Kereső toggle

Vilmos császár dzsihádja

Miért akarta Németország felforgatni a Közel-Keletet?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Alig néhány héttel azt követően, hogy az Iszlám Állam (IS)  könyörtelen iraki és szíriai hódításai nyomán világszerte ismertté vált, máris megjelentek a terrorhadsereg eredetéről szóló alternatív elméletek, nemcsak az ilyenekre különösen fogékony arab világban, hanem Nyugat-Európában is. A holland Igazságügyi Minisztérium augusztus közepén felfüggesztette állásából egyik munkatársát, aki Twitter-üzenetében azt írta, hogy az IS-t „a cionisták tervelték ki, hogy szándékosan befeketítsék az iszlámot a világ szeme előtt”. Yasmina Haifi a hágai kormány Kiberbiztonsági Intézetének egyik projektvezetője volt, de nincs egyedül: mások — a szeptember 11-ei merényletekhez hasonlóan — Amerikát gyanúsítják azzal, hogy azért támogatja titokban az IS-t, hogy „újabb ürügyet kreáljon a közel-keleti beavatkozáshoz”. Az abszurd teóriák alátámasztására rendszeresen felbukkan az az érv, hogy az Egyesült Államok a nyolcvanas évek elején is felfegyverezte az afgán mudzsahideket a szovjetek ellen. A radikális muzulmánokat azonban eredetileg nem Washington, hanem — több mint száz évvel ezelőtt — Berlin akarta felhasználni arra, hogy dzsihádot indítsanak a Közel-Keleten.

Hogyan szerezhet egy európai hatalom befolyást a Közel-Keleten úgy, hogy nem rendelkezik gyarmatokkal, sem pedig katonai bázisokkal a térségben? A német egység megteremtése után fogalmazódott meg ez a dilemma Berlinben, ahol a két legbefolyásosabb vezető – Otto von Bismarck kancellár és II. Vilmos császár – egymással ellentétes választ adtak erre a kérdésre.

Bismarck azt sürgette, hogy Németország inkább a gazdasági fejlődésre összpontosítson, mintsem arra, hogy Európa vezetője vagy világhatalom igyekezzen lenni. A kancellár 1888-ban egy parlamenti beszédében kijelentette: Németországot katasztrófába vezetné az, ha háborút provokálna.

Bismarck szerint Németországnak azért kell elkerülnie a háborút, mert előnytelen geopolitikai helyzete miatt egyszerre három fronton – Oroszország, Franciaország és Nagy-Britannia irányából – kellene támadással szembenéznie. Ellenségeik hatalmas tengerentúli gyarmatbirodalommal rendelkeznek, amiről Németország már lemaradt. A kancellár különösen óvott attól, hogy a Közel-Keleten próbáljanak meg területet szerezni, mert – mint mondta – „az Oszmán Birodalomtól való területszerzés érdekében nem érdemes feláldozni egyetlen német katona életét sem”. Az új államnak a katonai kalandok helyett a német ipar és kereskedelem erejére támaszkodva a gazdasági érdekérvényesítésre kell törekednie – hangsúlyozta Bismarck, aki szerint Németország érdeke a béke a Közel-Keleten, míg a térségben a helyzet megváltoztatására tett bármilyen kísérlet olyan háború kirobbanásához vezethet Európában, amelynek Németország a vesztese lenne.

Másként gondolkodott azonban az 1888-ban trónra lépő II. Vilmos császár, aki megkoronázását követően tizenkét hónapon belül nyugdíjba kényszerítette Bismarckot, és megváltoztatta politikáját. Az uralkodó úgy vélte, hogy ha Németország lemond arról, hogy birodalommá váljon, ezzel az örök másodhegedűs szerepére kárhoztatja magát. Vilmos császár nem csupán a növekvő német ipar számára szükséges nyersanyagok és piacok biztosítása miatt tartotta fontosnak azt, hogy birodalmat vagy legalábbis befolyási övezetet építsen ki a Közel-Keleten, hanem ez személyes meggyőződésévé – egy idő után szinte mániájává – vált. Vilmost lenyűgözte a Közel-Kelet, és ezért arról álmodott, hogy keleti hatalmassággá vagy Nagy Sándor kései utódjává válik. „Az 1889-ben és 1898-ban az Oszmán Birodalomban tett két utazása meggyőzte arról, hogy sorsa valóban erre indítja – írják Barry Rubin és Wolfgang G. Schwanitz idén tavasszal megjelent könyvükben, amely a közel-keleti német törekvések több mint százéves történetét tárja fel, eddig többségében nem kutatott dokumentumok alapján. (a Nácik, iszlamisták és a modern Közel-Kelet megteremtése című kötet várhatóan 2014 végén magyarul is megjelenik – a szerk.)

A császárnak Németország egyik kairói diplomatája, Max von Oppenheim azt tanácsolta, hogy támogassa az iszlamizmust mint politikai mozgalmat. Oppenheim szerint kulcsfontosságú az Oszmán Birodalommal való szövetség, mert a muszlimok a szultánt mint kalifát tekintik az iszlám és a szent helyek védelmezőjének. A diplomata úgy vélte, hogy ez kedvező Németország számára, mert a muszlimok megbíznak a németekben, akik nem rendelkeznek gyarmatokkal a térségben és jóindulatúak az Oszmán Birodalom iránt. Ha a szultán kalifaként kész dzsihádot hirdetni, és a muszlimok megfelelő felkészítést kapnak, akkor – von Oppenheim előrejelzése szerint – ez a kiáltvány hatalmas erővel rendelkező „nem konvencionális fegyverré válhat”.

Bár voltak, akik bírálták az elképzelést, mondván, az Oszmán Birodalom – „Európa beteg embere” – katonai szempontból gyenge, Oppenheim Szudánra hivatkozott, ahol egy helyi vezető, Ahmad bin Abdallah győztes dzsihadista felkelést vezetett a britek ellen. Abdallah szinte a semmiből indulva nagy hadsereget épített, amellyel több alkalommal legyőzte és kiszorította a reguláris brit haderőt. Elfoglalta Kartúmot, és létrehozott egy iszlám államot, amelyet tizenhárom éven át vezetett. A britek csak a halála után tudták végül legyőzni és felszámolni ezt az államot. Ha egy helyi vezető ilyen kis külső támogatással ekkora eredményre volt képes – érvelt Oppenheim –, akkor a török szultán, aki mögött fél évezredes legitimitás, hatalmas állami apparátus és a muzulmán világ széles körű elismerése állt, győzelemre vezetheti a dzsihád erőit Németország európai ellenségeivel – Franciaországgal, Nagy-Britanniával és Oroszországgal – szemben.

A császár a damaszkuszi úton

A muzulmánok dzsihadizálására vonatkozó tervek új lendületet kaptak 1898 őszén, amikor Vilmos császár látogatást tett a szultán hatalma alatt lévő területeken. Az uralkodó hivatalosan azért utazott a Közel-Keletre, hogy Jeruzsálemben, a keresztény negyedben felavassa a Megváltóról elnevezett új lutheránus templomot. A nyilvánosság előtt elmondott beszédeiben a császár azt hangoztatta, milyen kölcsönös előnyökkel járhat a különböző hitű és hátterű népek közötti békés együttműködés. Vilmos találkozott a cionista mozgalom vezetőjével, Herzl Tivadarral is, akinek a mai izraeli Holon városa közelében fekvő Mikvé Jiszráel mezőgazdasági iskola bejáratánál azt magyarázta, hogy a zsidó bevándorlásnak együtt kell járnia a szultán által a föld birtokjoga felett képviselt szuverenitás elismerésével. A csalódott Herzl ezt követően inkább a britektől várta a zsidó állam megteremtésének támogatását.

Vilmos utazása során a legfontosabb üzenetet azonban nem Jeruzsálemben, hanem Damaszkuszban mondta el, ahol 1898. november 8-án felkereste Szalah ad-Dín Júszuf ibn-Ajjúb – ismertebb nevén Szaladin – sírját. A 12. századi hadvezér annak idején német lovagok ellen is harcolt. Miután Szaladin az 1187-es hattini csatában leverte ellenségeit, majd meghódította Jeruzsálemet, Európa, a kereszténység és a Nyugat feletti muzulmán diadal jelképévé vált – egészen a mai napig. Egykori ellenségeinek uralkodója azonban mégis fontosnak tartotta, hogy személyesen méltassa a hadvezért mint „rettenthetetlen lovagot, aki még ellenségeit is a lovagi erények helyes alkalmazására tanította”. A császár Damaszkuszban a világon élő összes muzulmán barátjának nyilvánította magát. Beszédének részleteit a németek levelezőlapokra nyomtatva számos befolyásos muzulmán személyiségnek elküldték világszerte.

(A történelem iróniája, hogy a bronzkoszorú, amelyet a császár tisztelete jeléül Szaladin sírjára helyezett, ma Londonban látható. Amikor húsz évvel később az első világháborúban győztes szövetséges haderők bevonultak Damaszkuszba, a britek közel-keleti kulcsembere, Arábiai Lawrence fogta a koszorút és hadizsákmányként Angliába küldte, ahol a Birodalmi Hadi Múzeumba került.)

Vilmos császárt a törökök azzal áltatták, hogy a világszerte élő 300 millió muzulmán egytől egyig szellemi vezetőjének tekinti a szultánt, és damaszkuszi beszéde után már a német uralkodót, „al-Hadzs Vilmost” is tiszteletbeli muzulmánnak fogadták. A császárt a bókok levették a lábáról, és ezzel eldőlt a kérdés: Németország a jövőben az Oszmán Birodalom oldalán kötelezi el magát, ami meghatározza majd első világháborús szerepvállalását is.

„Deutschland über Allah”

Rövid távon Berlin mindenképpen nyert az új keleti politikával. Vilmos utazása nyomán megegyezés született arról, hogy Németország építheti meg az Oszmán Birodalom vasúthálózatát (amely csatlakozott a Berlin–Bagdad–Teherán expressz útvonalához), és az 1880-as évektől kezdődően Németország képezte a birodalom tisztjeit és szállította a fegyvereket az oszmánoknak.

Németország közel-keleti sikerei azonban veszélyes ellentétes reakciót váltottak ki a britekből, franciákból és oroszokból. A Punch című brit szatirikus lap úgy ábrázolta a császárt, mint aki a „Deutschland über Allah” stratégiáját követi, utalva a német nemzeti himnusz, a „Deutschland über Alles” (Németország mindenekfelett) címére.

A brit sajtó szenzációhajhász cikkeket közölt a császárról, mint aki áttért az iszlámra, a Földközi-tengeren tengerészeti bázisokat hoz létre, amelyek aláássák a brit hegemóniát, vagy éppen országokat hódít meg. Az egyik szalagcím szerint a „Teutonok gyarmatosítják Mezopotámiát” (ahogy annak idején Irakot nevezték). A németek igyekeztek enyhíteni ezeket a félelmeket, és váltig állították, hogy stratégiájuk nem imperialista jellegű. Bismarck utódja, Bernhard von Bülow kancellár azt hangsúlyozta, hogy Németországnak nincsenek politikai érdekei a Közel-Keleten, és nem tör semmiféle gazdasági monopolszerepre Törökországban.

Ez azonban nem nyugtatta meg Berlin ellenfeleit, és az új évszázad első évtizedében létrejött a francia–brit–orosz katonai szövetség, amely nagy lendülettel felosztotta egymás között a térséget. A franciák és a britek kihasították maguknak Afrikát; az oroszok és a britek felosztották maguk között a perzsiai kőolajkincset, miközben Németországtól elvitatták nemcsak a gyarmatokhoz, de még a tengerentúli nyersanyagforrásokhoz való jogot is.

1908 júliusában az Oszmán Birodalomban fellázadtak az „ifjútörökök”. A forradalom vezetői többségében németek által kiképzett fiatal tisztek voltak. Bár az „ifjútörökök” nem iszlamisták, hanem etnikai alapú nacionalisták voltak, akik Németország mintájára modernizálni akarták országukat, a császár mégis bizonyítékot látott a felkelésben arra, hogy igaza volt, amikor az iszlám politikai hatalom felemelkedésére bazírozott.

Vilmos arra számított, hogy ha a nagyhatalmak továbbra is beavatkoznak a Közel-Keleten, akkor a török szultánnak elég egyszerűen csak a magasba emelnie az iszlám zöld zászlaját, és a muzulmánok Ázsiától Afrikáig „Allahu Akbar” kilátással felkelnek, és kiűznek minden keresztényt – legalábbis azokat, akik nem németek – a térségből. Vilmost az sem zavarta, hogy ha ennek következtében keresztényeket és más kisebbségeket mészárolnak le, amint az a tizenkilencedik században az örményekkel és görögökkel többször is megtörtént.

Az „ifjútörökök” egyik vezetője Iszmail Enver pasa volt, aki 1908 és 1911 között Berlinben szolgált katonai attaséként, és elkötelezett germanofil hírében állt. 1913-ban háborúügyi miniszter lett és harmincegy éves korában a kormányzó „ifjútörök” triumvirátus egyik tagja lett. Ennek eredményeként minden korábbinál szorosabbra fűződtek a kapcsolatok Németország és az Oszmán Birodalom között.

Az első világháború előestéjén Berlin abban reménykedett, hogy a szultán dzsihádra történő felhívása Algériától kezdve Egyiptomon át egészen Indiáig destabilizálja majd a francia és brit gyarmatokat. Ernst Jäckl, a császár iszlám és közel-keleti ügyekben illetékes főtanácsadója 1914 augusztusában – közvetlenül a háború megindulása után – azt írta, hogy amint az oszmán szultán-kalifa hamarosan elrendeli a dzsihádot, „az iszlám feltámad Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország ellen. Iránban tízmillió muszlim áll készenlétben arra, hogy meginduljon Oroszország és Anglia ellen. Oroszországnak 20 millió muzulmán alattvalója van, akik ellene fordulhatnak. Londonnak is figyelembe kellene vennie a 100 millió afrikai és ázsiai muzulmánt, köztük azt a 60 milliót, akik Indiában élnek. Globális háború lesz ez, amely Marokkótól kezdve Indián és Iránon át egészen a Kaukázusig zajlik majd. A színpad készen áll az »iszlám hatalmas karja« számára” – írta a császári főtanácsadó. (folytatjuk)