti katolikus
liturgiába.

Az avatatlan szemlélőnek ezért úgy tűnhet, hogy a húsvéti
disznócsülök, a piros tojás és a locsolkodás is szorosan
kapcsolódik Jézus Krisztus feltámadásához, és vele teljesen
egy ünnepet alkot. Itt azonban két különböző dologról van
szó. Egyrészt egy nyilvánvalóan keresztény ünnepről,
másrészt egy minden elemében pogány tavaszünnepről,
amelynek lényegi, központi részét a kereszténységgel
élesen szemben álló mágikus eljárások és pogány hiedelmek
alkotják.

Számos európai nyelvben már az ünnep neve is árulkodó (mint
például a német Ostern vagy az angol Easter), melyek a
felkelő nap és tavasz germán istennőjének Eostrének a
nevét őrzik. Még beszédesebbek a húsvéthoz kapcsolódó
szokások, amelyek már az ünnepet megelőző úgynevezett
nagyhéten megkezdődnek. A tavaszünnep üzenetének
megfelelően a rítusok, a jelképes cselekedetek és tárgyak
kezdettől fogva az életet, a termékenységet, a szaporodást
voltak hivatottak szolgálni.

Az ősi pogány felfogás a víznek különös varázserőt
tulajdonít a tavasz kezdetekor, a természet újjászületése
idején. Nagypéntekre virradóan ezért vonultak az asszonyok a
falvakból a közeli patakhoz vagy folyóhoz, hogy
megszabaduljanak minden bajtól, betegségtől és a hiedelem
szerint egészségesek, szépek legyenek. Sőt edényeikben az
otthon maradottak számára is vittek a mágikus erejűnek vélt
vízből, hogy az ünnepek alatt ezzel mosakodjanak. Mezőkövesd
hagyománya, hogy a házat nagypénteken még napkelte előtt a
Kánya-patakról hozott vízzel locsolták körül a gonosz
szellemek megfékezésére. Ugyanezt húsvét hajnalán – de
ekkor már szenteltvízzel – megismételték.

A húsvét hétfői locsolkodás a néprajz egyértelm?
tanúsága szerint a termékenységvarázslás egyik klasszikus
formája. A férfiak ugyanis azért öntözték meg az
asszonyokat, lányokat a varázslatos erejűnek tartott vízzel,
és azért loccsantották tudatosan a nők szoknyája alá, hogy
így biztosítsanak számukra termékenységet és egészséget.
A szokás alkalmazkodóképességét mutatja, hogy amikor a
vödrös-csebres változata a falusi életmód gyökeres
átalakulása miatt kiszorult, kölnivizes formát vett föl –
így mentve át magát újabb korokra. A locsolkodást –
pogány jellege miatt – a XVII. századi protestáns zsinatok
még tiltották, később azonban köreikben is újra elfogadott
húsvéti szokássá vált.

S mire szolgált a piros tojás, hímes tojás, amit a
megöntözött nők adtak locsolóiknak? Ugyanazt mint maga a
locsolkodás, csak ezúttal a férfiak szerepére utalva –
hiszen a tojás ősi pogány termékenységszimbólum.
Színezése, díszítése is mágikus erejét volt hivatott
növelni. Éppúgy megvolt a színek jelentése, mint a
mintáké. Eszerint a domináns szerepet játszó piros a vér,
az élet szimbólumaként szerepelt, s egyben védelmet is
tulajdonítottak neki. Egy mágikus elv szerint ugyanis a
"piros elűzi a pirosat", tehát véd a tűztől,
sebesüléstől, betegségtől. A hímes tojások
díszítményeinek jelentős része – a néprajzkutatások
egybehangzó állásfoglalása szerint – rontáselhárító
mágikus jelek és totemisztikus rajzok.

Mivel a római egyházban már a IV. századtól szokás a piros
tojás templomi beszentelése, ezért számos próbálkozás
történt arra vonatkozóan, hogy a tojást Jézus Krisztus
szimbólumaként állítsák be. Ha ez valóban így volna, akkor
igencsak értetlenül állnánk a húsvéti tojáshoz
kapcsolódó többi szokással szemben. Nem értenénk, hogy
például Németországban miért jósolták az az évi termést
nagypéntek éjszakáján vízbe csurgatott tojás alakjából.
És nem értenénk az Európa-szerte ismert tojásösszeütés
szokását sem, amelyet már egy 1380-as hazai oklevelünk is
említ: ketten addig ütögették egymáshoz a hímes tojásokat,
amíg az egyiké el nem törött. A hiedelem szerint annak
mutatott a sors szerencsés, hoszszú életet, akinek a tojása
ép maradt.

A tojás nem Krisztus jelképe, sőt még csak nem is keresztény
szimbólum. Annál fontosabb szerepet tölt be a nem keresztény
kultúrákban. Nem egy vallás a világegyetem teremtését is
egy mitikus tojásból képzeli el levezetni, mint például a
hinduk, az egyiptomiak, a föníciaiak vagy a finnek (Kalevala)
mítoszai.

A tojást mint az élet, újjászületés, termékenység
szimbólumát az ősi egyiptomiak, skandinávok, balkáni népek
halottjaik mellé helyezték a sírba. Ásatások során a
Kárpát-medencében is tártak fel "tojásos" pogány avar
sírokat. A tojás funkcióját egyértelműen jelezte, hogy nem
az ételekhez rakták, és csak női sírokban találták meg.
Volt, hogy a nő combjai közé tették, máskor csaknem
elborították vele az egész testet. Hímes tojás is szerepelt
a leletek között.

Szólni kell még a húsvéti nyúlról is, amely szaporasága
miatt volt pogány termékenységszimbólum. A nyulat egyébként
a Biblia egyértelműen a tisztátalan állatok közé sorolja,
így a történelem során csak kevés kísérlet történt arra,
hogy egyházi igazolással "szentesítsék" a nyuszi
húsvéti szerepét. Habár már a IV. századi híres
egyházatya, Szent Jeromos is azt a véleményt képviselte, hogy
a nyúl a feltámadás jelképe, mivel évente többször váltja
bundáját!

Olvasson tovább: