Kereső toggle

Magyarok a háború árnyékában

A kárpátaljai hétköznapok és a nagypolitika viharai

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az elmúlt hónapok bulváros híradásaival szemben nem fenyegeti szociális katasztrófa a kárpátaljai magyarokat. Egyelőre. A helyiek szerint éppen azért lenne fontos reális képet festeni a helyzetükről, hogy akkor és olyan módon nyújthasson számukra támogatást az anyaország, amikor és ahogyan az valóban segítség lesz. Kárpátaljai riportunkból ezen kívül az is kiderül, hogy miként lehet megélni 15 ezer forintnak megfelelő pedagógusi fizetésből, és vajon mi lehet Putyin célja Ukrajnával.

„Az lenne most a legnagyobb segítség, ha Magyarországról minél többen jönnének ide kirándulni, nyaralni, és magyar szállásadóknál, illetve éttermekben költenék el az erős magyar forintot” – a kárpátaljai magyarság helyzetére részleteiben is rálátó forrásunk mondja ezt, miközben a térség számos kiváló vendéglőjének egyikében vacsorázunk. Szavai elsőre furcsán hatnak, több okból is. Egyrészt, odahaza, akinek csak megemlítettem, hogy Kárpátaljára készülök, aggódva méregetett, és kérte, hogy nagyon vigyázzak magamra – hiába mondtam, hogy nem a magyarlakta területektől több mint ezer kilométerre fekvő frontra megyek. Másrészt, a forint és az erős szavakat ritkán hallja az ember ugyanazon mondaton belül. Az igényesen berendezett vendéglő hétfő estéhez képest komoly forgalma ugyanakkor valóban azt jelzi, hogy a helyiek nem osztják a magyarországi félelmeket; a háromfős kiadós vacsora után kihozott alig négyezer forintos számla láttán pedig az ember már tervezgeti is a hosszabb kárpátaljai kirándulást.

Persze mindez nem azt jelenti, hogy az itt élők – legyenek azok a 160 ezresre becsült magyar kisebbség vagy az ukrán többség képviselői – irigylésre méltó helyzetben lennének. Interjúalanyunk szerint azonban a kiürült boltokról, hiperinflációról, szinte már az éhhalállal küzdő magyar kisebbségről szóló otthoni híradások fals képet mutatnak a valóságról. Ami azért is káros, mert ha folyamatosan farkast kiáltanak, akkor fennáll a veszélye annak, hogy mire valóban szükség lenne a segítségre, elfogy a lendület. Márpedig baj lesz, hiszen a gáz árát hétszeresére, az egyéb közműdíjakat is jelentősen emelték Ukrajnában, ami a következő télen komoly terhet jelent majd a háztartások számára. És bár a boltokban – miután a gyengülő hrivnya miatt pánikszerű felvásárlási hullám indult – ma már ismét mindent lehet kapni, a nemzeti fizetőeszköz nem erősödött vissza az eredeti szintre. „Az anyaországiak lelkes adakozók, a rossz hírek láttán szinte verseny indult, hogy melyik szervezet vagy önkormányzat mennyire támogatja az itt élőket. De a magyarlakta települések nem mindig tudnak mit kezdeni a sok kéretlen adománnyal, és jobb híján az otthonról hozott drága élelmiszert is sokszor úgy osztják szét, hogy az is kap belőle, aki nem rászoruló. Ráadásul van olyan település, amelyik már több mint tízmillió forintot kapott, és van olyan, amelyik szinte semmit” – magyarázza interjúalanyunk, aki szerint az sem lenne baj, ha nemcsak a magyaroknak, hanem az ukránoknak is jutna a magyarországi segélyekből.

Azt mondja, az sem használ a kárpátaljaiaknak, ha az otthoni sajtóban mindig csak arról esik szó, hogy a magyarok menekülnek a sorozás (pontosabban a legutóbbi időkig csak mozgósítás) elől. Az ukránok sem akarnak harcolni, ők sem látják a háború értelmét, és ha módjuk van rá, kibújnak a katonai szolgálat alól. „Nem etnikai alapon hívják be a magyarokat, akik közül eddig kevesebb mint százan kerültek a keleti hadszíntérre – többnyire hivatásos vagy szerződéses katonák, rendvédelmi dolgozók –, és négy magyar halálos áldozatról tudni. Ráadásul elvileg van lehetőség fegyver nélküli polgári szolgálatot kérni, csak ezért meg kell küzdeni” – mondja forrásunk, aki szerint Ukrajnában sem tudják még csak megtippelni sem, hogy meddig tart a háború. Szerinte Putyin célja az, hogy egy jegelt, de napirenden tartott konfliktussal megakadályozza Ukrajna nyugati integrációját – elvégre az Európai Uniónak nem hiányozna egy újabb Ciprus. „Úgy tűnik, hogy az ukránok is beárazták már az elhúzódó feszültséget, ugyanis a minszki megállapodással befagyasztott fronttól nyugatra egy Maginot-vonalhoz hasonló erődítményrendszert kezdenek építeni. A tavaly ilyenkor még ősi ukrán földnek nevezett Donyecket egyre többen feláldozhatónak vélik” – fogalmazott interjúalanyunk.

Nemcsak a magyarországi sajtóhírek, hanem a politikusi nyilatkozatok is lecsapódnak a kárpátaljai magyarokon. Ebből a szempontból – jegyzi meg interjúalanyunk – a Jobbik tevékenysége messze a legkártékonyabb. „Nekik, úgy látszik, semmi sem drága. Durván oroszpárti álláspontjukat az ukrán sajtó általános véleményként láttatja, és sokan emiatt néznek ferde szemmel a magyarokra” – magyarázza.

Interjúalanyunk úgy látja, hogy Ukrajna legnagyobb gondja nem elsősorban a háború, hanem az, hogy huszonhárom év alatt nem termelődött ki új politikai elit azok helyett, akik a hatalmat saját meggazdagodásukra használták. „A Majdan téri események után hivatalba lépő kormány teljesítménye sem meggyőző. Janukovics valóban alkotmányba ütköző eltávolítása után az első intézkedésük a nyelvtörvény szigorítása volt, ami csak olaj volt a tűzre, Putyin okkal hivatkozhatott arra, hogy meg kell védeni az orosz kisebbséget” – fejtegeti forrásunk.

Értelmetlen halál

„Betelt a pohár, elegem van az ukránokból. Ha megkapom a behívót, fogom a családot, és irány Magyarország” – ezt már beregszászi vendéglátónk, a negyvenes évei elején járó Sándor mondja, akivel arról beszélgetünk, hogy egyre több magyarhoz érkezik meg a hivatalos hadi parancs – más kérdés, hogy a többség nem veszi át. Azt ugyanis csak személyesen a címzettnek lehet átadni, aki az átvételt igazoló aláírásig nem köteles bevonulni. Ha viszont átvette a behívót, hadbíróság jár a parancsmegtagadásért. Ezért például Sándoréknál állandóan zárva van a kapu. Azt mondja, van olyan ismerőse, aki már négy értesítést kapott, de egyiket sem vette át. A hadkiegészítő parancsnokság emberei ezért több esetben a munkahelyen keresik fel az érintetteket – ott ugyanis nehezebb elbújni.

Így járt a negyvenöt éves Tibor is, akit tavaly augusztusban hívtak be, októberben már a fronton harcolt, február közepén pedig hősi halált halt. Történetéről öccse, Zoli mesélt a Heteknek. (Bár a helybeliek jól ismerik a magyar áldozatok családjait, a neveket interjúalanyunk kérésére megváltoztattuk.) „A bátyám harckocsiparancsnok volt, annak idején a sorkatonai kiképzés alatt az elit felderítőkhöz tartozott. A frontról rendszeresen hazatelefonált, januárban pedig itthon is volt pár napot, igyekezett megnyugtatni édesanyánkat, hogy nem lesz semmi baj” – emlékszik vissza a férfi, miközben egyik cigarettáról a másikra gyújt egy beregszászi kávézó kerthelyiségében. Elmondásából kirajzolódik: testvére tökéletesen értelmetlen halált halt egy tökéletesen értelmetlen háborúban. „Február 17-én egy fegyverszállítmányt kísértek és tűzharcba keveredtek a szeparatistákkal. A bátyám kiugrott a harckocsiból, hogy segítsen egy bajtársának, ekkor érte a lövés a lapockájánál. A többiek próbálták megmenteni, néhány háztömbnyit cipelték magukkal, de már hiába. Ahogy a halotti bizonyítványban állt: kritikus vérveszteség okozta a halálát. Az egészben az a legelkeserítőbb, hogy az ukránoknak ekkor már az érintett városból kifelé kellett volna tartaniuk, hiszen másnap reggelre feladták a területet” – mondta Zoltán.

A front túloldalán maradt holttest felkutatására Tibor édesanyja és özvegyen maradt élettársa indult – a nők kevesebb veszélynek voltak kitéve az övezetben. Egy héten át sorra járták a halottasházakat és kórházakat, de nem bukkantak a férfi nyomára. Végül egy közvetítő útján a szakadárok átadtak az ukránoknak ötven holttestet személyes papírokkal együtt – köztük találták meg a beregszászi szerettük földi maradványait.

Arra a kérdésre, hogy mit csinálna, ha őt is behívnák, Zoli először azt mondja, tenné a kötelességét, hiszen Ukrajna mégiscsak a hazája. Aztán elgondolkozva megjegyzi, sok ismerőse van a határon túl is, lenne hova mennie. Addig azonban nem akarja elhagyni az országot, amíg tényleg nem muszáj. „Itt nőttem fel, itt élnek a barátaim, minden ide köt” – jegyzi meg, és megint oda lyukadunk ki, ahová szinte minden interjúalanyunkkal: a legnagyobb gond a „tolvaj” politikusokkal van, akik az önös érdekeik miatt durva diplomáciai hibákkal belesodorták a háborúba Ukrajnát. Bár Zoltánnak Putyinról is megvan a véleménye, úgy véli, a Nyugat nagyot hibázott azzal, hogy a Moszkvával történt korábbi megegyezés ellenére megsértette Ukrajna kvázi-függetlenségét.

Ha el lehetne tekinteni a behívóktól és a „hősi” halottaktól, még azt is lehetne mondani, hogy Kárpátalját kevéssé érinti a háborús feszültség. Bár egyre több magyar vállal munkát a határon túl, ez nem csak a menekülésről szól, sokkal inkább gazdasági szükségszerűség. A legtöbben nem vándorolnak el végleg, csupán családjukat, rokonaikat igyekeznek támogatni a Magyarországon, Szlovákiában vagy Csehországban megkeresett forinttal, illetve euróval. A segítség igencsak elkél – elkélt a háború előtt is. Egy tanári fizetés 15 ezer forintnak felel meg, a nyugdíjasok tömegei pedig alig kapnak 10 ezer forintnyi hrivnyát (utunk során egy hrivnyát 10 forintért tudtunk váltani).

„Havonta jó, ha 2 ezer hrivnyát tudok keresni, de ha el akarok menni szórakozni, akkor egy este alatt simán elköltök 250-et” – magyarázza egy húsz év forma srác taxijára, egy kiglancolt „kocka” Ladára támaszkodva. Az időutazásként ható jelenet egy Beregszász központjában működő hamburgeresnél játszódik, ahol gyorsebédünket költjük el. (Csak viszonyításként: egy félliteres kóláért 90 forintot sem fizetünk, a hamburger pedig 120 forintot kóstál…) Interjúalanyunk nem tart a behívótól, mert korábban már alkalmatlannak nyilvánították, de az országban sem marad sokáig: azt tervezi, hogy hamarosan Csehországba megy dolgozni, ahol gyári munkásként 1000 eurót is megkereshet – állítja ismerőseire hivatkozva.     

Nincs nehéz dolga: a kettős állampolgárság nyomán kapott magyar útlevél az egész uniót megnyitotta a kárpátaljai magyarok előtt – sőt, nem csak előttük. Külön cikk témája lehetne, hogy a magyarul két szót is alig tudó ukránok vagy oroszok hogyan tettek/tesznek szert magyar állampolgárságra és útlevélre. Az üzlet egyébként állítólag már lecsengőben van, mert a magyar hatóságok a gyanús esetekben egyre gyakrabban veszik el a magyar útlevelet, és indítanak eljárást okirat-hamisítás miatt.

Hétszeres gázár

„Sírva jött az édesanya, hogy két gyerekét a nagymamára hagyja, és elmegy a férje után külföldre dolgozni” – említi egy friss „élményét” a Máltai Szeretetszolgálat helyi irodájának vezetője, Kovács Katalin, aki szerint a hasonló történetek egyre gyakoribbak lesznek. Most még kitartanak a családok tartalékai, de ha beüt az újabb tél, akkor a hétszeresére (!) emelkedő gáz-árak miatt sokan ellehetetlenülhetnek. A szolgálat jelenleg negyven főnek biztosít napi meleg ebédet, de igény volna többre is, főleg a nyugdíjasok és a betegek részéről. Ők azok, akik az alternatív túlélési technikákat már nem tudják vállalni – és itt nemcsak a külföldi munkára kell gondolni, hanem például a virágzó cigicsempészésre vagy a térségben általánosnak mondható háztáji gazdaságok megművelésére. „Nagyon értékeljük az anyaországi magyarok segítőkészségét, de az igazság az, hogy a határon körülményesen áthozható élelmiszercsomagok helyett a pénz jelentené a legnagyobb támogatást, hiszen itt mindent meg lehet kapni, ráadásul a magyarországi árakhoz képest gyakran jóval olcsóbban” – mondja Kovács Katalin.          

Az alternatív túlélési technikák egyébként lépten-nyomon szembetűnnek Kárpátalján. „A falunak az a része egy helyi nagyvállalkozóé. Meg innentől kezdve az összes földterület egészen a határig” – magyarázza vendéglátónk, miközben áthaladunk egy kistelepülésen. Sándor azt mondja, a helyi potentát benzin- és cigicsempészéssel alapozta meg vagyonát: arrafelé is igaz a mondás, hogy az első (tíz)millió forrását nem érdemes firtatni. Haranglábra igyekszünk, Judithoz és Istvánhoz, akik a három hónapja született kislányukkal együtt immár három gyermeket nevelnek. Sándor rendszeresen támogatja őket – és nem csak őket: a beregszászi kisvállalkozó családapának több – ahogy ő mondja – „keresztgyereke” van. „Mi anyagi segítséget adunk nekik, ők pedig szeretetet adnak nekünk” – mondja úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy az ember mások gyermekeire is rendszeresen pénzt és energiát áldoz. A haranglábi családnak persze jól jön a segítség. István alkalmi munkákból keres némi pénzt, Judit pedig otthon van a picivel. A velük élő nagymama nyugdíjával együtt állításuk szerint 15 ezer forintnyi bevételük van egy hónapban. „A hónap elején kifizetjük a boltban a tartozásunkat, és szinte nem is marad semmink, de egy újabb hitellel kihúzzuk a következi hónap elejéig” – mondja őszintén Judit. Mint a legtöbb helyi portán, náluk is jókora a konyhakert, amelyet a napokban szántottak fel. Burgonya, sárgarépa és uborka terem majd benne. Amikor arról faggatózok, hogy mi tartja itt őket, azt felelik: el kellett dönteniük, hogy kutat fúratnak, hogy a nyáron tudják öntözni a kertjüket, vagy útlevelet csináltatnak – ők a kút mellett döntöttek.

Istvánék háza egyébként egyszerű, de takaros. Az ablakokon még ott a fólia – szigetelés a téli hideg ellen –, de azért kilátni az utcára. Szemben egy hatalmas családi ház. „Akik cigit csempésznek, látványosan jobban élnek. Én is próbáltam: a testemre felragasztottam néhány csík cigarettát, de már az első alkalommal lebuktam. Kiszabtak rám vagy 30 ezer forintnyi büntetést” – meséli Judit kesernyésen nevetve.

Menekülés a kertek alatt

Egy másik, szintén Sándor által patronált családhoz is ellátogatunk egy közeli faluban – ám ők nem szeretnék a saját és a településük nevét viszontlátni egy újságban. Erre jó okuk van. A családfő ugyanis néhány hónapja szó szerint a kerteken keresztül menekült el, amikor becsöngettek hozzájuk a behívóval. Azóta külföldön sikerült munkát találnia, és már pénzt is küldött haza feleségének, két gyermeküknek és a velük élő édesanyjának. Azt mondják, egyre gyakrabban érkeznek a behívók, volt, aki ötvenkilenc évesen is kapott.

A ház körül itt is jókora a gazdaság, sertésekkel, baromfival. Megérkezésünkkor a ház teraszán a nagymama éppen Bibliát olvas. A helyi református gyülekezet evangelizációs összejövetelére készül, azokat az igeverseket nézi át, amelyekről szó lesz az esti alkalmon. „Ha másban nem is, Istenben még mindig bízhatunk” – mondja, és szavaiból kiderül, hogy sokan gondolkoznak hasonlóan. Falujukban egy-egy istentiszteleten százan is részt vesznek, ünnepnapokon még többen.

A Kárpátaljai Református Egyházkerület mintegy 70 ezer fős, és szinte csak magyar hívőket tömörít – ezt már Zán Fábián Sándortól, az egyházkerület püspökétől tudjuk meg. A hitet több mint száz helyi gyülekezetben gyakorló tagság nem „virtuális” – a hívők egyházadó fizetésével fejezik ki idetartozásukat –, éppen ezért a püspöknek jelentős rálátása van a kárpátaljai magyarság helyzetére, problémáira. „Talán jól szimbolizálja a jelenlegi gazdasági helyzetet, hogy az istentiszteleteken összegyűjtött perselypénzekben továbbra is vannak 50 hrivnyások, de eltűntek a 10-es, 20-as címletek, miközben egyre több az aprópénz” – mondja a püspök, hozzátéve, hogy éhezésről még nem lehet beszélni, és új autókat is láthat az ember az utcákon, ám a falusi kisboltokban egyre vastagabbak lesznek azok a füzetek, amelyekben a vásárlók tartozásait vezetik.

A református egyházkerület egyébként tucatnyi intézményt tart fenn az iskoláktól az idősek otthonán keresztül a szenvedélybetegekkel foglalkozó misszióig. Az anyaországtól kapott, összesen 200 millió forintos támogatáson felül szükséges összegeket a hívek biztosítják, mint ahogy a lelkészeket, hittantanítókat is ők tartják el. Az „önfenntartást” azért lényeges kiemelni, mert ez a kárpátaljai magyarok életerejét is mutatja. Zán Fábián Sándor szerint éppen ez a hitbeli-kulturális attitűd magyarázza azt, hogy az itteni magyarok az átlagnál több gyermeket vállalnak, ezzel segítve elő a nemzeti megmaradást. (A 25 ezer fős Beregszászon például 14 óvoda működik, közülük több is van, amelyik 140 fős.)

„Bár az itt élőknek soha nem volt egyszerű a sorsuk, a háború gazdasági hatásai felemésztik a tartalékokat. A fizetések vásárlóereje 50-60 százalékot romlott január óta. A behívók és a szegénység, de legfőképpen a kilátástalanság miatt mennek el most nagyon sokan az országból, ami a gyülekezetünk számára is komoly probléma” – magyarázza a püspök, aki szerint, ha valakit a családi gyökerei a szülőföldjéhez kötnek, az jó eséllyel hazatér, ám félő, hogy az egyre nagyobb számban távozó fiatalok közül sokan már eleve külföldön alapítanak családot. Az ő gyerekeik pedig nagyon fognak hiányozni Kárpátalján. Ezért a reformátusok külön hangsúlyt tesznek arra, hogy a fiataljaikat meggyőzzék: mindenütt jó lehet, de legjobb otthon, és ösztönzik őket arra, hogy a mezőgazdaságra alapozva teremtsék meg a megélhetésüket. „A mai világban szinte minden virtuális, a pénz, a béke és sokszor a hit is. A termőföld viszont kézzel fogható javakat biztosít” – mutat rá a püspök.

A Magyarországról érkező segélyek kapcsán azt mondja, nem élelmiszercsomagokban lenne érdemes gondolkozni, hanem olyan támogatásra lenne szükség, ami a reménységet, a perspektívát adja vissza az itt élőknek. „Ha az óvodában ki lesz cserélve a nyílászáró, a suliban lesz rendes tornaterem, az orvosi rendelőben fűtés, hogy az orvosnak ne fagyjon le a lábujja télen, a gazdák pedig vetőmaghoz jutnak, akkor többet tettünk az elvándorlás ellen, mintha mindenkinek rendszeresen adnánk segélycsomagot” – magyarázza. 

Hangsúlyozza ugyan, hogy nem ért a politikához, Zán Fábián Sándornak mégis határozott véleménye van az orosz–ukrán konfliktusról is. Szerinte egyértelműen az Egyesült Államokat terheli a felelősség, amiért a Nyugat megsértette a status quo-t Ukrajna NATO-tagságának lebegtetésével. Úgy véli, az USA-nak kapóra jött az is, hogy az Európai Unió belekeveredett az orosz–ukrán viszályba. Nem véletlen – állítja –, hogy az utóbbi időben nőtt az orosz–amerikai kereskedelem, és a dollár erősödött az euróhoz képest. „Az oroszok nem hagyják, hogy a Nyugat benyelje Ukrajnát, mint ahogy a balti államokkal tette. Mint ahogy az energiaárak leszorítása sem működik Moszkvával szemben. Aki így gondolkozik, az figyelmen kívül hagyja az orosz puritanizmust, mint ahogy azt is, hogy a korosodó Putyin hatalma csúcsán hajlamos azt hinni, hogy neki mindenben igaza van, és ha ilyen durván belegázolnak a becsületébe, bármire képes lehet” – amivel arra is felhívja a figyelmet a püspök, hogy a háborús feszültség eszkalálódásának veszélye még korántsem múlt el.

Hozzáteszi ugyanakkor azt is, hogy a maga részéről Moszkva fennhatóságának sem örülne, a legjobb az lenne, ha az ukrán politikusok egyensúlyi helyzetben tudnák tartani az országot a nagyhatalmak között. A kárpátaljai magyarok és nem mellesleg a bibliai hit terjesztése számára is ez lenne a legkedvezőbb – vélekedik a püspök.