Kereső toggle

Vesztőhelyek és menedékek

Zsidó munkaszolgálat Magyarországon a második világháború alatt

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A munkaszolgálat históriája a magyar zsidóság második világháborús szenvedéstörténetének sajátos és ellentmondásos fejezete. A haza fegyveres védelméből való kizárás a zsidók társadalmi kirekesztésének egyik döntő lépése volt. A zsidó férfiakat kollektívan megbízhatatlannak bélyegezve fegyver nélküli munkaszolgálatra kényszerítették. A rendszer Magyarország háborúba sodródásával egyre radikalizálódott. A honvédségben rutinná vált a besorozott zsidók megalázása, bántalmazása és kifosztása. Végül a keleti fronton és a háború végén az úgynevezett halálmenetek során a fizikai megsemmisítés egyik módjává is vált, közvetlenül vagy közvetve tízezrek pusztulását okozva. A német megszállás után azonban ugyanez a rendszer sokak számára a megmenekülés lehetőségét jelentette. A magyar holokauszt minden tizedik áldozata a honvédség sorállományú tagjaként veszett oda. Ugyanakkor a munkaszolgálatra kényszerített mintegy kétszázezer magyar zsidó férfi nagy többsége végül elkerülte a deportálást és túlélte a háborút.

A második világháború küszöbén Európa számos országában kizártak a fegyveres katonai szolgálatból olyan társadalmi csoportokat, akiket politikai vagy ideológiai szempontok alapján a haza fegyveres szolgálatára méltatlannak bélyegeztek. Az éleződő háborús hangulat Közép- és Kelet-Európában egyre keményebb kisebbségellenes fellépéshez vezetett. A német befolyási övezetbe kerülő valamennyi államban – Finnország kivételével – számos politikailag megbízhatatlannak tekintett kisebbségi csoport tagjait zárták ki a hadseregből. Ilyen sorsra jutott Romániában a magyarok, bulgárok és ukránok többsége, Bulgáriában a törökök, a (muszlim szláv) pomákok és a görögök. Magyarországon ebbe a kategóriába tartoztak egyes nemzeti kisebbségek (elsősorban az „ősellenség” szerbek és románok, de a háború utolsó szakaszában a romák is), a baloldaliak és a fegyverforgatást vallási okokból elutasító kisegyházak tagjai (adventisták, pünkösdisták, Jehova tanúi, nazarénusok). A zsidók mindenütt az ellenségkép központi elemét alkották, ezért nem lehettek a fegyveres erők tagjai. A magyar kormány 1939-től kezdve fegyvertelen katonai alakulatokat hozott létre „megbízhatatlannak” tekintett állampolgáraiból. A háború végére több százezren szolgáltak ilyen egységekben.

Jelentős különbség, hogy míg a rendszer többi célcsoportjával szemben a megkülönböztetés szelektíven érvényesült, a fajvédelmi törvények alapján zsidónak tekintett férfiakat kivétel nélkül munkaszolgálatra kötelezték.

A rendszer az előzetes tervezés során és létrehozása pillanatában nem irányult kifejezetten valamelyik kisebbségi csoport ellen. A háborús válság és a magyar kisebbségpolitika radikalizálódása következtében azonban egyre inkább diszkriminatív jellegűvé vált. Magyarország volt az egyetlen állam, amely a munkaszolgálatosokat a frontra küldte és arcvonalszolgálatra alkalmazta. A döntés mögött húzódó antiszemita szándékok ellenére sohasem volt központi politikai cél a kivezényelt munkaszolgálatosok elpusztítása. A rendszer a leggyilkosabb periódusaiban (1942–1943 és 1944–1945) sem tekinthető a szisztematikus népirtás integráns részének. Ugyanakkor a munkaszolgálatosok rendkívül súlyos veszteségeiért a háborús körülmények mellett a magyar honvédséget átható antiszemitizmus is felelőssé tehető.

A munkaszolgálati rendszer kialakulása (1939–1941)

A politikailag megbízhatatlan elemek fegyvertelen szolgálatra való igénybevétele már 1919 őszén, az „ellenforradalmi” rezsim első napjaiban felvetődött. Az 1921 után kezdődő politikai konszolidáció miatt a diszkriminatív tervezetek lekerültek a napirendről.

A harmincas évek végéig a zsidók helyzetét a hadseregben törvény vagy rendelet nem szabályozta. Az „üvegplafon” elve viszont mindvégig érvényesült: magasabb katonai rangot zsidó vallásúak nem érhettek el. Gömbös Gyula miniszterelnöksége alatt (1932–36) a Honvédelmi Minisztériumban (HM) és a vezérkarban generációváltás ment végbe. A kormányfő lelkes németbarát és fajvédő fiatal hívei kerültek fontos pozíciókba. A háború küszöbén a szélsőjobboldali eszmékkel átitatott hadsereg vált a zsidóellenes javaslatok, tervezetek egyik fő forrásává.

A háborús készülődés jegyében 1939 elején a magyar honvédelem rendszerét általánosan szabályozó törvény született. Az 1939. évi II. tc. az általános hadkötelezettségen belül bevezette a honvédelmi munkakötelezettség kategóriáját, valamint a civilek számára kötelező közérdekű munkaszolgálatot. A törvénynek önmagában nem volt diszkriminatív jellege, de megteremtette a jogi kereteket a fokozatosan bevezetett kisebbségellenes korlátozások, majd a teljes kirekesztés számára. Kezdetben

a munkaszolgálatosok ellátása, felszerelése és a velük való bánásmód sem különbözött a honvédekétől. A világháborút megjárt zsidó tisztek viselhették a rangjukat, bár legfeljebb szakaszparancsnoki beosztásban.

A revíziós sikerek és a mind szorosabbá váló német szövetség következtében a munkaszolgálatosok helyzete gyorsuló ütemben romlott. 1939 második felétől egymást követték a fennálló zsidótörvényeknél is szigorúbb rendelkezések és helyi túlkapások, amelyeket csak utólag vagy akkor sem szentesítettek törvények vagy rendeletek.

A zsidókat 1940 elejétől fokozatosan fegyvertelen alakulatokba kényszerítették, majd különleges munkásszázad néven külön zsidó alakulatokat hoztak létre. Az elnevezés utóbb a nemzetbiztonsági szempontból veszélyes egyének (baloldaliak) részére létrehozott egységeket jelölte. A zsidók osztagait kisegítő, a nem zsidókból sorozott egységeket katonai munkaszolgálatos századoknak nevezték.

A Jugoszlávia elleni háború tovább fokozta a nacionalista hisztériát. A helyi katonai parancsnokság önhatalmúlag elrendelte, hogy a munkaszolgálatosok az addigi nemzeti színű helyett sárga (kikeresztelkedett zsidók esetében fehér) karszalagot viseljenek. A zsidó tisztek okmányaiba rövidesen „Zs” betűt bélyegeztek, majd a zsidótörvény alá eső honvédtisztek elveszítették rendfokozatukat. A HM személyi ügyekkel foglalkozó osztálya így indokolta a javaslatot: „Nem maradhat tehát tiszt az, aki faji hovatartozása miatt – törvénybe iktatottan – még a polgári társadalom által is a társadalom megbélyegzettjeként kezeltetik.” A munkaszolgálat tehát 1941-re kollektív megbélyegzésen és hátrányos megkülönböztetésen alapuló, antiszemita élű rendszerré vált.

A munkásszázadokat az ország területén utak, hidak, repterek, vasutak, töltések építésére és javítására, erdőirtásra, rakodásra, utcák takarítására, mezőgazdasági munkákra használták. A munkafeltételek és a bánásmód többnyire elviselhető volt. Parancsnokaik részére a hálás munkaszolgálatosok a szolgálat végeztével helyenként köszönő „diplomákat” állítottak ki. Ezek a dokumentumok az adott tartalékos tiszt jó szándéka mellett egyben az általános antiszemita közhangulat bizonyítékai. Általában jellemző volt, hogy minél inkább eltávolodott egy alakulat az anyaországtól, annál kíméletlenebbé vált a bánásmód. A 108/59. számú kisegítő munkaszolgálatos század tagjait például 1942 őszén Gyimesközéplokon őreik rendszeresen ütlegelték, embertelen körülmények között tartották. Néhányan belehaltak az éhezésbe és a bántalmazásokba.

Munkaszolgálatosok a keleti fronton (1941–1944)

A munkaszolgálatosok számára a legsúlyosabb szenvedések azután következtek, hogy Magyarország 1941 júniusában belépett a Szovjetunió elleni háborúba. Kezdetben a tábori munkaszolgálatos századok főként az utánpótlási vonalak mentén végeztek út- és hídépítő munkákat. A munkaszolgálatosok a következő hónapokban személyes tapasztalatokat szerezhettek a nácik népirtó programjáról. Mermel-stein Gábor és Spitz Gyula zsidó teherautó-sofőrök például 1941. augusztus végén Kamenyec-Podolszkijnál szemtanúi voltak a Magyarországról deportált úgynevezett hontalan zsidók és ukrajnai sorstársaik tömeges kivégzésének.

1942 tavaszán német követelésre elindították a frontra a 2. magyar hadsereget. A HM előírása szerint a behívandók legalább 10 százaléka zsidó kellett hogy legyen. Ezzel kívánták biztosítani, hogy a zsidók legalább arányszámuknak megfelelően (6 százalék) vagy annál nagyobb arányban részesüljenek a véráldozatokból. A behívások során ismételten törvénytelenségek történtek. A behívott zsidókat megfelelő kiképzés nélkül azonnal a hadműveleti zónába küldték. Megtiltották számukra a sapka kivételével az egyenruha viselését, saját ruhájukban és felszerelési tárgyaikkal kellett bevonulniuk. A zsidóktól a keret tagjai és más katonák rendszeresen elvették jobb ruhadarabjaikat, bakancsukat, eszközeiket, vagy a munkaszolgálatosok kényszerültek rá, hogy élelemre cseréljék el felszerelésüket. A zsidó szociális szervezetek és magánszemélyek élelem- és ruhaküldeményei pedig többnyire nem jutottak el a címzettekhez. Ennek a tél beálltával tragikus következményei lettek. A lerongyolódott, legyengült munkaszolgálatosok ezrével estek a fagyás és a járványok áldozatául.

Sokakat egyéni behívóval, nem pedig korosztályok szerint hívtak be. Ez jó alkalom volt a visszaélésekre és az egyéni bosszúvágy kiélésére. A tömeges feljelentésekre hivatkozva a HM titkos utasításban írta elő, hogy a behívottak 10-15 százalékban „nevüknél vagy vagyoni helyzetüknél fogva közismert” zsidók legyenek. Esetükben nem tartották be a frontszolgálatra küldöttek 42 éves felső korhatárát. Nem voltak tekintettel az egészségügyi alkalmatlanságra sem. Tömegesen kerültek a frontra neves zsidó értelmiségiek, akikkel a keret nem ritkán különösen szigorúan bánt. A fennálló törvények és előírások áthágásával vitték el munkaszolgálatra például a beteg Rejtő Jenő írót vagy az olimpiai bajnokként mentességet élvező Petschauer Attila vívót. Mindketten odavesztek 1943 januárjában Ukrajnában. Petschauer megkínzása és megölése, amelyet a Napfény íze című film is megörökített, ilyen formában a legendák birodalmába tartozik ugyan, de a bántalmazások minden bizonnyal hozzájárultak ahhoz, hogy a sportember néhány hónap alatt a hadikórházba került és meghalt.

Sok zsidó századot az első vonalba küldtek, ahol drótakadályok eltávolítására és telepítésére, sáncásásra, sebesültek és lőszer szállítására alkalmazták őket. Az ellenséges tűz mellett soraikat a durva bánásmód is ritkította. A hadseregben általában dívó megaláztatásokon túlmenő kínzások, élelemmegvonás, zsarolás, rablás és közönséges gyilkosságok számos alakulatban napirenden voltak.

Az antiszemita közhangulattól fertőzött tisztek egy része a zsidókat feláldozható „ágyútölteléknek” tekintette. A sárban elakadt szekereket a lovak kímélése céljából zsidókkal húzatták, máskor pedig aknaszedésre vezényelték őket. Egyikük visszaemlékezése szerint „behajtottak az aknákkal teli mezőkre és bár semmit ehhez nem értettünk, puszta lábunkkal és kezünkkel kellett az aknákat ártalmatlanná tennünk. Ez természetesen lehetetlen volt és így többeket teljesen szétszakítottak az aknák, sokan súlyosan megsebesültek.” A munkaszolgálatosok kisebb függelemsértéseit is drákói szigorral, kikötéssel, agyonlövéssel büntették.

Miközben néhány egységet, egy memoár címét idézve, jó okkal neveztek „mozgó vesztőhelynek”, akadt példa emberséges bánásmódra a keleti fronton is. A magyar tisztikar egy része ellenezte a civil lakosság tömeges legyilkolását és az általuk megszállt területen olykor védelmet nyújtottak nekik. A nácikat bosszantotta a nagyszámú, részben egyenruhában szolgáló és (elvben) a magyar hadsereg tagjaként védelmet élvező zsidó látványa. Attól tartottak, hogy ennek bomlasztó hatása lehet a német katonaságra is.

1943 januárjában a sztálingrádi szovjet offenzíva nyomán a 2. magyar hadsereg napok alatt felmorzsolódott.

A menekülő németek a katasztrófáért felelősnek tartott magyar katonáktól megtagadták a szállást, járműveiket elvették. A legrosszabb helyzetben a zsidók voltak, akiket mindkét hadsereg tagjai bűnbaknak tekintettek. Ellátás és támogatás nélkül, gyalogosan vonultak vissza a hómezőkön. A közel negyven-ezer munkaszolgálatosból mintegy huszonötezer meghalt vagy fogságba esett. A zsidók azonos elbírálás alá kerültek a tengelyhatalmak katonáival, és nem részesültek kedvezőbb bánásmódban. Többségük a magyar honvédekhez hasonlóan elpusztult a fogolytáborokban. Az antiszemita propaganda állításaival ellentétben a keleti fronton legfeljebb néhány száz munkaszolgálatos szökött át a szovjetekhez. A többség hazajutni akart mindenáron. Az áttörés zűrzavarában fegyverhez jutó munkaszolgálatosok a szovjet támadókkal szemben tanúsítottak helyenként erős ellenállást.

A doni katasztrófától függetlenül a zsidó munkaszolgálatosok helyzete 1942 második felétől összességében valamelyest kedvezőbbé vált. Kállay Miklós és diplomatái megkezdték a béketapogatózásokat a nyugati hatalmakkal és ez az irányváltás tükröződött a munkaszolgálatosok sorsát enyhítő rendelkezésekben. 1942 szeptemberében a náciellenes nagybaczoni Nagy Vilmos vezérezredest nevezték ki honvédelmi miniszternek, aki igyekezett javítani a munkaszolgálatosok helyzetén és elérni az önkényeskedések megszüntetését. Kállayék másfelől igyekeztek a német ügy lelkes támogatóinak mutatkozni, ezért újabb alakulatokat küldtek a frontra, valamint hatezer-kétszáz munkaszolgálatost adtak át a németeknek, akik mostoha körülmények között a szerbiai Bor és környéke rézbányáiban dolgoztatták őket.

Munkaszolgálat a német megszállás után

Az 1944. március 19. utáni alkudozások során a németek elsősorban a fia-tal zsidó férfiakat akarták elszállítani, mert népirtó szándékaik mellett a munkaerőre is szükségük volt. Paradox módon ez a csoport végül nem került a németek kezére. A korábban a zsidóellenes diszkriminációban úttörő szerepet játszó Honvédelmi Minisztérium ugyanis a gettósítási akcióval egy időben több tízezer zsidó férfit váratlanul behívott munkaszolgálatra. Fontos hangsúlyozni, hogy a honvédség vezetőit elsősorban nem humanisztikus, embermentő célok vezették. A lépés inkább a hasznos munkaerő és a nemzetgazdasági érdekek védelmére tett erőfeszítésként értelmezhető. A racionális szempont mellett az is valószínű, hogy az akcióval a németek által lenézett és sokszor megalázott magyar hadsereg egyes vezetői a nemzeti büszkeség és szuverenitás maradékát védelmezték.

A döntés céljaival és következményeivel az üldözöttek természetesen nem lehettek tisztában, ezért a behívók nagy riadalmat keltettek. A bujáki Béri János apja háborús kitüntetései miatt mentesült a behívás alól. Dilemmájukat visszaemlékezésében így idézte fel: „Mit csináljak? Ha felmutatom ezt a papírt, akkor visszamehetek a tarjáni gettóba, ha meg nem, akkor veled maradok. Elpirultam, izzadtam, nem tudtam, mit válaszoljak. Végül kinyögtem: Anyámnak a gettóban nagyobb szüksége lesz rád, mint nekem. A szüleimet Auschwitzban ölték meg.”

A HM rendeletét végrehajtó egyes katonai vezetők, köztük Reviczky Imre alezredes, a rendelet céljain túlmenően igyekezett minél több embert behívni munkaszolgálatra és ezzel megmenteni. Válaszlépésként a nácibarát fanatikusok önhatalmúlag hajtóvadászatot indítottak a munkaszolgálatosok ellen. Az SS kötelékében szolgáló Zöldi Márton korábbi csendőr százados osztaga például a hatvani vasútállomáson rendezett razziák során mintegy hétszáz munkaszolgálatost tartóztatott le, akiket később deportáltak.

1944 szeptemberében a front elérte Magyarország területét. Visszavonulás közben az SS alakulatok több alkalommal is vérfürdőt rendeztek, például a Délvidékről evakuált munkaszolgálatosokkal szemben Cservenkán, Kiskunhalason, Bonyhádon és más helyszíneken. Csendőrök és katonák végeztek rejtőzni, lemaradni igyekvő munkaszolgálatosokkal több tucatnyi helyszínen. Ugyanakkor 1944 őszén már egyre több magyar parancsnok, racionális vagy humánus megfontolásból, védelmezte a zsidókat. A munkaszolgálatosokkal szemben tanúsított emberséges bánásmódért és mentőakciókért közel félszáz magyar tiszt és katona kapta meg a Jad Vasem Világ Igaza kitüntetését.

A nyilas korszak és a halálmenetek

A nyilas hatalomátvétel (1944. október 15–16.) újabb szenvedéseket zúdított a magyar zsidókra. Minden 16–60 éves zsidó férfit és 16–40 éves zsidó nőt azonnal honvédelmi szolgálatra hívtak be. A nyilas kormány 70 munkaszolgálatos századot engedett át a németeknek, hogy a Reich keleti határának védelmére erődítési munkákat végezzenek. Rajtuk kívül Budapestről mintegy huszonötezer férfit és tízezer nőt adtak át a német szerveknek kényszermunkára. Egy részüket vasúton szállították, a többieket gyalogmenetben hajtották végig a Budapest–Bécs közötti országúton, ahol százával pusztultak el.

A nyugati határszélen dolgoztatott kényszermunkások nem kaptak megfelelő elhelyezést, ruházatot és élelmet. A német és nyilas őrség brutalitása, a kemény tél és a járványok számos áldozatot szedtek. Köztük volt Szerb Antal író és a magyar szellemi élet más jelesei. A többieket a front közeledtével 1945 kora tavaszán az Alpokon át újabb halálmenetekben a mauthauseni és a günskircheni koncentrációs táborba hajtották. A túlélőket itt szabadították fel az amerikai csapatok 1945. május elején. A magyarországi munkaszolgálatos rendszer áldozatainak számát a szakirodalom 50–70 ezer főre becsüli.

Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök (1941–1944), aki maga is jelentősen hozzájárult a „kettős mérce” kialakításához, háború utáni védőiratában a Honvédelmi Minisztériumban dívó zsidóellenes szellemet tette felelőssé az atrocitásokért. „A zsidókérdés a hadseregre katasztrofális kihatással volt. Rettenetesen korrumpáló hatása volt. Minden érték átértékelődött. A kegyetlenségből hazaszeretet lett, az atrocitásokból hősiesség, a korrupcióból erény, s ilyen körülmények között jól gondolkozó emberek nem tudtuk megérteni az eseményeket. A fegyelem kétféle lett. Egy a zsidókkal szemben, ahol minden szabad volt és egy másik fegyelem, ahol a szabályzatoknak megfelelően kellett volna cselekedni. Természetesen ez utóbbi nem sikerült. Így az egész hadseregnek a fegyelme alá lett ásva, parancsnak, ha zsidó ügyben történt, nem engedelmeskedtek…” (a szerző történész, a Holokauszt Emlékközpont munkatársa)