Kereső toggle

Koszovó, a Balkán ütközőzónája

Az elkeseredett tartomány

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Koszovó-Metohija Szerbia legdélibb részén fekvő,
Albániával és a volt jugoszláviai tagállammal,
Macedóniával határos terület. Az 500 éves török
megszállást átélt Koszovó kicsiben tükrözi az egész
Balkán etnikai és vallási sokszínűségét. A térség az
ortodox szerbek, a muzulmán albánok és a katolikus horvátok,
illetve albánok révén évszázadok óta három hatalmi
érdekszféra ütközőzónája.

Az ortodox szerbektől eltekintve a legnagyobb csoportot az
albán etnikum alkotja, amely már 1912-ben is mintegy a
lakosság felét tette ki. Az 1920-as években elkezdődött a
régió "szerbesítése", főleg az első világháborús
katonák családjainak betelepítésével. A telepítés fő
célja a Szerbia számára kedvező etnikai egyensúly
megteremtése volt. Az albán lakosságnak nem voltak iskolái,
amit – bizonyos mértékig – az albán elit által
fenntartott iszlám vallási oktatás próbált pótolni.

A második világháború idején, 1941-ben Albánia
bekebelezésével Koszovó olasz protektorátus alá került. A
szerb történetírás szerint ebben az időszakban mintegy
százezer szerbet üldöztek el a tartományból, míg 1941 és
1945 között 75 ezer albániai albán áramlott be. Mussolini
bukása után Koszovó közvetlenül a náci Németország
fennhatósága alá került, ami további szerb menekült
hullámot váltott ki Szerbia belső területei felé.

Koszovó-Metohija határai a történelem folyamán először
1945-ben jelentek meg a mai formában. A Szerbia részét
képező tartomány az újjászülető Jugoszlávia része lett.
Szerb értékelés szerint a jugoszláv politika támogatta az
albán betelepülést annak reményében, hogy az Albániával
fenntartott jó viszony alapja lehet egy Jugoszláviát,
Bulgáriát és Albániát tömörítő Balkán Szövetségnek.

A kommunista Jugoszláviában Koszovó-Metohija autonóm
tartomány státuszt kapott. A jugoszláv–albán határ mentén
azonban ekkor is állandó volt a feszültség. Ennek
eredményeként a rendőrségi kontroll is folyamatosan
növekedett a régióban. A tiltott fegyvertartás elleni
szüntelen hajsza nemcsak az albán lakosságot, de a szerb
ortodox egyház vezetőit is sújtotta.

Koszovó történetében újabb fordulópontot jelentett 1989
tavasza, amikor a tartomány Jugoszlávián belül önálló
köztársasági státuszt követelt magának. A felhívásra a
belgrádi kormány szigorú elnyomó intézkedésekkel reagált:
mindennapossá váltak a letartóztatások és tisztogatások,
melyeknek révén a szerb–albán konfliktus tovább
éleződött. A szerbek minden erejükkel azon voltak, hogy
megakadályozzák az albán elszakadási törekvéseket. 1989
márciusában egy csapásra megszűntek a Vojvodina és
Koszovó-Metohija tartományok számára a titóista
alkotmányban biztosított kedvezmények. Az
alkotmánymódosítás eltörölte a tartományi törvényhozás
vétójogát a Szerb Köztársaság törvényhozása fölött,
és a nemzetközi kapcsolatok ellenőrzését kizárólagosan a
Szerb Köztársaság kezébe adta. 1990 júliusára
népszavazást tűztek ki a szerb alkotmány újabb
módosításáról. Az új alkotmány alapján Koszovó ugyan
megőrizte volna tartományi státuszát és területi
autonómiáját, de a törvényhozással kapcsolatos minden
jogát elvesztette volna.

Válaszul 1990. július 2-án Pristinában a koszovói albánok
kikiáltották Koszovó Köztársaságot, és elfogadták saját
alkotmányukat. Az elszakadási kísérletet szerb oldalról
rendőrségi megtorlás követte, melynek nyomán kialakult a mai
– a nemzetközi közösség szerint is tarthatatlan –
helyzet. Koszovó bojkottálja a szerb parlamenti
választásokat, létrehozta saját adminisztratív, oktatási
és egészségügyi rendszerét, melyeket a szerb rendszerrel
párhuzamosan működtet.

A nyolcvanas évek közepén egész Európa számára világossá
vált, hogy a kommunizmus bukása önállósodási tendenciákat
indít el Jugoszláviában. Egyértelm? volt, hogy egy olyan
soknemzetiség? államban, mint Jugoszlávia, az etnikai alapon
történő szakadás csakis polgárháború alapján lehetséges.
Az adott körülmények között az Európai Unió eleinte
megpróbálta fenntartani Jugoszlávia területi egységét. A
kezdeti szlovén, horvát, macedón és bosnyák függetlenségi
törekvéseknek – amelyek az etnikai határoktól eltérően
tartományi határokon belüli függetlenséget követeltek –
11 ellenzője volt az Európai Unióban. Egyedül a tizenkettedik
tag, Németország pártolta – saját balkáni hatalmi
törekvéseit szem előtt tartva – az államszövetség
feloszlását, és akaratát sikerült is keresztülvinnie. Ennek
oka részben az Európai Unión belüli német gazdasági és
politikai túlsúly, részben pedig a többi tagország
közömbössége volt.

Olvasson tovább: