Kereső toggle

Mindig a növekedést pártoltam

Interjú Fekete Jánossal, az MFB Rt. elnöki tanácsadójával

Németh Sándor írása

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Fekete János több évtizede meghatározó személyisége a magyar gazdaságnak. Részt vett a magyar gazdaság háború utáni konszolidációjában, az 1968-as reform kidolgozásában és annak – a politika által engedett – részbeni megvalósításában. Később a Magyar Nemzeti Bank második embere lett, egyszemélyben menedzselte az államadósságot, s intézte az ország hitelügyleteit. Jelenleg a Magyar Fejlesztési Bank elnöki tanácsadója. Interjúnkban a magyar gazdaság múltjáról, jelenéről és a növekedés lehetőségeiről, illetve politikai összefüggéseiről nyilatkozik.

– Ön ma is Magyarország egyik legtekintélyesebb pénzügyi szakembere. Ugyanakkor jól ismeri a rendszerváltás előtti helyzetet is. Véleménye szerint milyen kondícióban vette át a rendszerváltás utáni első kormány a magyar gazdaságot?

– Ehhez azt is tudnunk kell, hogy milyen állapotok uralkodtak az országban a háborút követően. A romba dőlt országot 300 millió dolláros jóvátételi adósság terhelte, nagyon sok tehetséges ember meghalt. A közlekedés megbénult, egyetlen híd sem állt. A világtörténelem legnagyobb inflációját éltük át. Ahhoz, hogy ebből a helyzetből kikerüljünk, hallatlan erőfeszítésekre volt szükség. Hogy ez mennyire sikerült, bizonyítják a néhai Antall József miniszterelnök szavai is: amikor a Németh-kormánytól átvette a hatalmat, azt mondta, egy jól működő országot kapott.

– Az akkori kormányváltás után önt gyakran kapcsolatba hozták a guruló dollárokkal. Sokan bírálták a korábbi hitelpolitika miatt is, felelőssé tették az eladósodásért. Nem lehetett könnyű időszak. Személyesen hogyan élte meg a rendszerváltást?
– Ami az emberi vonatkozásokat illeti: az Antall-kormány idején mindent megtettek, hogy elvegyék az életkedvemet. Rágalmaztak. Negyven évig, amíg az én kezemben volt a kasszakulcs, s amíg gyakorlati beleszólásom volt abba, hogy mire költjük a pénzt, az volt az alapállásom, hogy az országot gazdaságilag kell fejleszteni, mert csak a nagyarányú növekedés adhat fedezetet a lakosság életszínvonalának emelésére. Ezt a politikát, mivel nem voltak saját eszközeink, csak hiteleken keresztül tudtuk megvalósítani. Én amellett voltam, hogy olcsó, hosszú lejáratú hitelekből építsük fel a gazdaságot. Az akkori földművelésügyi miniszter például azt állította, ha megkapja a korszerű gépeket, akkor évenként egymillió tonnával több gabonát tud produkálni, így megvásároltuk a modern traktorokat. A többletgabona eladási ára ugyanis jóval több lett volna, mint a gépekért felvett hitel összege és annak kamata. Persze nem minden úgy sikerült, ahogy gondoltuk, s emiatt mondták azt, hogy én vagyok a felelős az ország eladósodásáért. Meg kell azonban jegyeznem, hogy a pénzből nagyon sok gyárat építettünk. Például a Tiszai Vegyi Kombinátot, s ezek a gyárak sokszorosan többet hoznak, mint amennyibe kerültek. Egy másik példa: 300 millió dollár hitelt vettünk fel az osztrákoktól szállodaépítésre és az átkelőhelyek, így Hegyeshalom modernizálására. Részben ebből a pénzből a magyar idegenforgalom tavaly két és fél milliárd dolláros bevételt produkált. Nem lehet csak arról beszélni, hogy mennyi kamatot fizetünk, meg kell említeni azt is, hogy mekkora hasznot hoztak a beruházások. Most, hogy egy részét eladtuk a magyar gazdaságnak és a hitelekből nagyon sokat törlesztettünk, látszik, hogy Magyarország mégsem egy végletekig eladósodott ország. Az már más kérdés, hogy jó áron vagy rossz áron privatizáltak-e. Azt mindenesetre látjuk, hogy az állami vagyonért komoly pénzeket adtak a befektetők.
Arra nagyon büszke vagyok, hogy legutóbb egy nagyon objektív, nem baloldali újságíró azt mondta nekem: miért vagyok elkeseredve a kritikák miattű Hiszen én vagyok talán az egyetlen olyan ember, akivel szemben soha senki föl nem vetette, hogy abból a sok millió dollárból, ami keresztül ment a kezein, akár csak egy is hozzáragadt volna. És ez azért nem semmi...

– Végül is Önnek kedvére lehetnek a lejátszódott folyamatok, hiszen már a hatvanas években is az új gazdasági mechanizmus támogatója volt. Ennek akkoriban kockázata is volt. Hogyan fogadta akkor ezt a pártvezetés, illetve mit szóltak hozzá a szovjetek?
– Többször jártam Moszkvában "beszélgetéseken". Ott is tudták, hogy a Nemzetközi Valutaalapba (IMF) és a Világbankba való belépést én javasoltam. Ezt többször megakadályozták, de végül mégiscsak hozzájárultak, ami elindította a magyar bankrendszerben azt a változást, aminek következtében létrejöhetett például a CIB. De amikor meg kellett magyarázni teszem azt, hogy miért engedtük be a külföldi bankokat, nem voltam könnyű helyzetben. Volt, hogy heten ültek velem szemben Moszkvában, s látszott, rettenetesen izgatja őket, hogy mi egy csomó kérdésben tőlük függetlenül döntöttünk. A magyar reform sikertelenségének természetesen politikai okai is voltak, hiszen nem tudtuk elérni az importliberalizációt, és azt, hogy a forint konvertibilis legyen... Voltak érdekes történetek. Az IMF-től 1967-68 táján például ígéretet kaptunk arra, hogy áthidaló hitelt adnak az importnövekedés finanszírozásához, a Világbank pedig az infrastruktúra fejlesztésére folyósított volna egy huszonöt éves hitelt. Ez utóbbi aláírásra készen állt, hiszen Kádár közvetlen fölhatalmazása alapján tárgyaltam róla. Az utolsó pillanatban Fock Jenőt, az akkori miniszterelnököt egy gyors telefonnal kirendelték Moszkvába. Amikor Fock visszajött, azt mondta, nem írhatjuk alá. A politikai bizottságnak azonban azt javasolta, hogy mégiscsak közeledjünk az IMF és a Világbank felé. Ez akkor számomra rendkívüli bátorságról tett tanúbizonyságot, hiszen annak ellenére, hogy Brezsnyev, Koszigin és Gromiko megpróbáltak meggyőzni bennünket, egyebek mellett az új gazdasági mechanizmus szocializmusellenességéről, ha féloldalasan is, de hozzákezdtünk a reformhoz. Amit pedig ekkor nem tudtam aláírni, azt a nyolcvanas években írtam alá a Világbankkal. Még ma is úgy vélem, hogy a szovjetekkel való gazdasági együttműködés számunkra nem volt hátrányos. A nagy csapás a reform megakadályozása volt részükről.

– Aztán jött a rendszerváltás. Hogyan ítéli meg az Antall-kormány gazdasági tevékenységét?
– Amit a mezőgazdasággal csináltak, az szörnyű volt. Egy jól működő magyar mezőgazdaságot vertek szét. Az agrárszféra a rendszerváltáskor 16 millió tonna gabonát termelt, az országban 2 millió szarvasmarha volt és 8-9 millió sertés. Számomra a mai napig megbocsáthatatlan, hogy mindezt ostoba politikai gőggel szétverték.

– Az emberek többsége a rendszerváltásban éppen gazdasági okok miatt csalódott. Sokak életszínvonala csökkent jelentős mértékben az elmúlt nyolc évben. Feltétlenül ekkora árat kellett fizetni?
– Biztosan nem, hiszen egy csomó értéket elpusztítottak. Sok vállalatnak nem adták meg a talpon maradáshoz szükséges minimális segítséget sem. Önként kivonultak a volt szovjet piacról, pedig ott korábban évente például nyolcezer autóbuszt adott el az ország.

– Most viszont egy olyan szocialista-liberális kormány van hatalmon, amely – mint mondja – megteremtette a gazdasági növekedés feltételeit. Kellet erre ennyit várni? Ön szerint ezt előbb is meg lehetett volna tenni?
– Igen, hiszen nem kellett volna ilyen konzervatív pénzpolitikát folytatni. Vegyük sorra. Az európai uniós maastrichti egyezmény szerint egy államnak nem lehet több az adóssága, mint hazai bruttó termékének (GDP) a 60 százaléka. Magyarország esetében ez az arány ma 63 százalékos, s ebben az évben 60 százalék alá csökken. Ezzel szemben Olaszország és Belgium 100 százalék fölött van, s ők sem mondhatók éppenséggel elmaradott országnak. Egy másik vonatkozás, amit a laikusok talán kevésbé ismernek, de nem árt megbarátkozni vele. Van három csodaszám, amelyet mindenki figyel az eladósodott országoknál. A három szám közül az egyik az, hogy mennyi kamatot fizet egy évben az ország az adósság után, szemben az összes bevételével. Magyarország húszmilliárd dollár értékben exportál egy évben, s fizet 1,2 milliárd kamatot, ez arányát tekintve hat százalékot tesz ki. A veszélyhatár pedig húsz százalék! A másik szám a kamatok és a törlesztés összege. Kinek nagy a törlesztése? Akinek az adóssága rövid lejáratú. De Magyarországot az jellemzi, hogy az összes adóssága gyakorlatilag közép- vagy hosszú lejáratú. Tehát a tizennyolc milliárdos bruttó adósságból egy évben legfeljebb a hatoda válik törlesztésre esedékessé. Ez a kamatokkal együtt kitesz egy évben 3-3,5 milliárd dollárt, ami megintcsak tizenöt százalék körüli arányt mutat. A veszélyhatár pedig harminc százalék körül van! És végül a harmadik szám, aminek egyébként semmilyen közgazdasági tartalma nincs, csak az ellenségek használják fel annak bizonyítására, hogy el vagyunk adósodva. Ez az egy főre eső adósság, ami nálunk nagyobb, mint mondjuk Romániában. Az egy főre eső adósság azonban közgazdaságilag nem értelmezhető fogalom, mert az az ország, amelyik nem kap hitelt, mert olyan rosszul áll gazdaságilag, az nem lehet a legjobb a világon. Nálunk most nevetségesen alacsony az egy főre eső adósság, körülbelül ezer dollár. Dániában nyolcezer, Ausztráliában pedig tízezer. Jó, Etiópiában viszont csak harminc dollár. Ezzel együtt összegezve: Magyarország esetében ma egyetlen olyan mutató sincs, amelyik alapján a nemzetközi piacon az eladósodott országok közé sorolnák. Ha pedig ez így van, akkor egy csomó intézkedést nehéz megmagyarázni.

– Például?
– Nagyon elleneztem a Bokros-csomagot, mert csak két dolgot kellett volna megtenni: a forintot leértékelni és importpótlékot kivetni, de nem kellett volna véghezvinni a szociális megszorításokat. Ezt akkor azzal magyarázták, hogy ha nem lépik meg ezeket, akkor végletesen eladósodik a költségvetés. Mára viszont kiderült, hogy ez nem így van. A Bokros-csomaggal összefüggésben még megjegyzem: nem véletlen, hogy az Alkotmánybíróság nagyon sok elemét elvetette... A forintleértékelésre szükség volt, ma már viszont a konvertibilis forint esetében az emberek látják, hogy jó pénz ez. Éppen ezért ma már túlzottnak tartom a kamatszintet, semmi sem indokolja a húsz százalék feletti szintet. És beindult a gazdasági növekedés is, tavaly négy százalékot produkált az ország...

– Igen, ezek kétségtelenül eredmények. A szakemberek azonban rendszerint felvetik, hogy nem csökkent jelentősen az infláció.
– Az infláció összefügg a pénzpolitikával. Amikor valaki üzletet csinál, és ehhez hitelre van szüksége, akkor a Nemzeti Bank húszszázalékos alapkamatát veszi figyelembe az eladásnál. A termelő ugyanis csak akkor járhat jól, ha az árra ráteszi a húsz százalékot, hiszen másképpen nem tudja visszafizetni a hitelt, s egyébként is, amikor meg kell vennie a nyersanyagot, az már akkor húsz százalékkal drágább lesz. Beépíti tehát az üzletmenetébe az inflációs várakozást, s így az indokoltnál automatikusan magasabb lesz az árszínvonal emelkedése. Hiszen, ha a Nemzeti Bank, amelynek a legjobban kell tudnia, hogy milyenek lesznek az inflációs körülmények, húsz százalékra teszi a saját kamatát, akkor ez azt is jelenti, hogy ekkora az inflációs várakozása. És mindenki ehhez alkalmazkodik... Ez aztán megmutatkozik az árakban is. Most viszont úgy gondolom, a kormánynak valóban tartania kell magát az inflációs előrejelzéshez.

– Az eddigiekből is kitűnik, hogy Magyarország megítélése jó a nemzetközi porondon. Megbízható adós, s egyre jobb a hitelkockázati minősítése is. Ön szerint is elérkeztünk a tartós gazdasági növekedéshez?
– Igen, és az is világos, hogy merre kell mennünk. Az, hogy a pártok öt vagy hét százalékot mondanak, ebből a szempontból nem lényeges, hiszen az tisztán politikai célú megnyilatkozás. De ha azt veszem figyelembe, hogy Magyarország az ötös korridor alapján bekapcsolható abba a nyugat–keleti irányú gazdasági folyamatba, amely Olaszországtól indul, átmegy Magyarországon és Ukrajnán, akkor bizony vétek lenne ezt a lehetőséget kihagyni. De ehhez az kell, hogy tranzitútjaink legyenek: M3-as autópálya, villamos hálózattal ellátott vasút... Az utak mellett legyenek vendéglők és szállodák. Vagyis Magyarország lehetne a tranzitkereskedelem egyik központja. Záhony lehetne például Európa egyik határa. A tranzitkereskedelem mellett az idegenforgalmat is kell fejleszteni, hiszen nálunk van a legtöbb gyógyvíz a világon. Egy újabb nagy lehetőséget kínál a gasztronómia. Ami pedig a piacokat illeti, egyetértek a nyugati orientációval, de azért szükség van a keleti nyitásra is. Mert ott a mi áruink ismertsége sokkal nagyobb. Tehát két lábra kell állni. Magyarország nem engedheti meg magának, hogy egy irányba orientálódjon.

– A választásokra készülve különböző ellenzéki nyilatkozatok látnak napvilágot arról, hogy a gazdasági növekedés a duplája is lehetne. Ön szerint ez megalapozott állítás?
– Ez egy nagyon nehéz kérdés. Én mindig is növekedéspárti voltam, s amikor legutóbb a miniszterelnök azt mondta, hogy négy százalék elérése a cél, elégedett voltam. De ennek a kétszeresét már nem tudná elviselni a gazdaság.

– Az ellenzék ennek megalapozását úgy képzeli, hogy mintegy húsz százalékkal csökkentenék az adókat, ugyanakkor a szociális juttatásokat növelnék. Lehetséges ez?
– Ez az elképzelés nagyon ingatag lábakon áll. Ráadásul egyik percről a másikra megváltoztatják álláspontjukat. Nehezen tudom például követni, hogy a Fidesz most miért áll ki a hétszázalékos növekedés mellett. Pár hónappal ezelőtt még az ellenkezőjét mondta.

– Elképzelhető, hogy ezek nem kiforrott, átgondolt gazdasági programok?
– Valószínű, hiszen ezek inkább bombasztikus politikai szövegek, semmint megalapozott vélemények. Az ugyanis nem reális, hogy az egyik évi másfél százalékos növekedés a másik évre hét százalékra ugrik fel. Nekünk most az a dolgunk, hogy a négy százalékot állandósítsuk, s ezt alapozzuk meg jól. Ebből aztán persze lehet öt százalék is, hiszen Magyarország nincs eladósodva, hitelképessége kiváló. Pénzt olcsón szerezhet a világban, mindenki szívesen hitelez nekünk. Pláne akkor, ha valamit építünk is a kölcsönből. Meg kellene próbálni jobban meggyorsítani az életet, bár igaz, hogy ez a négy százalék már ennek a jele.

– Térjünk vissza egy pillanatra a magánosításra. Ön nem lelkesedett a privatizációért. Hogyan értékeli ezt a folyamatot?
– Kezdetben nem láttam semmi pozitívumot, csak azt, hogy eladtuk a könnyen eladható cégeket, és a pénzt eredmény nélkül elköltötték. Később, a Horn-kormány idején ez megváltozott... Azt viszont ma is állítom, hogy a biztosítási üzletágat nem kellett volna teljesen külföldi kézbe adni. És a bankokat sem. Örülök, hogy most olyan bankban dolgozom, amelyik száz százalékig magyar állami tulajdonban van, és a törvény kimondta, hogy marad is. A bankokat eladni a külföldieknek egyenlő azzal, hogy átadjuk a gazdasági befolyást. De igaz az is, hogy egy országnak nem azon múlik a perspektívája, hogy a bankok hány százaléka van külföldi tulajdonban. Alapvetően növekedni kell!

– Több politikai erő erkölcsi, tehát morális alapon kritizálja magyar gazdaságot és a privatizációt. Ennek alapján az a kép alakulhat ki az emberben, hogy az egész gazdaság fekete. Hogyan látja ezt?
– Ez egyáltalán nem így van. Megvizsgáltam például a bankkonszolidációt. A következő megállapításra jutottam. A hasonló nagyságú országoknak, így Svédországnak, Norvégiának, Dániának és Finnországnak is tönkrementek a bankjai. Körülbelül 50 milliárd dollárba került a konszolidációjuk. Magyarországon ez 2 milliárd dollárt emésztett fel. A magyar bankkonszolidáció nemzetközi összehasonlításban tehát nem ugrik ki, de nem állítom azt, hogy ezen belül nem volt spekulatív csalás. A cseh példa is mutatja, hogy nem lehet egy szocialista országot fájdalommentesen átszervezni.

– Ezredforduló előtt áll az ország. Ön hogyan látja: milyen jövő előtt állunk?
– Optimista vagyok. Magyarországnak helye van a nemzetközi gazdaságban. Ha jól használja ki a lehetőségeit, gyors fejlődés előtt áll. Magyarországon már 1968-ban elindítottuk azt a reformot, amely az emberek gondolkozását átalakította. Még akkor is, ha megakadályoztak minket abban, hogy ez a gazdaságban is kiteljesüljön. Az emberekben való változást azonban nem tudták meggátolni. Persze az is fontos, hogy a politikai irány ne változzon. Nagyon örültem a miniszterelnök szavainak, mikor azt mondta az MSZP kongresszusán, hogy nem gondolkodik semmilyen más koalícióban, csak a jelenlegiben. Ez egy tisztességes és egyértelmű beszéd volt.

Olvasson tovább: