Hogyan szerezhet egy európai hatalom befolyást a Közel-Keleten úgy, hogy nem rendelkezik gyarmatokkal, sem pedig katonai bázisokkal a térségben? A német egység megteremtése után fogalmazódott meg ez a dilemma Berlinben, ahol a két legbefolyásosabb vezető – Otto von Bismarck kancellár és II. Vilmos császár – egymással ellentétes választ adtak erre a kérdésre.
Bismarck azt sürgette, hogy Németország inkább a gazdasági fejlődésre összpontosítson, mintsem arra, hogy Európa vezetője vagy világhatalom igyekezzen lenni. A kancellár 1888-ban egy parlamenti beszédében kijelentette: Németországot katasztrófába vezetné az, ha háborút provokálna.
Bismarck szerint Németországnak azért kell elkerülnie a háborút, mert előnytelen geopolitikai helyzete miatt egyszerre három fronton – Oroszország, Franciaország és Nagy-Britannia irányából – kellene támadással szembenéznie. Ellenségeik hatalmas tengerentúli gyarmatbirodalommal rendelkeznek, amiről Németország már lemaradt. A kancellár különösen óvott attól, hogy a Közel-Keleten próbáljanak meg területet szerezni, mert – mint mondta – „az Oszmán Birodalomtól való területszerzés érdekében nem érdemes feláldozni egyetlen német katona életét sem”. Az új államnak a katonai kalandok helyett a német ipar és kereskedelem erejére támaszkodva a gazdasági érdekérvényesítésre kell törekednie – hangsúlyozta Bismarck, aki szerint Németország érdeke a béke a Közel-Keleten, míg a térségben a helyzet megváltoztatására tett bármilyen kísérlet olyan háború kirobbanásához vezethet Európában, amelynek Németország a vesztese lenne.
2014. 08. 29. (XVIII/35)
