Kereső toggle

Közös sors: hogyan lett a barátból ellenség?

Magyar-zsidó együttélés honfoglalástól az 1. világháborúig

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Magyarok és zsidók kapcsolatát kezdetben egyfajta testvériség jellemezi: együtt is érkeznek a Kárpát-medencébe. Viszonyuk az Árpád-házi királyok idején, a történelmi kereszténység antijudaista, zsidóellenes tanításai következtében válik viharossá. A felvilágosodásig sorsuk legfőképp a pápai előírások, vallási hiedelmek, az aktuális uralkodók gazdasági igényeinek, illetve a lakosság irigységének függvénye. A zsidók a 19. században az emancipáció és asszimiláció következtében Magyarország gazdasági, kulturális, ipari arculatának meghatározó szereplőivé válnak. A gazdasági, szociális frusztráltság azonban létrehívja a „faji” alapú antiszemitizmust, mely a nehézségekért a zsidó polgárokat teszi felelőssé. A zsidók válasza a zsidó nemzeti otthon megteremtése lesz.

Zsidók a mai Magyarország területére a 2. században érkeznek először, rabszolgákként a római légiókkal. A régészeti leletek később még zsidó közösségek működését is sejtetni engedik. A zsidó jelenlét azonban barbár támadások miatt az 5. század közepére a térségben megszűnik.
A 9. században a magyarok több éven – egyes történészek szerint több évtizeden – keresztül is törzsszövetségben élnek a többségében zsidó vallású kazárokkal, akik a 8-9. század táján térnek át Ábrahám hitére.
854 előtt a magyarok két részre szakadnak: egy részük Perzsia irányába, a többiek pedig az Etelközbe vándorolnak. Utóbbiakhoz a kazárok közül kiszakadt kabar törzsek is csatlakoznak. A honfoglaló magyarok keresztény, muszlim és zsidó hitűekkel karöltve 895-ben indulnak a Kárpát-medencébe. Hazánk területén élő zsidókról a „kazár levélváltás” is beszámol: a córdobai kalifa államügyeinek intézője, Chaszdáj Ibn Sáprút a 9-10. század táján a „Hungarinban lakó zsidók” segítségével juttatja el levelét a kazár zsidóknak. Egy másik feljegyzés pedig 965-ből magyar területekről prágai vásárokra érkező zsidó kereskedőkről ír.
A „magyar kalandozások” a 10. század második felében érnek véget, Róma először 963-ban küld térítő püspököt Magyarországra. Az első expedíció meghiúsul, így a térítő tevékenységek a 970-es években kezdődnek el. Róma tanításai ugyan nehezen vernek gyökeret, de mind nagyobb befolyásuk a magyar-zsidó kapcsolatot fokozatosan megmérgezi.
Az Árpád-házi királyok igyekeznek megőrizni szuverenitásukat Rómával szemben, így alapvetően toleráns politikát folytatnak a zsidók irányában. A 11. században engedélyezik a keresztesek pogromjai elől menekülő zsidók letelepedését, tudunk arról, hogy rövidesen több magyar városban zsidó közösségek, iskolák jönnek létre. Hazánkban a 14. századig nincs intézményes zsidóüldözés.
István király Magyarországon átvezető zarándokutat nyit Jeruzsálembe, ott pedig zarándokházakat alapít. Halála után rövid időre a kabar törzsből származó Aba Sámuel kerül trónra, személyében egyes történészek szerint zsidó vallású királyt tisztelhetünk.

Üldözés: ahogy Róma megkívánja

A hazánkban élő zsidók jogainak első komolyabb korlátozása pápai nyomásra az 1222-ben kiadott Aranybullában fogalmazódik meg. II. Andrásnak (1205–1235) azonban esze ágában sincs betartani az előírásokat, végül a pápai akarat 1233-ban a beregi erdőben esküre kötelezi: be kell tartania az Európa-szerte érvényesített, 1215-ös lateráni zsinat zsidókkal kapcsolatos rendelkezéseit, mely a zsidókat eltérő öltözékkel, jelvénnyel különbözteti meg, korlátozza letelepedésük helyszíneit, kereskedő tevékenységüket. Központi, megalázó hittérítési eljárásokat is eszközölnek velük szemben. A rendelkezéseket végül András fia, IV. Béla (1235–1270) érvényesíti, s ezzel az országot gazdasági csődbe sodorja. Az ország pápai engedéllyel, a zsidók gazdaságba való újbóli bevonásával áll helyre.
Az Árpád-ház kihalásával (1301), az idegen uralkodókkal, Róma tanainak terjedésével, a német polgárság bevándorlásával azonban hazánkban is a nyugat-európai modellhez kezd hasonlítani a zsidókhoz való viszony.
Először 1290-ben Angliából űzik ki a zsidókat, majd a pusztító pestisjárvány terjesztésének vádjával (kútmérgezés) Európa-szerte zsidó közösségek tömkelegét számolják fel. Hazánkban I. (Nagy) Lajos rendeli el kiűzetésüket először az 1360-as évek táján. Négy évvel később azonban az ország anyagi ügyei úgy kívánják, hogy visszahívják őket. Hazánk városlakó német polgársága azonban konkurenciát lát bennük, s több városban zsidóellenes zavargásokra kerül sor. A zsidók a 14. század végére önvédelemből a nagyobb városokban (pl. Buda, Pozsony) már gettóban kényszerülnek élni.
Luxemburgi Zsigmond (1387–1437) uralma meglehetősen ellentmondásosnak bizonyul: anyagi érdekei a zsidók támogatására ösztönzik, ugyanakkor ő az, aki kiadja az úgynevezett Budai jogkönyvet, melyben „galád, nyakas, büdös, Istent eláruló népség”-nek bélyegzi a zsidókat, s egyéb kötelezettségek mellett veres köpeny és sárga folt viselését követeli. Mindezzel együtt azonban a zsidók helyzete még mindig jobb Magyarországon, mint Nyugat-Európa más térségeiben.

Viszontagságos évtizedek

Mátyás király (1458−1490) pragmatikusan kezeli a zsidókat: ügyüket egyszerűen az országnak hasznot hajtó anyagi kérdésnek tekinti. Az 1470-es években létrehozza a zsidó prefektúra intézményét, melynek vezetői öröklődően a tekintélyes német zsidó Mendel-családból kerülnek ki. 1476-ból Mátyás és Beatrix esküvőjével kapcsolatban feljegyzik: „Pénteken a király és a királyné Fehérvárról Budára mentek. (…) Vasárnap megérkeztek Budára, honnan az összes urak, polgárok, sőt, még a zsidók is a királyné elé jöttek; a zsidóknak huszonnégy barna lova fehér és barna strucctollal volt díszítve, ezenkívül zászlókkal és baldachinnal vonultak ki, a baldachin alatt Mózes parancsolatait vitték, és a királynét sajátságos énekkel fogadták.” Európában ebben a korban a zsidóknak ilyenfajta nyilvános megjelenése egyedülállónak mondható. Ugyanakkor persze ennek megvan az ára is: az V. László idején még évi 4000 aranyforintra rúgó zsidó adó az 1480-as évek elején már 20 000 volt, melyen felül Mátyás még rendkívüli adókat is kivetett.
A budai hitközség Mátyás idején az ország vezető közösségévé válik, több nagytudású rabbiról, orvosról is tudunk. Az itáliai reneszánszot meghonosító Mátyás alatt azonban visszafordíthatatlanná válik az ország bukásához vezető folyamat. Halálát követően az ország katasztrofális gazdasági helyzetbe kerül, lakossága bűnbakot keres: egyre sűrűsödnek a zsidókat érő atrocitások. Sopronban lecsukják, Tatáról elűzik őket, a városi polgárság Pozsonyban és Budán zsidóhajszákat rendez. Az első nagy horderejű vérvádra, s nyomában zsidók kivégzésére 1494-ben Nagyszombaton kerül sor.
II. Lajos (1516–1526) uralkodása alatt a zsidók helyzete tovább romlik, mely főképp a társadalmi-gazdasági változásoknak köszönhető. 1525-ben újabb zsidóellenes zavargás tör ki Budán, a király kincstárnoka, a kitért Fortunátus Imre tevékenysége okán.
A Mohácsi csata (1526) után Buda török kézre kerül, a zsidókat elhurcolják. A többi országrész zsidóságát senki nem védelmezi: Pozsonyból kiutasítják őket, 1529-ben pedig a bazini vérvád kapcsán, majd 1536-ban Nagyszombaton több tucat zsidót küldenek máglyára. Sok nagy múltú zsidó közösség felszámolódik.

Új kezdet

A három részre szakadt országban a különböző vallású és eltérő berendezkedésű vezetés más-más módon viszonyul a zsidókhoz.
A zsidók 1541-től kezdik újra benépesíteni Budát, a század végén már három különböző zsidó rítust követő zsinagóga (szefárd, szír, askenáz) működik a városban. De a törökök más városokban is engedélyezik letelepedésüket, kereskedő tevékenységüket pedig nem akadályozzák. „A város a török birodalom uralma alatt állott, s lakozásunk viruló volt, akár a zöldellő olajfa, biztonságos és nyugalmas” – írja krónikájában Schulhof Izsák rabbi.
Erdélyben először Gyulafehérváron értesülünk zsidókról, ahol 1592-ben már hitközség is működik. Több erdélyi városban is letelepedhetnek, országos szervezetük van, a fehérvári rabbik vezető szerepet töltenek be a térségben. Bethlen Gábor fejedelem szabad vallásgyakorlatot és kereskedelmet engedélyez, öltözködésükben sem kell elkülönülniük. A reformáció az Ószövetség tanulmányozását is előtérbe helyezi, a protestantizmusnak számos ága kialakul. Ennek nyomán az unitárius irányzatból létrejön a zsidó vallási elemeket is integráló erdélyi szombatos közösség, melyhez számos főúr is csatlakozik. A „zsidó vallású keresztényeket” azonban I. Rákóczi György fejedelem már nehezen viseli, számos szombatosságot tiltó rendelet születik, a „rendes” keresztény hitre visszatérni nem akarókat 1638-tól vagyonelkobzással, börtönbüntetéssel sújtják. 1650-es évektől a zsidókat is korlátozzák: megkülönböztető öltözet viselését követelik, letelepedésüket is szabályozzák.
A nyugati országrészben kevés helyen maradnak zsidók, ők főleg kisiparosok, vagy kisebb pénzügyi tevékenységek bonyolítói. A Habsburg Birodalom magyar területeire a városi polgárok ellenállása miatt a zsidók nem települhetnek be, így inkább falvakba mennek, aki teheti, földesúri védelem alá. A törökök kiűzése, Buda visszafoglalása (1686) a budai közösség pusztulásához vezet, a császár seregei az ezerfőnyi közösség csaknem felét leölik, a többiek váltságdíj fejében nyerik vissza szabadságukat.
1688-ban az udvar kérésére Kollonich Lipót bíboros, kalocsai érsek elkészíti a Magyar Királyság fokozatos zsidótlanításának tervezetét, mely bár egészében nem valósul meg, az udvar a zsidókat letelepedésükben, osztrák területeken pedig családalapításukban korlátozza. Számos zsidót adóikért cserébe földesurak vesznek védelmükbe, birtokaikon lehetővé téve számukra letelepedésüket, zsidó közösségek, zsinagógák, iskolák létesítését. Pozsony is ekkor települ be zsidókkal, s a 19. században a zsidóság szellemi és gazdasági központjává válik. Hegyalját a zsidó kereskedők nemzetközi hírű borvidékké teszik.
Mária Terézia (1740–1780) uralkodása alatt a zsidók helyzete romlik: külön adót (türelmi adó) vezet be számukra, 1746-ban pedig Budáról kitiltja őket.

A felvilágosodás és következményei

A 18. századi, hagyományokat, vallásos világnézetet megkérdőjelező felvilágosodás eszméi azonban változásokat hoznak. A felvilágosult II. József alatt (1765/1780–1790) jelentősen javul a zsidók helyzete: szabadon letelepedhetnek és foglalkozást választhatnak, viseletükben nem kell elkülönülniük, héber és jiddis nyelvüket azonban el kell hagyniuk, s állami felügyelet alatt álló iskolákba kell járniuk.
A felvilágosodás nyomán a zsidó egyéneket a többi emberrel egyenjogú személyekként ismerik el Európa országaiban. A zsidók emancipációjának ára azonban a vallási elkülönülésükről, kultúrájukról való lemondás, az adott ország lakosságába való beolvadás. A 19. században az asszimilációs folyamatokhoz való különböző viszonyulás mentén a judaizmus irányzatokra töredezik, a hagyományos vallási előírásokhoz leginkább ragaszkodó végletet az ultraortodoxok, a tradíciót leghaladóbb módon értelmező irányzatot pedig a reformzsidók képviselik.
Az 1847–48-as országgyűlésen Kossuth Lajos és Eötvös József a zsidók teljes körű emancipációját követeli, a döntés azonban még várat magára. A zsidók a szabadságharcban is részt vesznek, azonban egyes helyeken zsidóellenes zavargásokról hallunk. Petőfi ezeket szégyenfoltként aposztrofálja, Kossuth pedig bocsánatot kér a zsidóktól. A szabadságharc leverése után annak támogatásáért a bécsi kormány hadisarccal és különböző korlátozásokkal sújtja a zsidóságot. Ezek 1859-től lazulni kezdenek, végül 1867. december 28-án a magyar országgyűlés kimondja a zsidó lakosok keresztény polgárokkal való teljes egyenjogúságát. Megkezdődik a magyar zsidóság intézményesülése, az emancipációs-asszimilációs törekvésekkel inkább azonosuló neológ irányzat képviselői, illetve a keresztény hitre térők a magyar polgári kultúra, gazdaság, ipar meghatározó egyéniségeivé válnak, míg az asszimilációval szemben álló ortodoxok közül többen az 1870-es években Izrael földjére települnek.

Antiszemitizmus és cionizmus

A felvilágosodás eszméi ugyan felülbírálják a történelmi kereszténységet, s annak antijudaista eszméit, a társadalmakba zsigeri szinten elültetett zsidóellenesség mégsem oldódik fel hirtelen. Ugyan a „faji” alapú antiszemitizmus kialakulását a 19. századra teszik, bizonyos módon az már a 16. században is megjelenik: Spanyolországban a keresztény hitre áttért zsidó nem tölthet be sem világi, sem egyházi vezetői posztot, az arra pályázóknak „faji tisztaságukat” igazolni kell.
A 19. században a zsidók elleni „vallási” gyűlölet ugyan csitulni látszik, de részben (retorikai) táptalajt is biztosít a tudományosan objektívnek feltüntetett darwini fejlődéselmélet mentén kidolgozott „fajelméletnek”, mely a zsidóban, mint „fajban” látja a problémák gyökerét. Ettől a ponttól kezdve egy zsidó tehetetlen lesz a kirekesztéssel szemben, hiszen a magukat felsőbbrendűnek tituláló antiszemita egyének már nem vallásukat, hanem egyáltalán létezésüket kérdőjelezik meg, amúgy pedig az általuk betöltött gazdasági, értelmiségi pozíciókba törnek.
Az antiszemita propagandát az 1870-es évek gazdasági válsága robbantja ki: a zsidókra osztják a bűnbak szerepét. A kontinensen napvilágot látnak az első antiszemita pamfletek, újságok, a parlamentekben zsidóellenes hangok hallatszanak. Hazánkban Istóczy Győző 1875-ös beszéde tekinthető az antiszemitizmus nyitányának, 19. századi kiteljesedésének pedig az 1882-es tiszaeszlári vérvád, melyet meglovagolva az országban több helyütt halálos áldozatot is követelő zsidóellenes zavargások történnek. A nacionalizmust félreértelmező, kapitalizmus- és modernizációellenes első magyar antiszemita párt 1883-ban alakul.
Az Európa-szerte erősödő antiszemitizmusra a választ a politikai cionizmus adja. Zászlóvivője a budapesti születésű Theodor Herzl, aki a zsidók ősi földjükre való visszatérését „világszükségletként” emlegeti. Herzl szerint ugyanis ha a zsidóság nem hoz létre mielőbb saját nemzeti otthont, az antiszemitizmus „mélyen fekvő okok következtében egyre súlyosabbá fog válni, az elkerülhetetlen katasztrófáig”. A sokak szemében őrültségnek tetsző álmot tettek követik, az emberfeletti munkában Herzl hűséges társa, a huszonhat éves koráig Magyarországon élő világhírű esszéista, Max Nordau lesz.

Boldog békeidők

A magyar országgyűlés 1895-ben az izraelita vallást a keresztény felekezetekkel egyenjogúnak fogadja el, így a zsidók mind vallási, mind állampolgári mivoltukban egyenlőséget élveznek A magyar zsidók Magyarországot tekintik hazájuknak így a cionista elképzeléseket többségük nem támogatja.
A magyar nemzet „szerves részeivé” válnak, nélkülük a magyar polgári kultúra, modern ipar, gazdaság, tudományos és sportélet puszta léte is elképzelhetetlen.
A századforduló tájékán a szakképzettséggel, vállalkozó kedvvel, tőkével rendelkező zsidók a nagykereskedelemben, hitelintézetek vezetőiként, könyvkereskedőkként, gyáriparosokként az adott szegmensekben részt vevők legalább 70 százalékát teszik ki. 1910-re az ügyvédek 62, az orvosok 59 százaléka zsidó. A kiváló kreatív képességekkel megáldott zsidóság mennyiségileg és minőségileg való túliskolázottsága zseniális írókká, zenészekké, könyvkiadókká, újságalapítókká, színházigazgatókká, filmproducerekké, galériatulajdonosokká, azaz nagy számban a főváros modern „kulturális iparának” vállalkozóivá teszi őket. A kulturális modernitásra fogékony, bátor kísérletezésekre hajló, újdonságokra nyitott zsidók a szellemi, politikai, társadalmi élet formálóivá, a közízlés alakítóivá válnak, nem csak a fővárosban, hanem a vidéki, felvidéki, erdélyi, bánáti nagyvárosokban is. Fejük felett azonban Herzl „jóslata” lebeg: hiába is akarnak a zsidók magyarok lenni, a magyaroknak eszük ágában sincs annak tekinteni őket. „Magyarországon nemsokára olyan antiszemitizmust kapnak, hogy a mienk mellette meg sem kottyan.” Valamint: „…a magyar zsidókról le is mondanék, ha tudnám, hogy az antiszemitizmus nyomorúságától megóvja őket az ő hazafiasságuk. Nem vagyok a nyomorúságnak spekulánsa. De a magyar zsidókat is utoléri a sors, brutálisan és annál keményebben, minél későbben, annál vadabbul, minél hatalmasabbá válnak addig.” (Folytatjuk.)