Kereső toggle

Menekülők Afrika Észak-Koreájából

A kilátástalanság földje

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Több mint háromszázezren hagyták el eddig Eritreát, hogy eljussanak Szudánba, Líbiába vagy Európába. A sokak által csak „Afrika Észak-Koreájaként” emlegetett országból kerül ki a harmadik legnagyobb lélekszámú migránscsoport, akik a kegyetlen diktatúra, a végeláthatatlan katonai szolgálat, a totális kontroll és a kilátástalanság miatt hagyják maguk mögött szülőföldjüket.

Az ENSZ nemrégiben nyilvánosságra hozott jelentése azzal vádolta az eritreai kormányt, hogy emberiesség elleni bűntettet követ el a lakosság ellen, hiszen nagyon elterjedtek a kínzások, a kényszermunka, a kivégzések és a nemi erőszak.
A dokumentum szerint olyan szintű az emberi jogok sárba tiprása, amelyhez hasonlót csak nagyon ritkán látni máshol. Nem meglepő tehát, hogy havonta átlagosan ötezren hagyják el otthonukat, hogy az életüket kockáztatva, a sivatagon és a Földközi-tengeren átkelve végül Európába jussanak, ahol viszont a hatóságok egyre nehezebben tudnak megbirkózni a tömeges bevándorlással. Calais-ban például a több ezer migráns – akik Nagy-Britanniába akarnak átjutni – egy része eritreai.
Eritrea 1993-ban, 30 évnyi polgárháború után nyilvánította ki Etiópiától való függetlenségét, azóta a volt gerilla-vezető, Isaias Afwerki irányítja az országot. A diktátor egy újabb, potenciális etióp támadás elkerülése érdekében tartja indokoltnak a folyamatos harckészültséget. Húsz éve nem voltak választások, nincs alkotmány, sem költségvetés. A fontosabb döntések titokban születnek, és a hatalom Afwerki, illetve az általa támogatott informális hálózat kezében összpontosul, mely által totális kontrollt gyakorolnak a lakosság fölött. Az ország több mint 300 börtönében ezrek töltik büntetésüket politikai fogolyként.
A helyiek ráadásul bármelyik pillanatban börtönbe kerülhetnek ügyvéd, tárgyalás és ítélethirdetés nélkül olyan „bűncselekményekért”, amelyek elkövetéséről nem is tudunk. Eritreában büntetés jár a hatalmon lévők megsértéséért és betiltott vallás gyakorlásáért is. Abinet, egy eritreai menekült például arról számolt be, hogy letartóztatták, vallatták, megfenyegették, majd elengedték, pusztán azért, mert egy betiltott pünkösdi gyülekezethez csatlakozott. A fiatalok is könnyen börtönbe kerülhetnek, ha nem járnak iskolába – mivel onnan szerezhetik meg az utazásukat jóváhagyó dokumentumokat, hiszen aki nem katonáskodik, csak írásos engedéllyel utazhat, és amennyiben nem rendelkezik a megfelelő papírokkal, a letartóztatást kockáztatja. Az emberek állandó félelemben élnek, mivel az államnak kiterjedt besúgóhálózata van, és még a családtagjaikkal sem mernek szabadon beszélni, hiszen sohasem tudhatják, éppen ki kémkedik utánuk.
A közösségi média teljesen ismeretlen, és az áramkimaradások miatt az állami propagandát közvetítő tévécsatorna is gyakran elérhetetlen. Azonban az eritreaiaknak amúgy sem lenne idejük, hogy bármiféle szabadidős tevékenységet folytassanak, mert ha éppen nem katonáskodnak, akkor kénytelenek éjjel-nappal dolgozni. A katonaság időtartama eredetileg 18 hónap lett volna az ország függetlenségének kikiáltása után, ez által kívánták megteremteni a biztonságot és a települések újjáépítését a háború után. A mára teljesen eltorzult rendszerben azonban már senki sem tudhatja előre, pontosan milyen hosszú katonai szolgálat vár rá.
A fiatalokat 15-17 éves korukban elviszik a családjuktól és gyakran az otthonuktól távoli helyekre rendelik őket. Hónapok vagy akár évek is eltelhetnek anélkül, hogy láthatnák a szeretteiket. Henok Tekle 16 éves korára már sok mindent megélt: amikor először megszökött a barátaival, a máltaiak visszaküldték, ami miatt 18 hónapot kellett börtönben tölteniük. Naponta verték és kínozták őket, két barátja bele is halt a fogvatartásba. Tekle második szökésekor már egyenesen egy szudáni ENSZ-menekülttáborba ment, és tíz évvel ezelőtt kapott menedékjogot Nagy-Britanniában. A férfi így emlékszik vissza az átélt borzalmakra: „Ha megkérdeznék, hol van a pokol a Földön, két helyet mondanék: Eritrea és Észak-Korea. Nincs étel, sem elektromosság, és a barátaidat megölhetik a szemed láttára. (…) Nincs remény.”
Az állam, úgy tűnik, szisztematikusan rombolja a családokat is. Azok a férfiak, akik évtizedek óta katonáskodnak, gyakran több évig nem mehetnek haza, így vannak olyan gyerekek, akik egyáltalán nem ismerik fel édesapjukat, amikor végül találkoznak vele. A katonákat gyakran arra kényszerítik, hogy felszerelés nélkül aranybányákban dolgozzanak, vagy magas rangú katonai vezetők házait építsék. A kiképzőtáborokban nagyon gyakori a nők ellen elkövetett nemi erőszak és a szexrabszolgaság. A besorozottaknak a hét hat napján 12 órát kell dolgozniuk, azonban csak annyi pénzt kapnak, ami három napi élelemre elég, így a többi napon éheznek. Az állam osztogat ugyan ételkuponokat, de csak a híveinek, így aki nem elég jó állampolgár, az nem kap enni.
Az Észak-Koreára emlékeztető diktatúrában vannak olyanok is, akiknek nem a katonasággal telik az egész életük: a kiképzés után mindenkivel tesztet íratnak, és aki jól teljesít, átkerülhet az állami szférába, hogy tanárként vagy nővérként dolgozzon. Viszont az állami alkalmazottak is ugyanolyan kevés pénzt kapnak, mint a katonák, és a munkájuk elvégzése mellett még a hadsereg parancsait is teljesíteniük kell. Egy 22 éves menekült arról számolt be, hogy nappal tanárként dolgozott, de előfordult, hogy parancsot kapott a hadseregtől, és ilyenkor egész éjjel őriznie kellett egy épületet.
Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosának (UNHCR) jelentése szerint összesen 321 ezerre tehető azoknak a száma, akik elmenekültek, vagyis a hatmilliós ország lakosságának több mint 5 százaléka kényszerült hazájának elhagyására. Az EU azonban ahelyett, hogy a diktatúra felszámolását segítené elő, csak még inkább bebetonozza azt azáltal, hogy több mint 300 millió eurónyi fejlesztési segélyt nyújt az ország számára feltétel nélkül, mert úgy véli, ha javul az ország gazdasági helyzete, megáll a menekülthullám is. Az eritreaiak azonban – a nagy szegénység ellenére – nem a gazdasági helyzet, hanem az elnyomás és a vég nélküli, kötelező katonai szolgálat miatt menekülnek, aminek úgy tűnik, nem lesz egyhamar vége.