Kereső toggle

Mit tudtak a szövetségesek a népirtásról?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A címben szereplő kényes téma, a két szereplő viszonya a vészkorszak nemzetközi és hazai szakirodalmában is legalább három évtizede rendre felmerülő kérdés. Ez nem véletlen, hiszen a magyar holokauszt mintegy félmillió áldozatot követelt, s a meggyilkolt emberek döntő többsége Auschwitz-Birkenauban, illetve más koncentrációs táborokban lelte halálát. Ezért a kérdéskör fókuszpontjában az állt (s az áll ma is): miért nem bombázták a szövetséges haderők a lágereket, s elsősorban Auschwitzot? A beavatkozás permanens elmaradásának megértéséhez ugyanakkor számba kell venni azokat a világpolitikai összefüggéseket, amelyek mentén a szövetséges nyugati nagyhatalmak (USA, Nagy-Britannia) vezetői úgy gondolták, a hadműveleti területeken folyó háborús erőfeszítéseken túlmenően nem lépnek közbe az üldözöttek megmentése érdekében.

A nyugati hatalmak vezetői természetesen már a második világháború előtt is tisztában voltak azzal, hogy Németországban a nácik üldözik a zsidókat. Erre meglehetősen kendőzetlen adalékul szolgált Hitler 1925-ben írott, sokak által ugyanakkor lebecsült Mein Kampfja is, amelyben a zsidók megsemmisítését helyezte kilátásba (s ezt a tézist máskor is felvetette, 1939. január 30-ai beszédében pedig újólag, nyersen kifejtette). Emellett a nyugati sajtó által a demokratikus országok közvéleménye előtt sem maradt rejtve a terjeszkedő német állam mindinkább penetráns zsidóellenes belpolitikája: az első koncentrációs tábor (Dachau – 1933) felállításától kezdve a zsidó üzletek bojkottján keresztül, a faji törvényekig, a kristályéjszaka rémtetteiig (1938). A nyugati politikai elit előtt közismert volt az 1938-as eviani menekültügyi konferencia kudarca is, amelynek egyik tárgyalási területe az üldöztetések és atrocitások elől Németországból kivándorolni akaró zsidók sokrétű problémája volt, s amire a tanácskozás sem tudott, de nem is igyekezett hatékony gyógymódot találni.

A háború kitörése, illetve a nyugati demokratikus államok 1940-1941-ben való megtámadása, elfoglalása újabb fejezetet nyitott. Szórványos híradások útján, de egyre pontosabb képet nyerhettek az 1940-től a keleti területeken felállított gettók mibenlétéről. Emellett tömegesen szivárogtak ki hírek (s még az amerikai sajtó is közzétette) a szovjet területeken elkövetett, a Wehrmacht nyomában járó mozgó SS-kivégzőegységek, az Einsatzgruppék több  százezer embert érintő (s végül körülbelül kétmillió, többségében zsidó áldozatot követelő) tömeggyilkosságairól is. A szövetségesek kormányzata(i) és politikai elitje talán még élesebb képet alkothatott a lengyel területeken felállított gettókban lévő embertelen állapotokról: a mesterségesen is fokozott éhezésről, járványokról és kivégzésekről. 1942 őszétől a brit újságok is arról tettek említést, hogy Németországból  tömegesen hurcolnak zsidókat kelet felé. 1942-ben a lengyel ellenállás minderről részletekbe menően tájékoztatta a londoni lengyel emigráns kormányt, s általuk a nagyhatalmak vezetőit is.

Ezen tények birtokában számos figyelemfelkeltő akció ismert, amelyek a nyugati közvéleményt orientálhatták volna. Elsőként Thomas Mann író tájékoztatta a BBC csatornáján keresztül a brit közvéleményt 1941 decemberében és 1942 januárjában a kelet-európai zsidóság gettósításáról és legyilkolásáról, valamint az Einsatzgruppék tömeggyilkosságairól beszélt a brit rádióban. Fontos megemlíteni, hogy 1942 májusában Samuel Artur Zygielbojm a Bund (a zsidók szocialista szervezete) képviseletében a BBC adásában beszámolt a lengyelországi tömeggyilkosságokról. A Bund pontos adatai (amelyek 700 ezer lengyel zsidó megöléséről szóltak) nyomán számos angolszász sajtóorgánum cikkezett 1942 nyarán. Ugyanezen időpontban – elsősorban a lengyel emigráns kormány erélyes fellépése révén – a BBC a továbbiakban is részletekkel szolgált a lengyelországi tömeggyilkosságok valós eseményeiről, a Bund-jelentést zsidó lapok és a Daily Telegraph angol napilap is részben vagy egészben közölte, július 10-én pedig a Times számolt be a lengyel zsidóság legyilkolásáról.

Minderre persze a nagyhatalmak és a semleges európai államok kormányai, valamint a Vatikán is felkapta a fejét (legkésőbb 1942 októberére maga a pápa is közvetlen tájékoztatást kapott egyházi-papi jelentésekből), de egyelőre a kivárás álláspontjára helyezkedtek. 1942. november 26-án a New York Times 26 oldalas beszámolót közölt egymillió lengyel zsidó lemészárlásáról. 1943 májusában Szmul Zygielbojm demonstratív öngyilkosságot követett el, hogy tiltakozzon a világ apátiájával szemben, ahogyan az a zsidók kiirtását szemléli.

Magyar relációban a frontról hazatérő honvédek beszámolóit megerősítették azoknak a deportáltaknak a beszámolói, akiknek sikerült visszaszökniük Magyarországra. Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter (aki egyébként antifasiszta magatartása miatt 1944-ben maga is a mauthauseni lágerbe került) bizonyosan tudott az 1941 augusztusi kamenyec-podolszkiji deportálásról is, amelynek során a magyar hatóságok által a németeknek átadott mintegy 18 ezer „rendezetlen állampolgárságú” hazai zsidót a német katonai egységek Kőrösmezőnél meggyilkoltak, s a konzervatív politikus le is állíttatta a további deportálásokat.

E beérkező információhalmaz birtokában a magyarországi zsidóság vezetői is tisztába jöhettek, mi történik európai hitsorsosaikkal. Ők is hallgatták a brit rádióadásokat, és különösen 1943-tól, a Kasztner Rezső és Komoly Ottó vezette Budapesti Zsidó Segély- és Mentőbizottság (Vaada) sokrétű, az első kézből nyert túlélői beszámolókon túl külföldi (Joint, Jewish Agency isztambuli irodája) hírszerzők munkája által egész precíz adatok voltak a magyarországi zsidó elöljárók birtokában.

1942 januárjában a náci vezetők a – Hitler kezdeményezésére és jóváhagyásával – Reinhard Heydrich, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal elnöklete alatt megtartott wannsee-i konferencián döntöttek a zsidókérdés „végső megoldásának”, azaz a teljes megsemmisítésnek a módjáról. Gerhard Riegert, a Zsidó Világkongresszus svájci képviselőjét augusztus 1-jén tájékoztatta egy, a náci elittel kapcsolatban álló német gyáros, Eduard Schulte minderről. Ez a jelentés azután a legfelsőbb nyugati körökhöz is eljutott, így Sumner Welles amerikai külügyminiszter-helyettes íróasztalára is letették, majd később ezt a más információk révén megerősített dokumentumot más csatornákon keresztül, augusztus folyamán Roosevelt amerikai elnök is megkapta.

Ezzel ugyancsak egy időben a szabad világ zsidóságának vezetői számos alkalommal fordultak a keresztény felekezetek főpapjaihoz és állami vezetőihez, hogy a végső megoldás tényét, Auschwitz létezését bebizonyítsák, kérvén, cselekedjenek a pusztulásra ítéltek érdekében. Ezeknek az elszórt, mégis koherens és egy irányba mutató információknak birtokában a szövetségesek legkésőbb 1942 nyarára egyaránt tökéletesen tisztába kerültek a holokauszt valódi borzalmaival és a tömegmészárlás ipari méretű dimenzióival.

Miért nem cselekedtek?

A népirtás megdöbbentette a szövetséges és semleges államok vezetőit, sajtójukat valósággal megbénította. Sokan azonban kétkedve fogadták a fent említett letaglózó tényeket, több okból  is. Elsősorban azért, mert elképzelhetetlennek tartották, hogy egy európai kultúrnép ilyen szörnyűségekre legyen képes. Ezért sokan eleve túlzónak érezték a beszámolókat, jelentéseket. Maguk a zsidók sem voltak képesek sokáig elhinni, mi történik a keleti megsemmisítő táborokban, illetve pszichológiailag sem tudták feldolgozni, hogy hitsorsos testvéreik osztályrésze a halál.

Másrészt a szövetséges országok nem akartak olajat önteni a náci propagandaszólamokra, miszerint a háborút valójában a zsidók robbantották ki, s a tömeggyilkosságok, gázkamrák is efféle hazugságok volnának, s a szövetségesek mindent a zsidók érdekében tesznek. Ugyancsak számosan az első világháborús tapasztalatokon nyugvó, a németeket lejárató alaptalan propagandaszólamokat emlegették fel a holokauszttal összefüggésben, s emiatt az angolszász politikai körök az Auschwitz-jegyzőkönyveknek sem adtak hitelt.

Érvként jelent meg a tétlenségben a Szovjetunió terrorja (gondoljunk csak a lengyel katonatisztek katyňi lemészárlására, amelynek során 1940 tavaszán 22 ezer lengyellel végzett az NKVD), amely bizonyos értelemben kioltotta s elterelte a figyelmet a nácikról. A németek igyekeztek tudatosan is elaltatni a nyugati világ figyelmét: amikor 1944 júniusában a Nemzetközi Vöröskereszt delegátusait elvitték a theresienstadti gettóba, a megfigyelők azt látták, hogy viszonylag élhető, sőt kifejezetten emberséges viszonyok közepette élnek a szögesdrót mögötti zsidók. Azt nem sejtették, hogy nem sokkal később az ide zsúfolt szerencsétleneket Auschwitzban elgázosították, amint sikerült megcsalni az itt forgatott hamis propagandafilmmel a világot.

Pedig az Auschwitz–Birkenauban folyó megsemmisítésről 1944-re a szövetségeseknek egészen pontos ismereteik voltak. Április folyamán két szlovák fogoly, Rudolf Vrba és Alfred Wetzler megszöktek, majd egy mintegy 60 oldalas dokumentumban beszámoltak az ott látottakról, köztük az úgynevezett magyar rámpa építéséről is, amelyre az év nyarán 437 ezer zsidó magyar állampolgár érkezett az 1938 és 1941 között megnagyobbodott Magyarország vidéki területeiről. Az Auschwitz-jegyzőkönyvet eljuttatták a különféle cionista szervezeteknek, s ezáltal 1944 nyarán Roosevelt, Churchill és környezete is precíz információkkal egészíthette ki addigi ismereteit.

Összességében a szövetséges kormányok nem indítottak célzott akciókat sem a keleti tömeggyilkosságok, sem a gettók, sem pedig a koncentrációs táborok felszabadítására, illetőleg a megsemmisítő táborok gázkamráinak bombázására. Utóbbira sosem került sor, jóllehet nemcsak a fentebb említett tény-adatok, illetve megfelelő légi felvétel állt rendelkezésre, de 1944-ben haditechnikailag is könnyen lehetséges lett volna. Mindazonáltal igaz, hogy a sokféle információ egybegyűjtésére, pláne stratégiai terv kidolgozására nem alakult meg semmiféle szervezett bizottság. Az egyesült államokbeli és brit hadvezetés 1944 nyarán Auschwitz–Birkenau bombázását ugyan fontolóra vette, ám mindannyiszor – más hadicélok prioritására hivatkozva – el is vetette. Árulkodó, hogy miközben a brit légierő a halálgyár mellett néhány kilométerre fekvő kőolaj-finomító ellen hajtott végre bombatámadást, a tábor területén nem. Pedig a krematóriumok ilyetén tönkretétele, vagy a Kassa irányából felnyúló vasútvonalak megsemmisítése döntően befolyásolhatta volna a magyarországi zsidóság sorsát, s ha nem is állíthatta volna meg az ipari méretű népirtást, jelentősen lassíthatta volna annak lefolyását, százezrek életét megmentve ezáltal.

A magyar kormányzat álláspontja

Mindehhez hozzátehetjük, hogy az Auschwitz-jegyzőkönyvek Magyarországra is eljutottak: Horthy Miklós kormányzó legkésőbb május végén, július elején kapta kézhez (s megkapta a Zsidó Tanács is). Azt persze nem tudjuk, hogy a magyar államfő felfogta-e a valóságot, amiről egyébként már nem először hallhatott. Az azonban kétségtelen, hogy cselekvési szabadsága – ha korlátozottan is – az ország német megszállása után is fennállt.

Június elején, a német megszállást követően kinevezett Sztójay Döme miniszterelnöknek így fogalmazott: „Tudatában voltam [március 19. után] azonban annak, hogy e kormánynak az adott kényszerhelyzetben számos olyan intézkedést is kell tennie, amelyeket nem tartok helyesnek, s amelyekért nem vállalhatom a felelősséget. Ezek között az intézkedések között szerepel a zsidókérdésnek nem a magyar gondolkodásmódnak, a magyar viszonyoknak […] megfelelő kezelése.” Horthy gyakorlatilag a zsidókérdés kivételével nem mutatott passzivitást, amelyben azonban „szabad kezet adott” a szélsőjobboldali kormányzatnak, ő maga a továbbiakban a korlátozó rendeletek özönéről, a gettósítás és deportálás mibenlétéről tudomást sem akart venni.

Ezt a terhet „átengedte” az Adolf Eichmann SS-alezredes vezette Judenkommandónak és a velük együttműködő, a zsidókérdésben Endre László és Baky László államtitkárokon keresztül diszponáló Belügyminisztériumnak. Ezen gettósító és deportáló magyar és német szerveknek, személyeknek – amint az Ferenczy László csendőr alezredes jelentéseiből is kiviláglik – pontos ismereteik voltak a megsemmisítésről, és ennek megfelelően jártak el, amikor azt gyors és precíz módon 1944. április 16-tól kivitelezték.

Részben az Auschwitz-jegyzőkönyvek hatásának tudható be, hogy június 25-én XII. Pius pápa, június 26-án Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök, június 30-án V. Gusztáv svéd király és mások felhívták, illetve figyelmeztették Horthyt a deportálások leállítására. A kormányzó ennek és a politikailag semleges Svájcból – ahova egyébként Krausz Miklós révén június 19-én érkezett meg a jegyzőkönyv rövidített változata és a magyarországi viszonyokról szóló beszámoló – induló sajtókampánynak a hatására végül július 6-án állította le a Magyarországról a szövetségesek által nem bombázott Auschwitz–Birkenauba menő halál-transzportokat. Ehhez további lökést jelentett, hogy az öreg ellentengernagy hazai politikai tanácsadói (köztük a befolyásos néhai miniszterelnök, gróf Bethlen István) is ezt sugallták, illetve a szövetségesek normandiai partraszállása (június 4.) kedvező lehetőséget kínált a döntéshez. Lépésével a mintegy 150-200 ezer fős, ekkor már sárga csillaggal megjelölt házakba költöztetett budapesti zsidóság életét kétségtelenül (ideiglenesen) megmentette, a vidéki zsidóság számára döntése azonban végzetesen későnek bizonyult. (A szerző történész, gyűjteményvezető a Holokauszt Emlékközpontban.)