Kereső toggle

A Djatlov-rejtély

Ufó, jeti vagy a KGB végzett az orosz túrázókkal?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

1959 januárjában tíz tapasztalt orosz turista túrázni indult az Ural egy lakatlan területére, ahonnan soha többé nem tértek vissza. A gyorsan lezárult nyomozás, a titkosított dokumentumok a szovjet kriminalisztika egyik legrejtélyesebb ügyévé tették a több mint ötven éve megoldatlan talányt: mi vezetett a fiatalok erőszakos halálához?

A mínusz harminc fokos hidegben, lakatlan területen eltűnt turistacsoport tagjainak egy részét csak egy hónappal eltűnésük után találták meg, további négy tetemet pedig csak jóval később – február elsején beállt halálukat követően –, májusban fedezték fel.                         

A csoport vezetője, Igor Djatlov tapasztalt túrázó volt, a terület az eset óta az ő nevét viseli. Kilenc társával 1959. január 23-án indult Szverdlovszkból az Észak-Urálba. Először Ivdelbe érkeztek, majd a GULAG egyik korábbi táborába, Szevernij–2-be. Január 29-én a csapat egyik tagja, Jurij Jugyin megbetegedett, és nem tudta folytatni a túrát – később ő lett az egyik kedvenc interjúalanya a tényfeltáró újságírók és nyomozók csapatainak. A túrázók célpontja az Ural egyik legszebb csúcsa: az Otorten volt, melyet elérve, visszaindultak volna, és Vizsejból távirattal kívánták értesíteni az Urali Műszaki Egyetem túraklubját a szerencsés útjukról. Mivel azonban ez nem történt meg, február 20-a körül több kutató-mentő csapat indult a keresésükre.

Egy szűk héttel később megtalálták a szerencsétlenül járt fiatalok sátrát – melyet feltehetően a menekülő turisták több helyen szétvágtak –, benne érintetlenül maradt a túrázók személyes holmija, sílécek, fényképezőgép, ruhák és bakancsok. A naplóikban február elsejei volt az utolsó bejegyzés, ekkorra teszik a halálukat is. Február 27-én a táborhelytől másfél kilométerre találták meg az első holttesteket egy tábortűz mellett, egy szál alsóneműben. További három testet tőlük pár száz méterre – köztük a csapat vezetőjét –, mindannyian komoly fagyási sérülésekkel. A csoport hiányzó tagjainak tetemét csak a több méternyi hó kiolvadása után fedezték fel. A KGB által titkosított nyomozás után lezajlott temetések az akkori vezetés minden igyekezete ellenére komoly nyilvánosságot kaptak, és a titkolózás csak fokozta az érdeklődést, így a fiatalok búcsúztatója többezres tömeget vonzott.

A boncolási jegyzőkönyvek alapján az egyik fiatalember koponyája betört, egy hölgynek a bordái törtek össze, és a csontszilánkok a tüdőt és a szívet is roncsolták. A többi tetem esetében is megmagyarázhatatlan sérüléseket fedeztek fel, egyiküknek a nyelve hiányzott, a másiknak a szeme. A nyomozást vezető ügyész elküldte a testeken található ruhákat radioaktív vizsgálatra, és a szverdlovszki kutatóintézet szakértője megállapította, hogy a ruhák felületén radioaktív szennyeződés volt megfigyelhető, amely külső béta-sugárzás hatására került azokra. A radioaktív vizsgálatokat feltehetőleg azért indították, mert a bőr elszíneződése és a rajta található sárgás foltok erre a szennyeződésre utaltak.

A tragédia lehetséges magyarázatai között sok banális és extrém verzió látott napvilágot, de megnyugtatóan egyik sem zárta le az ügyet, csak további kérdéseket eredményezett. A hatóságok a nyomozást azzal fejezték be, hogy a túrázókat „olyan természeti erők érték, melyek erején nem tudtak felülkerekedni” (bármit is jelentsen ez). A közelben túrázó másik csoport, illetve a helyi lakosok is fénylő repülő tárgyakról számoltak be azokban a napokban, amelyek látványa és hangja magyarázatként szolgálhat arra, hogy miért hagyták el többen ruha és cipő nélkül mínusz 30 fokban a sátrat. A helyszínelők szerint a sátrat belülről szétvágva menekültek a csapat tagjai, többen zokniban és alsóneműben.

Az eseményeket az elmúlt ötvenegynéhány évben többször próbálták felderíteni orosz és külföldi újságírók is, az utóbbi időben pedig újra felkapták a történetet: dokumentumfilm, sőt játékfilm is készült a lehetséges okokról. Ezek között szerepel, hogy a helyi lakosok (manysik vagy vogulok) a szent helyükre való behatolás miatt gyilkolták meg a turistákat. A nyomozóhatóság őrizetbe is vett többeket közülük, azonban az ő szerepük nem igazolódott, így elengedték őket. A szájhagyomány és néhány okkult műsor a földönkívüliek látogatásának tudja be a tragédiát, de egy hegyekben élő jeti kegyetlenkedését is feltételezték némelyek. Felmerült a lavina vagy egy medvetámadás lehetősége is, de mindkettőt kizárják azon körülmények miatt, amelyekre ezek a verziók nem adnak választ. A durva belső sérüléseknek például nem igazán volt egyértelműen külső nyoma. Az egyik szakértő szerint az áldozatok mintha nagy sebességgel ütköztek volna bele egy magas nyomású légrétegbe.

A legvalószínűbb szcenárió szerint a fiatalok rossz időben voltak rossz helyen: egy fegyverkísérlet hatókörébe kerültek. Táborhelyük egy korábbi rakétakilövő állomás területén helyezkedett el, a túrázók pedig tudtukon kívül egy szigorúan titkos esemény szemtanúi lehettek. Egyes vélemények szerint a térség felett megjelenő fénylő gömbök is erre engednek következtetni, a radioaktív szennyeződés is emiatt kerülhetett az áldozatok ruházatára.

Az Ural északi folytatásaként az Északi-tengeren található egyik szigeten, a Novaja Zemlján a szovjet időkben kísérleti atomrobbantásokat végeztek. A radioaktív szennyeződéseket a szél valószínűleg az Uralban is szétterítette, de a felrobbanó rakéták hajtóanyaga is eredményezhette az elhunyt turisták bőrének elszíneződését. Belső sérüléseikre azonban ez nem ad magyarázatot. Felmerült az is, hogy egy KGB-osztag tisztította meg a terepet a nemkívánatos szemtanúktól.

Bárhogyan történt is, a hatóságok titkolózása az ügyben olyan feltételezések táptalaja lett, amelyek a legvadabb magyarázatokat sem tartják kizártnak a több évtizeddel ezelőtti rejtélyes tragédiával kapcsolatban.