Kereső toggle

Gazdaságpolitikai pártprogramok

Konzervatív illúziók

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Évtizedek óta nem tapasztalt pozitív folyamatok
játszódnak le a gazdaságban: az elmúlt évben úgy
növekedett a bruttó hazai termék (GDP) mintegy négy
százalékkal, hogy eközben javult az ország pénzügyi
egyensúlya, s némiképpen nőttek a reálbérek is. Ugyanakkor
az is tény, hogy az inflációt nem sikerült jelentősebben
csökkenteni, s egyre mélyebb szakadék keletkezik a társadalom
különböző csoportjai és az ország régiói között.
Ráadásul a leszakadóknak egyre kevesebb esélyük van a
visszakapaszkodásra.

Gazdasági növekedés
(GDP)

(%-ban, előző év 100%)




(* előrejelzés)

A folyó fizetési mérleg
deficitjének alakulása

(milliárd dollárban)




(* előrejelzés)

Néhány héttel a választások előtt az egyik
legizgalmasabb kérdés az, hogy milyen gazdaságpolitikai
lépéseket terveznek a ringbe szálló politikai pártok.
Érdemes azonban azt is végiggondolni, hogy mekkora a
realitásuk az ígéreteknek, s megvalósulásuk esetén milyen
hatásuk lehet a választási hév során elhangzottaknak.

Az mindenesetre tény, hogy az idei esztendő egy fellendülőben
lévő gazdaságra virradt. A gazdaság a tavalyelőtti 1,3
százalékos növekedés után 4 százalékos GDP-bővülést
produkált. A változást mutatja az is, hogy a nyersanyagokkal
és a félkész agrártermékekkel szemben ma már főként
feldolgozott, ezen belül is elsősorban gépipari és
híradástechnikai termékeket exportálnak a magyarországi
cégek. A vállalatok optimizmusát kifejezi, hogy tavaly jóval
nagyobb mértékben növelték beruházásaikat, mint az azt
megelőző évben. Nem beszélve 1995-ről – ez az esztendő a
Bokros-csomag bevezetésének ideje –, amikor nemhogy
növelték, hanem összességében tíz százalékkal
visszafogták a fejlesztések ütemét.

Rendkívül kedvező az is, hogy az ország kikapaszkodott az
adósságcsapdából: három évvel ezelőtt a bruttó külső
adósságállomány 31 milliárd dollárt tett ki – nettóban
ez 18,9 milliárdra rúgott –, míg ma már csak 25, valamint
12 milliárd az ország bruttó, illetve nettó tartozása.
Ugyanez a bruttó államadósságot a GDP-hez mérve a
következőképpen alakult: 1995-ben az államadósság még a
bruttó hazai termék 86 százalékát tette ki, míg tavaly már
csak a 65 százalékát. S ebben a vonatkozásban nem is az
abszolút számok az igazán fontosak, hanem az a folyamat, ami
lehetővé tette annak elérését, hogy például az exporthoz
viszonyítva egyre kisebb a külső adósságteher: 1994-ben az
éves export értékének 177 százaléka volt a bruttó külső
adósság, míg ma már csak 46 százalék. Eközben nemcsak az
adósságállomány csökkent – köszönhetően például
annak, hogy a nagy privatizációs bevételeket nem a gazdaság,
úgymond élénkítésére költötték –, hanem az ország
exportképessége is sokat javult. Ehhez hasonlóan jól alakult
a folyó fizetési mérleg deficitje is: míg öt évvel ezelőtt
még 3,5 milliárd dollár tett ki a hiány, tavaly már az egy
milliárdot sem érte el.

E rendkívül pozitív számok azonban egy, már korántsem
ennyire szép képet takarnak. A gazdasági javulást ugyanis nem
annyira a reformérték? lépések hozták, mint inkább
egyrészt a mennyiségi megszorítások, másrészt pedig az,
hogy tavaly a GDP jobban nőtt a vártnál, s kisebb összeget
kellett fordítani az adósságszolgálatra. Meg kell jegyezni
azt is, hogy bár az infláció alakulása kedvező,
mérséklődésének fő oka a stabilizációs intézkedések
kedvezőtlen hatásainak megszűnésében keresendő: így
például megszűnt a vámpótlék, s nincsenek nagy
forintleértékelések sem. Probléma az is, hogy a gazdasági
növekedés hátterét igazából csak az ide települt
multinacionális cégek adják, a hazai kis- és közepes
vállalkozások többsége továbbra is stagnál, illetve a
fennmaradásért küzd. Egyelőre nem teljesültek azok a
várakozások sem, miszerint ezek a cégek nagyszámban a multik
beszállítóivá válnak. Jelentős eltérések láthatók az
ország régiói között is: míg a főváros és a Dunántúl
egyes megyéi dinamikus GDP-növekedést tudnak felmutatni, addig
az ország keleti megyéire ez egyáltalán nem jellemző. A
társadalomban szintén hasonló kettészakadás figyelhető meg:
a tehetősek még tehetősebbekké válnak, a szegényeknek és a
leszakadóknak pedig egyre kevesebb esélyük van a
felzárkózásra.

A beruházások növekedési ütemének
alakulása

(%-ban, az előző év 100%)

Az infláció alakulása

(%-ban, az előző év 100%)


Nagy kérdés az is, mit tehet az állam a helyzet
megváltoztatása érdekében? Mivel a GDP 75 százalékát már
a magánszféra állítja elő, a mindenkori kormánynak kevés
lehetősége van a gazdaság pozitív befolyásolására,
ugyanakkor könnyen és sokat tud rontani a helyzeten. S ez igaz
a még hivatalban lévő kabinetre is, hiszen ha a választások
előtt az indokoltnál jobban megnő az osztogatási kedve, s
megkezdődik, úgymond, a vesztesek kielégítése – hasonlóan
például a 75 év feletti nyugdíjasok ingyenes utaztatásához
–, s ezáltal felgyorsul a jövedelemkiáramlás, akkor ismét
komoly megszorítások elé néz az ország. Ugyanakkor remény
van arra is, hogy a kormány az eddig elért eredmények
megerősítéséért megtesz mindent, s akkor az elkövetkezendő
években valóban elérhető a tartós, öt százalék feletti
gazdasági növekedés. S ha ezt az export generálja, s nem a
belső jövedelemkiáramlás révén a kereslet növekedése,
akkor tovább bővülhetnek a beruházások és az ország
végérvényesen a modernizációs pályára kerülhet.

A választások előtt azonban még túlságosan sok a kérdőjel
ahhoz, hogy egyértelműen felvázolhassuk a gazdaság
jövőjét. Az azonban nagy valószínűséggel állítható,
kerüljön bármelyik párt, illetve koalíció hatalomra,
támogatni fogja a gazdasági növekedést. A mostani parlamenti
pártok ugyanis 3 és 7 százalék közé teszik a bruttó hazai
termék elkövetkező években várható növekedését. A
legoptimistább a Független Kisgazdapárt és a Fidesz: előbbi
6–7, utóbbi 5–7 százalékos GDP-növekedést tart
elképzelhetőnek.

A növekedés feltételeit eltérően ítélik meg a pártok: az
MSZP szerint például tovább kell csökkenteni az állami
újraelosztás mértékét, s nem szabad túlfűteni a
gazdaságot, mert ekkor a növekedés nem a versenyképesség
javulásából, hanem a kereslet mesterséges ösztönzéséből
táplálkozna, s romlana a külső és a belső pénzügyi
egyensúly. Ezzel szemben a kisgazdák úgy vélik, csak a belső
kereslet bővülése hozhat tartós növekedést. Az SZDSZ a
megtakarítások és a beruházások növekedését említi a
gazdasági fejlődés előfeltételeként, míg a Fidesz e
tekintetben a külföldi tőkebeáramlás 1,5-2 milliárd
dolláros szintjének fenntartását, valamint az adóterhek és
a tb-járulékok mérséklését és a feketegazdaság
visszaszorítását hangsúlyozza.

A munkanélküliség csökkentése érdekében valamilyen
formában valamennyi parlamenti párt fontosnak tartja a kis- és
közepes vállalkozások támogatását, és az infrastruktúra
fejlesztését. A kisgazdák és a kereszténydemokraták egyebek
mellett lakásépítési programot terveznek, a Fidesz pedig
kívánatosnak tartja, hogy a külföldi zöldmezős
beruházásokhoz kapcsolódó kedvezmények az ország valóban
elmaradott régióira legyenek érvényesek. A SZDSZ
ösztönözné az önfoglalkoztatást, illetőleg azt, hogy a
feketegazdaságba kényszerült polgárok megtalálják helyüket
a legális gazdaságban.

Minden párt nagy hangsúlyt helyez az infláció
mérséklésére: a kisgazdák például az infláció
leszorításának egyik legfőbb eszközét az állandó
forintleértékelés megszüntetésében látják. Hasonló
nézetet vall a KDNP, amely szerint az egyik legsürgetőbb
feladat a Pénzügyminisztérium és a Magyar Nemzeti Bank által
közösen kidolgozandó akcióterv a forint árfolyamának
stabilizálására a külföldi valutákkal szemben. Ezzel
kapcsolatban azonban rá kell mutatni egy alapvető problémára:
a leértékelés ugyanis nem oka, hanem következménye a
gazdasági-pénzügyi történéseknek. A forintot ugyanis
valójában a versenytársakénál jóval nagyobb hazai
infláció miatt kell leértékelni, tehát nem a leértékelés
miatt nagy az infláció. Mint ahogyan igaz az is, hogy az
inflációt nem lehet egyik évről a másikra jelentősen
csökkenteni, ezért a kormányzat az államháztartási hiány,
valamint a tb-járulékteherszint csökkentésével egybekötött
társadalmi bérmegállapodással, a gazdasági-pénzügyi
fegyelem betartásával, és szavahihetőségének
erősítésével segítheti az infláció megfékezését. Egy
számjegy? infláció azonban még így is csak 2000-2001-re
várható.

Adócsökkentést minden párt indokoltnak tart, ám ennek
formájáról és mértékéről jelentősek a
véleménykülönbségek. Az MSZP szerint a tb-járulékot
kivéve az adók nem magasak, tehát csak az előbbit kell
csökkenteni, amellett, hogy növelik a járulékbehajtás
hatékonyságát. A kisebbik kormánypárt szintén a bérekhez
kapcsolódó adójelleg? terheket ítéli nagyon magasnak. Ezek
csökkentése elkerülhetetlen, de a feladat végrehajtása
ellentmondásos. Az intézkedéseknek ugyanis egyrészt elő kell
segíteniük, hogy a közterhek alóli kibúvás lehetősége
radikálisan csökkenjen. Másrészt pedig lehetővé kell tenni,
hogy a családi gazdaságba visszavonult, jelentős
pénzjövedelemmel nem rendelkező állampolgárok csoportját az
adó- és járulékfizetési kötelezettségek ne sújtsák. Az
MDF a törvényesség és a rend érvényesítését ötvözné a
jogkövető magatartás, az adófizetés ösztönzésével, az
adó- és járulékteherszint csökkentésével,
adókedvezmények kiterjesztésével, az adóztatás eljárási
rendjének egyszerűsítésével. A Fidesz két adónemnél
tervez módosítást: csökkentené a személyi jövedelemadó
és az általános forgalmi adó kulcsát, s meg akarja teremteni
a családi típusú adózás lehetőségét. A KDNP többek
között ragaszkodik a többgyerekes családok adóterheinek
könnyítéséhez, kizárva a legmagasabb kategóriába
tartozókat. A legradikálisabban az FKGP változtatna az
adórendszeren: szerintük az elvonási kulcsok akár 25
százalékos mérséklése sem járna a költségvetési
bevételek visszaesésével – ez azonban erőteljesen
megkérdőjelezhető.

A pártok választási programjait vizsgálva két
megközelítés is helytálló lehet. Egyrészt – levonva az
elmúlt évek tanulságait –, programjaik egyre inkább a
racionalitás talaján állnak, s belátják: nem lehet nagy
újításokat bevezetni akkor sem, ha kormányra kerülnek.
Valószínűleg erre készteti őket az is, hogy
megtapasztalták: ma már az állampolgárokat kevéssé lehet
befolyásolni politikai jelszavakkal, hiszen az emberek
megtanulták, sorsuk nem annyira a pártoktól, sokkal inkább a
saját erőfeszítéseiktől függ. Egy másik megközelítésben
viszont igaz az is, nem miden párt számol azzal, hogy a
mindenkori kormánynak egyre kevesebb lehetősége van arra, hogy
érdemben és hasznosan beavatkozzék a gazdasági folyamatokba.
A programokból egyébként úgy tűnik, hogy a két koalíciós
párt már alaposan megtanulta ezt a leckét, nagy gond viszont,
hogy a szocialisták – legalábbis az eddigi történések
szerint – inkább korporatív gazdaságirányításban
gondolkodnak, semmint nyilvános, a vállalatok és a
vállalkozók önállóságára alapozott politizálásban.

A jobboldali pártok közül a kisgazdák nagyjából egységes
programmal lépnek a választók elé, s megfogalmazzák a kisebb
állam szükségességét. Nagy kérdés azonban, hogy mi
történik a jelenlegi – egyébként valóban alapos reformra
szoruló – nagy szociális vagy ilyen jelleget is hordozó
ellátórendszerekkel: így például az egészségüggyel vagy a
társadalombiztosítással. Nem tudni azt sem, hogy a külföldi
befektetők miképpen fogadnák azt, ha a párt hatalomra
kerülése esetén mégiscsak felülvizsgálná a
"nemzetrabló" privatizációt. A KDNP programjából
kitűnik, hogy ez a párt átesett a ló túlsó oldalára: a
gazdaságot a szociálpolitika alrendszereként képzelik el, s
akár a szocializmusban, a jóléti célok szolgálatát várják
el a gazdaságtól. Etatista, az állami újraelosztásra
alapozott programjuk még a nagyobbik kormánypárt
elképzeléseitől is balra áll.

A Fidesz programja szintén nem áll össze egységes egésszé.
Szakértők is alátámasztják: adócsökkentéssel ugyan
teremthető forrás a gazdaságban, de valószínűleg nem
akkora, hogy a párt által vázolt szociálpolitikai tervek
megvalósítása mellett bekövetkezzen a remélt
kínálatélénkülés és gazdasági növekedés. A Fidesz
programjában fellelhetők a vállalkozói populizmus jelei is.

A két koalíciós párt programja – kisebb-nagyobb
kiigazításokkal – viszont azt ígéri, amit eddig is
csináltak: mostani programjukat hitelessé teszi az is, hogy
amit négy évvel ezelőtt ígértek, azt lényegében meg is
valósították. Nagy különbség viszont, hogy az MSZP,
klasszikus szocialista retorikával, folyamatos sikerként
mutatja be az elmúlt éveket, s különösen a Bokros-csomag
bevezetése óta eltelt időszakot. Ezzel szemben a
szabaddemokraták jóval visszafogottabban nyilatkoznak a
múltról, s kritikusabban viszonyulnak a teendőkhöz is.
Látható ugyanis, hogy a gazdaság fokozatos egyensúlyba
kerüléséhez még sok mindent meg kell tenni: így például a
választások után hozzá kell fogni a nagy ellátórendszerek
reformjához, s tovább kell csökkenteni az államháztartási
hiányt is, ami gazdasági növekedést és kidásmérséklést
egyaránt feltételez. És tovább kell folytatni a sziszifuszi
munkát az infláció csökkentése érdekében.

Olvasson tovább: