Kereső toggle

Az érettségi tétel katolikus megújulásnak nevezi az ellenreformációt

Átkeresztelt inkvizíció

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Egy történelmi jelenség új kelet? elnevezésével
kénytelen találkozni a történelem iránt érdeklődő olvasó
a Csokonai Kiadó Kft. gondozásában megjelent Európa
története (Debrecen, 1995) cím? kötetben. A könyv V/6.
fejezete szerzői (Pósán László és Barta János) "A
katolikus megújulás és a barokk" címet adták az
ellenreformáció korszakának. A szerzők az ellenreformáció
új elnevezése mellett így érvelnek: "A római egyháznak a
reformációra megfogalmazott válaszát nem lehet csak az
ellenreformáció fogalmával illetni. Ez egyúttal egy
vallásilag is megújult katolicizmus volt. Szinte új egyház
született, amely – a hagyományokra, a tradíciókra való
folyamatos hivatkozása ellenére – éppúgy már csak
felekezeti egyház lett, miként a protestáns egyházak. Már
nem a középkori egyetemes egyház volt." A szerzők ezek
után a "szociális, karitatív és prédikáló
tevékenység? új szerzetesrendek" ténykedéséről írnak
(188–189. pp.), melyekre a pápaság támaszkodhatott, s
külön kiemelik a jezsuiták missziós és oktatási
tevékenységét, hogy "mint gyóntatóatyák és általában
az örökösök nevelői közvetlenül is jelentős befolyást
gyakoroltak a fejedelmi és főúri házakra". Az új
érettségi vizsgaszabályzat kiadásáról szóló
kormányrendelet tervezetében (In: Érettségi, a Magyar Hírlap
melléklete, 1997. június 10.) a történelem tantárgy javasolt
szóbeli érettségi témaköreinek egyike is az
"ellenreformáció" helyett a "katolikus megújulás"
elnevezést viseli. Eszerint olyan új történészi
felfogásról van tehát szó, amely – már az érettségi
tételekben való megjelenése által is – az elnevezés
általános társadalmi elfogadtatására törekszik. Egy
elnevezés akkor pontos, ha rávilágít a jelenség lényegére.
A történelmi tények figyelembevételével ez esetben
korrektebb a régi, az "ellenreformáció" kifejezés, mivel
pontosabban jelöli meg a korszak lényegét. Mit szólnának
ugyanis a máglyára küldött, az inkvizíció által halálra
kínzott "eretnek" reformátorok, ha hallanák: ők nem az
ellenreformációval, hanem a katolikus megújulással találták
szembe magukat. A "katolikus megújulás" kifejezés
egyébként is arra utal, mintha a vallási rendszer alapjait,
egészét és lényegét átalakító, belső megújulási
folyamatról lenne szó. Az ellenreformáció időszakában
azonban éppen ennek ellenkezője történt: miután a katolikus
egyház nem volt nyitott a megújulásra, a megújítani
szándékozók kénytelenek voltak kiválni. Ha ezt a korszakot a
katolikus egyház szempontjából megújulásnak nevezzük, akkor
milyen kifejezéssel illessük a reformátorokat? A katolikus
egyház a reformáció után sem szervezeti felépítésén, sem
alapvető doktrínáin, sem dogmatikáján nem változtatott. A
reformáció által meghonosított új jelenségek közül (mint
például az anyanyelv használata a vallási életben) csak
azokat vette át, melyeket lényegének megtagadása nélkül
magáévá tehetett. A "szociális, karitatív és prédikáló
tevékenység? új szerzetesrendek" megjelenése sem volt új
fejlemény. A papneveldék, jezsuita iskolák, illetve a jezsuita
gyóntatóatyák megjelenése inkább taktikaváltásról,
semmint megújulásról tanúskodik. A barokk által megteremtett
m?alkotások – egyébként sok tekintetben kétes –
esztétikai értéke sem feledtetheti azt a mögöttes
szándékot, amely e stílusirányzat létrejöttének
hátterében állott. A jezsuita rend engedélyeztetése után
(1540) a tridenti zsinat volt az ellenreformáció első és
legfontosabb lépése, amely a mozgalom későbbi arculatát is
meghatározta. Ez az egyházi tanácskozás (1545–1563) az
egyházon belüli fegyelem megszilárdításán túl – pusztán
pozitív szavak alkalmazása mellett – megerősítette az
addigi katolikus tanokat, majd a hivatalos dogmákat elutasító
személyekre átkokat mondott ki (szám szerint százharmicat).
Megátkozták mindazokat, akik hisznek a hit által való
megigazulásban, a tudatos döntést követő felnőtt
vízkeresztségben, a Biblia abszolút tekintélyében stb. A
zsinaton "azok ragadták magukhoz a kezdeményezést, akik
ellene voltak mindennem? engedménynek és egyezkedésnek, s
végső soron csupán a reformáció gyökeres kiirtásától
várták az egyházszakadás megszűnését". (Szakály Ferenc:
Virágkor és hanyatlás 1440–1711. Bp., 1994, 96. oldal.) A
fenti tények fényében joggal tehető fel a kérdés: ez volna
a megújulás? Az új elnevezés mellett szóló azon érv,
miszerint "a katolicizmus már nem volt többé egyetemes, csak
egy felekezet" – ami egyébként igaz –, már csak azért
is felettébb gyenge lábakon áll, mert az egyházszakadás
éppen a katolicizmus megújulásra képtelen mivoltából
fakadt. (A hitújítók eredeti szándéka ugyanis nem a
szakadás, hanem az egyház megjobbítása, megújítása volt.)
A gondolatmenet logikája sem egészen tiszta: miért
bizonyítéka egy szervezet megújulásának az, ha vele szemben
létrejönnek más, rivális szervezetek? A fentiek értelmében
az új elnevezés tarthatatlan, s nem tekinthető csupán a
történelemtudomány berkein belül felbukkanó vitának:
vélhetően történelemhamisításról van szó, amely
visszájára fordítja a tényeket. Az efféle, belső szakmai
ügynek tűnő átkeresztelések nem ártalmatlanok, hiszen
következetes használatuk által a közfelfogásban
előbb-utóbb meggyökerezhetnek. Az érettségivizsga-rendelet
tervezete erre intő jel. Ennek jelentőségét pedig azért sem
szabad lebecsülni, mivel léteznek olyan politikai erők és
szándékok, melyek a Horthy-rendszer iránti nosztalgiától
vezettetve államilag támogatnák a rekatolizációs
elképzeléseket és a politikai katolicizmus modern formáinak
térhódítását. S ezek hangja általában hangosabb, mint
azoknak szava, akik – akár a katolikus egyház szervezeti
keretein belül, akár kívül – őszintén kívánnak
szembenézni a tényekkel, s ennek alapján szeretnék
meghatározni vallási identitásukat.

"Glasznoszty" a Vatikánban

A kutatók számára nem okozott túl nagy
meglepetést a világsajtóban nemrégiben szenzációs(an
tálalt) bejelentés: csaknem fél évezredre visszamenően
kutathatók lesznek azok a korábban indexen lévő dokumentumok,
amelyek a hitvitákat, az okkult szervezeteket, az újkori
ébredési mozgalmakat és a felvilágosodás vitatott tételeit
tartalmazzák. Az engedély azonban csak 1903 előtti
dokumentumokra vonatkozik. A vatikáni archívumok
megnyitásának hírét a minap hozták nyilvánosságra
Rómában azon a konferencián, amelyet a Hittani Kongregáció
(a "szent" inkvizíciós hivatal jogutódja) és az olasz
állami Accademia dei Lincei közös rendezésében tartottak A
római Szent Tanítóhivatal archívumainak megnyitása címmel.
Új szelek fújdogálnak a római egyházban? – teheti fel
joggal a kérdést az olvasó, majd (magában) rögtön meg is
válaszolja. Erről a mindent átfogó, mindenütt jelen lévő,
gigantikus hálózatról fennállása, vagyis a Krisztus utáni
IV. század óta nem mondható el, hogy bármikor is
nyíltságra, saját múltjának fejezeteivel való őszinte
szembenézésre törekedett volna. A megnyitandó – becslések
szerint 4500 kötetnyi – levéltári anyag többé-kevésbé
eddig is kutatható volt, természetesen csak az, amit
megmutattak belőle. Az sem lehet véletlen, hogy
Vatikánvárosból sietve kommentálták a hírt: senki ne
várjon szenzációt a most feltáruló dokumentumoktól. A
Giordano Bruno és Galilei perére vonatkozó anyagokat ugyanis
már korábban közzétették; és hát bizony az elmúlt
zivataros századokban is sok minden elveszett: Napóleon
1816–17-ben Párizsba hurcolt levéltári dokumentumokat,
továbbá az 1848-as Római Köztársaság idején is sok archív
anyag eltűnt. Azt természetesen nem is feltételezhetjük, hogy
a derék páterek is szorgosan közreműködhettek abban, hogy
valódi szenzációkra ne bukkanhasson a kutató a Vatikán
porlepte polcain. Feltehetően annak sem kell különösebb
jelentőséget tulajdonítanunk, hogy a mostani megnyitást
megelőzően hetven jezsuita "rendezte" az anyagot. Ha a
döntés nem is jelenti a "glasznoszty" meghirdetését a
Vatikánban, a katolikus egyház székhelyére bebocsáttatást
nyerő kutatók így is értékes részinformációkra
bukkanhatnak az ódon falak között. Nemcsak az Európát több
évszázadig rettegésben tartó inkvizíció irataiba lehet majd
ily módon bepillantást nyerni, hanem a katolikus egyház által
mind a mai napig "szekta" kategóriába sorolt "lelki
mozgalmakkal" kapcsolatos dokumentumok is sok meglepetést
tartogathatnak még az érdeklődő történészek számára. –
g. t. –

Olvasson tovább: