Kereső toggle

Nagy Imre magányossága

Miért nem lett a rendszerváltó Magyarország hőse a néhai miniszterelnök?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Elvitték a Kossuth térről Nagy Imrének, Magyarország mártírhalált halt miniszterelnökének a szobrát. Az eltűnést a tér építészeti átalakításával magyarázták, ám a döntés komoly és érdemi vitát robbantott ki a közéletben Nagy Imre szerepével kapcsolatban.

A Nagy Imre körül fellángoló legújabb kori vitákkal legutóbb akkor foglalkoztunk a Hetekben, amikor a jobbikos Szávay István az Országgyűlésben moszkovita gazembernek nevezte Nagy Imrét (Nagy Imre védelmében, Hetek 2018. június 29.). Az akkori vitával kapcsolatban arra hívtuk fel a figyelmet, hogy Nagy Imre előtt 1956 novembere és 1957 áprilisa között igenis valódi választási lehetőség állt – és a néhai miniszterelnök a pártapparatcsik lét kényelme helyett a hazájáért elszenvedett mártírhalált választotta (lásd még: Nagy Imre élete és halála, Hetek 2018. június 15.).

Moszkovita titkosügynökből mártír miniszterelnök

A Nagy Imre életútjával kapcsolatos kérdések jóval mélyebben megosztják a magyar közéletet, mint azt a rendszerváltás utáni évtizedekben gondolni lehetett. Az elmúlt hónapok Nagy Imre-vitáiban számos, valóban érdemi állítás fogalmazódott meg a néhai miniszterelnökkel kapcsolatban, köztük olyanok is, amelyek valóban beárnyékolják Nagy Imre életútját. Ezek elsősorban a húszas-harmincas években a Szovjetunióban folytatott tevékenységével, a magyarországi németek kitelepítésével és az erőszakos kollektivizálásban játszott (saját, korábbi elveivel szembemenő) szerepével kapcsolatosak.

Tény (ezt az életművére rokonszenvvel tekintő olyan művek is elismerik, mint Charles Gati Vesztett illúziók című, 2006-ban, a forradalom 50. évfordulójára megjelent könyve), hogy a legvéresebb sztálini időkben Nagy Imre önként és szorgalmasan működött együtt a szovjet titkosszolgálattal, vagyis az OGPU-val, majd az NKVD-vel (bár hogy pontosan kikre és milyen vallomásokat tett, az a szovjet irattárak messze nem teljes körű megnyitása miatt máig nem tisztázott). Ezzel szemben közönséges rágalomnak tűnik az a régóta terjesztett legenda, amely szerint Nagy fiatal csekistaként részt vett volna Jekatyerinburgban a cári család lemészárlásában.

Szintén tény, hogy földművelésügyi, majd belügyminiszterként Nagy Imrének kulcsfontosságú szerepe volt az 1945-ös földosztásban, majd – szégyenletes módon – a magyarországi németek közül 185 ezer ember kitelepítésében.

Az is vitathatatlan, hogy Nagy Imre 1948-49-ben ellenezte a Rákosi-féle kommunista pártvezetés erőszakos kollektivizálásra vonatkozó döntését, és ennek a véleményének a párt vezető testületei előtt hangot is adott. A Rajk-per árnyékában, 1949 őszén megtagadta ezt az álláspontját, majd az 1950-es évek elején begyűjtési miniszterként kulcsszerepet játszott a magyar parasztság kirablásában, több ezer ember megnyomorításában, családok ezreinek tönkretételében, a magyar vidék kiéheztetésében.

Végül az is nyilvánvaló, hogy Nagy Imre részben párt-, részben titkosszolgálati vonalon kivételesen jó kapcsolatokra tett szert a sztálini Szovjetunió vezetésével. Egy jellemző (Péter Gábor által megörökített, majd Gati által közölt) epizód: 1952. november 7-én a bolsevik hatalomátvétel 35. évfordulóján rendezett operaházi ünnepség szünetében Nagy tájékoztatja Péter Gábort, Rákosi hírhedt ÁVH-jának vezetőjét (!) arról, hogy a Kremlbeli hatalmi harcok következtében letartóztatták Péter közvetlen szovjet felettesét, a szovjet titkosszolgálat korábbi bécsi és budapesti helytartóját, Mihail Bjelkin altábornagyot – magyarul: 1952 végén Nagy naprakészebb volt a szovjet titkosszolgálatokon belüli aktuális leszámolások kérdésében, mint az ÁVH hírhedt vezetője.

A refomkommunista Nagy Imre

A fentiek alapján egyáltalán nem volt meglepő döntés, hogy 1953 nyarán a Sztálin utáni szovjet vezetés, amelynek legalább két tagjával, Lavrenytij Berijával és Georgij Malenkovval Nagy korábban, párt- és titkosszolgálati vonalon kapcsolatot tartott, Nagy Imrében látta a magyarországi helyzet lehetséges konszolidálóját – másfél évre ő lett az itthoni kommunista hierarchia leghatalmasabb embere, hiszen ahogy a Sztálin halála utáni Szovjetunióban a miniszterelnöki tisztséget betöltő Malenkov számított a kommunista pártállam vezetőjének, úgy itthon átmenetileg Nagy Imre is megelőzte a hierarchiában Rákosit.

Ahogy Nagy 1953-as miniszterelnöki kinevezése, úgy 1955-ös bukása is Kremlbeli kamarillaharcok következménye volt. Berija kivégzése után alig egy évvel Malenkov pozíciói is megrendültek, és a hatalom csúcsára került Hruscsov ismét Rákosira tett: Nagy Imrét többé-kevésbé ugyanaz a szovjet pártelnökség részesítette megalázó bírálatban, amely másfél évvel azelőtt Magyarország nyakára ültette, és ironikus módon pont azért, mert maradéktalanul végrehajtotta a szovjet pártutasításokat.

1955-ben a reformer Nagy Imre megbukott, és vele együtt megbukott a sztálinista rendszer békés átalakításának kísérlete is. Világosan kiderült (ahogy két év múlva tragikus körülmények között ismét), hogy a szovjet tömbben nincs nemzeti szuverenitás, a magyar kommunista rendszeren belüli minden mozgás Moszkva jóindulatától függ, és abban a pillanatban, ha a Kreml aktuális urai veszélyben érzik birodalmi érdekeiket, kíméletlenül beavatkoznak a magyarországi folyamatokba. Ironikus módon Moszkva azzal, hogy 1955 elején ejtette Nagy Imrét és ismét Rákosiba helyezte bizalmát, nagyban hozzájárult a szovjet birodalmat megrendítő forradalom kitöréséhez.

Nagy Imre és a forradalom

Ha az 1955-ös év vesszőfutással telt Nagy Imre számára (nemcsak a miniszterelnöki pozícióját vesztette el, de még tavasszal visszahívták minden párt- és állami tisztségéből, majd az év végén kizárták az MDP-ből is), az 1956-os egyfajta felkészülés volt – ám azt maga sem tudta pontosan, mire. Az SZKP XX. kongresszusa után világos volt, hogy a kelet-európai sztálinista diktátorok, köztük Rákosi helyzete lassan tarthatatlanná válik –

a magyar történelem leggyűlöltebb figuráinak egyike a nyáron szégyenszemre kénytelen volt gazdáihoz menekülni. Gerő Ernő vette át a helyét, de Nagy Imre a maga részéről már nyáron biztos volt benne, hogy „őszre minden az ölébe hullik” (idézi Méray Tibor a Nagy Imre élete és halála című, Párizsban 1958-ban, itthon 1989-ben megjelent könyvében).

Nagy Imre azonban tévedett: miközben az MDP-be való visszavételéért küzdött, egyáltalán nem számolt azzal, hogy a politikai hatalomról nem az MDP-n belüli kamarillaharcok fognak dönteni (amelyek dinamikája tényleg kedvező volt a számára), hanem a budapesti utca. Olyannyira nem lett „a forradalom miniszterelnöke”, hogy az első napokban annak leverésére tett kísérletet. Bár a szovjet csapatok első, október 23-ról 24-ére virradó éjszaka végrehajtott beavatkozását nem ő kérte (hanem Gerő Ernő és Hegedüs András), a statárium bevezetését ő rendelte el, és október 28-ig a Gerő-féle pártvezetés álláspontját képviselve ellenforradalomnak nevezte a nyilvánosság előtt a felkelést. Ekkor hirdetett tűzszünetet, és két nappal később nevezte első ízben forradalomnak az akkor már egy hete tartó felkelést – emellett az álláspontja mellett aztán haláláig kitartott.

Arra Charles Gati már idézett, a forradalom 50. évfordulójára megjelent könyve hívta fel a figyelmet, hogy Nagy Imrének 1956-ban szinte a lehetetlennel kellett megpróbálkoznia. Egyszerre kellett elnyernie a széthulló MDP diktatúrájával, tehát az ő kormányával szemben is felkelt budapesti utca és a birodalma széthullásától rettegő szovjet pártelnökség bizalmát. Ez a két erő dominálta az eseményeket a forradalom napjaiban, és nem az összeomlóban lévő kommunista párt Nagy Imre vezette reform- vagy Kádár János vezette centrista szárnya, de nem is a kormányba fokozatosan bevont neves pártonkívüli, majd az 1945-ös koalíció pártjaihoz tartozó politikusok.

Mindössze három olyan nap volt a forradalom idején (a tűzszünet október 28-i bejelentésétől a második szovjet beavatkozásról döntő október 31-i moszkvai pártelnökségi ülésig), amikor a fenti, kormányánál hatalmasabb erők között Nagy Imrének sikerült többé-kevésbé egyensúlyt teremtenie – leegyszerűsítve: ez volt az a három nap, amikor kormánya mind a felkelőcsoportok jó része, mind a szovjet pártelnökség bizalmát élvezte (hogy a felkelők bizalma mégsem volt maradéktalan, azt bizonyítja a Köztársaság téri MDP-székház ostroma, amelynek Nagy Imre egyik legközelebbi kommunista szövetségese, Mező Imre is áldozatául esett). Ám az október 23. és 28. közötti öt elvesztegetett nap tragikus következményekkel járt: a hitelességét habozásával lenullázó miniszterelnök 28-a után nem volt abban a helyzetben, hogy a forradalmat olyan mederben tartsa, amely elkerülhetővé teszi a szovjet birodalom agresszív beavatkozását.

Ennek ellenére közönséges hazugság volt a szovjet és kádári propaganda 1956 utáni állítása, amely szerint a november 4-ei beavatkozást az tette szükségessé, hogy Nagy Imre kormánya úgymond képtelennek bizonyult

a rend helyreállítására. Eörsi László, Gyurkó László és Charles Gati különböző kiindulópontból tett kísérletet arra, hogy megbecsülje a forradalomban részt vevő felkelők és a halálos áldozatok számát. Kutatásaik alapján a forradalomban körülbelül tizenötezer felkelő vett részt. A budapesti harcokban október 24-én és 25-én (ez utóbbi volt a Kossuth téri ÁVH-s sortűz napja) haltak meg legtöbben (naponta körülbelül 200-an), onnantól viszont meredeken csökkent az áldozatok száma (ez alól kivétel volt az említett Köztársaság téri vérfürdő napja, október 30-a). Október 31-én és november 1-én például 2 nap alatt 20-nál kevesebben, november 2-án és 3-án pedig 2 nap alatt 10-nél kevesebben vesztették életüket. Tehát mire a szovjet vezetés október 31-én eldöntötte, hogy katonai erővel veri le a forradalmat és dönti meg Nagy Imre kormányát, a harcok Budapesten gyakorlatilag véget értek.

Száműzetés, fogság, mártírhalál

Nagy Imre második bukását tehát éppúgy a szovjet birodalom vezetésének legfelső szintjein zajló hatalmi játszma okozta, mint az elsőt, és nem az, hogy kormánya (ahogy azt Hruscsov állította) elvesztette uralmát az események fölött. A saját pártja és szovjet felettesei által ezerszer elárult, kisemmizett, félrevezetett és megalázott miniszterelnök ezúttal úgy döntött, nem asszisztál az újabb fordulathoz: sem a budapesti jugoszláv nagykövetségre menekülve, sem snagovi házi őrizetében nem volt hajlandó lemondásával legitimálni a szovjet csapatok által hatalomra juttatott Kádár-kormányt.

Ez a másfél év (amelynek első heteiben Nagynak egy szavába került volna, hogy akár a Kádár-kormány tagjaként hagyja el a jugoszláv követséget, később pedig szabad emberként térjen haza Romániából) tette szennyes múltú bolsevikból, habozó, gyenge kezű és Rákosi Mátyás dörzsölt agresszivitásával, majd Kádár machiavellista machinációival szemben alulmaradó reformkommunistából valódi államférfivá, aki 1956. novemberétől, már a jugoszláv nagykövetségen eltöltött hetektől tudatosan készült (az önként vállalt) halálra.

Nagy Imre ekkor, fogságában és halálában talált egymásra népének nem-kommunista tömegeivel: a forradalom alatti habozása, az antikommunista felkelők vele szembeni (kezdetben nagyon is indokolt, ám a Szabad Európa Rádió által október 28-a, sőt november 4-e után is tudatosan gerjesztett) bizalmatlansága és a szovjet pártelnökség elképesztő fordulatai végül lehetetlenné tették, hogy a vezetésével konszolidálódjanak a forradalom eredményei.

’56 – a forradalom, amellyel két rendszer sem tudott mit kezdeni

A Kádár-korszak kimondva-kimondatlanul mindvégig 1956-ról szólt, maga Kádár János pedig, bár 1963 után enyhített a Rákosi-korszakban és a megtorlások idején tapasztalt represszión, egész életében nem tudott kibújni a forradalom leverőjének szerepéből (hogy ő maga is érezte ezt, azt bizonyítja az MSZMP Politikai Bizottsága előtt elmondott 1989 tavaszi drámai beszéde). Nem csoda, ha a kádári Magyarország 1956 és 1989 között rágalmak sorát zúdította Nagy Imrére, gyakorlatilag azzal vádolva őt, hogy 1955-ös bukása után összeesküvő-csoportot szervezett a „népi demokratikus államrend” megdöntésére, majd 1956-ban a nyugati hatalmak zsoldjában maga robbantotta ki az akkor ellenforradalomnak nevezett forradalmat. A kádári történetírás, ha egyáltalán szót ejtett 1956-ról, akkor Nagy Imrét ravasz, előrelátó, számító gonosztevőként ábrázolta, aki „összeesküvő társaival” legkésőbb 1955 végétől az alkalmat leste a hatalom megragadására.

A rendszerváltó Magyarország (1989 és 2008 között a mainstream nyilvánosságban egyeduralkodó) ’56-képe tulajdonképpen a Kádár-korszak narratívájának inverzeként fogható fel: a központi szereplő továbbra is Nagy Imre volt, aki alapvetően a saját, szégyenletes múltjával 1953 után tudatosan szakító, 1956 őszén pedig a forradalmi Magyarországgal azonosuló és azt haláláig meg nem tagadó államférfiként lett eszerint a narratíva szerint a forradalom miniszterelnöke.

Ez a Nagy Imre-kép kezdett el repedezni az utóbbi években.

Nagy Imre-kép a rendszerváltás után

Az, hogy Kádár János és rendszere soha nem tudott mit kezdeni sem 1956-tal, sem Nagy Imrével, voltaképpen érthető. Annál meglepőbb viszont, hogy a rendszerváltás utáni szabad Magyarország éppen olyan zavarban volt mind Naggyal, mind a forradalommal kapcsolatban, mint a Kádár-rendszer. Ennek világos jele volt az 1992. október 23-ai incidens, amikor a Kossuth téren többek között szkinhedekből álló csoportok fütyülték ki az egyébként ’56-os veterán, a forradalom leverése után éveket börtönben töltő Göncz Árpád köztársasági elnököt.

Az igazságtétellel, valamint a kommunista utódpárt hatalomba történt visszatérésével (és a Nagy Imre örökségét következetesen magáénak valló SZDSZ-nek a kommunista utódpárt MSZP-vel történt koalíciókötésével) kapcsolatos viták október 23-át már a ’90-es években a legkonfliktusosabb nemzeti ünnepünkké tették. Néhány év alatt kiderült, hogy ’56 megítélésében már nem Nagy Imre és Kádár János örökösei között húzódik a valódi frontvonal (a Thürmer-féle Munkáspárton kívül Kádár János örökségét nyíltan senki nem vállalta ekkor), hanem a forradalom reformkommunista és antikommunista hagyományának örökösei között.

Az ’56-tal kapcsolatos rendszerváltó konszenzus megteremtését célozta, hogy az országgyűlés (ironikus módon éppen a pályafutását kádári karhatalomban kezdő Horn Gyula miniszterelnöksége idején) születésének 100. évfordulóján törvénybe iktatta Nagy Imrének mint a magyar történelem kimagasló alakjának emlékét (1996. évi LVI. törvény). Bár a jobboldal (a MIÉP-et és a Jobbikot leszámítva) formálisan soha nem tagadta meg Nagy Imre örökségét, nem kezdeményezték az 1996. évi LVI. törvény eltörlését sem, az már a kilencvenes években is felmerült, hogy mennyiben tekinthető hitelesnek a kádári MSZMP utódpártjának Nagy Imre előtti tisztelgése és hogy kompromittálja-e a reformkommunista ’56-os hagyományt, hogy az MSZP annak örököseként állítja be magát, és ekként tart igényt demokratikus pártként történő elismerésre.

E körül a kérdés körül forogtak az ’56-tal kapcsolatos 2000-es évekbeli viták, amelyek élesedését világosan jelezték az egyre feszültebb október 23-ai megemlékezések. 2001. október 23-án már nemcsak az MSZP akkori vezetőit, de az 1956 után halálra ítélt Mécs Imrét is kifütyülték jobboldali tüntetők Nagy és társai sírjának megkoszorúzásakor; de a konszenzus igazi, fájdalmas hiányát a 2006. október 23-ai, polgárháború-szerű budapesti összecsapások jelezték, éppen a forradalom 50. évfordulóján.

2006. október 23-a nemcsak a rendszerváltó Magyarország legkomolyabb belpolitikai válságának kulminálódását jelezte, de a forradalom értékelésével és örökségével kapcsolatos meghasonlást is. Az utcai erőszak és a rendőri brutalitás nyomán a kormányellenes tüntetők ’56 antikommunista forradalmárainak, a Nagy Imrére – Gerő Ernőhöz hasonlóan – ellenségként tekintő pesti srácok örököseként kezdtek el magukra tekinteni. Az őszödi beszédet követő belpolitikai válság nemcsak a forradalom 50. évfordulóját fullasztotta botrányba, de világossá tette azt is, hogy mennyire rendezetlen az ország viszonya nemcsak a kommunista múlthoz, de magához ’56-hoz és benne Nagy Imréhez is. Tíz évvel azután, hogy az Országgyűlés konszenzussal törvénybe iktatta a néhai miniszterelnök emlékét, Magyarország megosztottabb volt a forradalom megítélésében, mint valaha.

Bár 1989-90-ben szinte minden párt igyekezett a zászlajára tűzni, Nagy Imre örökségének nem igazán lett gazdája a rendszerváltás után. A nevét zászlajukra tűző (és őt bizonyos szempontból kisajátító) „reformkommunisták” többsége az őt kivégeztető Kádár János köpönyegéből bújt elő, így (a Nagy Imre emlékét törvénybe iktatásának idején a miniszterelnöki tisztséget betöltő Horn Gyulával az élen) valójában soha nem érezték magukénak 1956 örökségét. A velük szövetségre lépett liberálisok számára fontos érzelmi kapcsolódást jelentett a Nagy Imre-kör, ám ideológiailag ekkor már nem tudtak azonosulni Nagy Imre reformkommunista nézeteivel.

A jobboldal pedig, amelynek identitását sokáig meghatározta Orbán Viktornak Nagy újratemetésén elmondott beszéde, a 2000-es évektől egyre inkább ’56 antikommunista hagyományát érezte magáénak a Nagy Imre-kör reformkommunista öröksége helyett.

Harminc év után úgy tűnik: Nagy Imrének a rendszerváltás utáni magyar közéletben sem sikerült otthonra lelnie, tevékenységével kapcsolatban nem alakult ki konszenzus a közéletben. Enélkül viszont 1956-tal kapcsolatban is nehéz lesz egyetértésre jutni. Az, hogy ennek kialakulására 30 év után is várnunk kell, a rendszerváltás időszakának egyik legfájdalmasabb kudarca, és egyben a rendszerváltó Magyarország identitásválságának egyik oka is.

 

Olvasson tovább: