Kereső toggle

Egy „pestisrác” Szentmártonkátáról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

1956 forradalmának, szabadságharcának sajátos ifjai, hősei – csak úgy, egybeírva – a „pestisrácok”, amely kifejezést Pongrátz Gergely, a Corvin közi felkelőcsoport egyik életben maradt parancsnoka vitt be a köztudatba. Sem arra vonatkozóan nincs pontos adatunk, hogy hányan voltak, ahogyan sokuknál azt sem tudjuk, hogy mikor, miként adták életüket az elnyomó hatalommal szembeni ütközetek valamelyikében. A Szentmártonkátán született és 15 éves korában a megszállók elleni harcban hősi halált halt Kiss Kálmán rövid életét születésétől haláláig azonban végig tudjuk kísérni.

Sógora, Bene Béla elmondása szerint Kiss Kálmán a vidéki parasztgyermekek szorgos és nehéz életét élte. Édesapja közvetlenül fia világrajötte után valamelyik menetszázad tagjaként kivonult a frontra. Harcolt, küzdött életéért, hazájáért.  Alakulata a „tervszerű frontszűkítés”, azaz nagy visszavonulás révén szülőföldje felé vitte. Jóindulatú, emberséges parancsnoka közölte: „Kálmán, eleget harcolt, adok magának nyílt parancsot, ugorjon haza, nézze meg a családját, a többit magára bízom.” Váratlanul ért haza, ölelte élete párját, gyerekét, és maradt. A mundért eltüzelték, saját gúnyáját vette fel, és várt; várta a front átvonulását. Különösebb harc nem folyt a faluért, a védők vissza-, a győztesek pedig bevonultak. Hamar jött a parancs, járőrök járták az utcákat, be-betértek a házakba, férfiakat kerestek „málenkij robotra”. Akkortájt e szó valós jelentését még nem ismerték, nem jelentette azt, amit napjainkban már tudunk róla: hogy valahol az orosz pusztán sokakat visz a halálba. A tolmács magyarra fordítva, hűen adta vissza az orosz tiszt szavait: pár nap munka és utána övék a szabadság, hiszen megszabadították őket a fasiszták igájától. A csoport elment, pontosabban elvitték. Tízezrekhez hasonlóan ő sem jött vissza többé. Az özveggyé vált édesanya idővel ismét férjhez ment, Kálmán e férfiben szerető apát kapott.

A felcseperedő fiúcskát dolgos, becsületes embernek nevelték. Általános iskoláját 1956 nyarán fejezte be, tanulmányi eredménye, no meg paraszti származása révén azonnal felvették a pesterzsébeti szakközépiskolába, sőt még kollégiumi elhelyezést is biztosítottak számára.

Kálmán 1956 szeptemberének első napjain búcsúzott el barátaitól, és indult el szülői kísérettel a fővárosba. A tanév a szokásos ismerkedéssel kezdődött, október elején egy napra hazament, ahol elmesélte, mily mértékben megtalálta boldogságát. Hétfőn kora reggel indult a közeli állomásra, hogy időben beérjen iskolájába. Édesanyja, nevelőapja akkor látták élve utoljára.

1956. október 23-a délelőttjét, délutánját, estéjét, majd éjjelét sokan más-más élményekkel élték át. A kollégium, az iskola is zsongott, hiszen már napokkal ezelőtt terjedtek a hírek, rémhírek, hogy a diákság felvonulását engedik, tiltják. Kálmán kora este öt társával otthagyta a kollégium biztonságát, és elindult utolsó útjára, Pest felé. Gyerekek voltak, hogy mi hajtotta őket – a kalandvágy, netán a nemzeti öntudat –, ma már nehéz lenne megállapítani, hisz az eltelt idő nagyon is befolyásolja a történtekre való emlékezést. Kálmánnál mindenképpen előtérbe került, hogy a nagyapja az orosz fronton szerzett betegségébe halt bele. Családjában sokat beszéltek az oroszokról, édesapja elhurcolásáról – lehet, ez is benne élt.

Egyik kezében benzines palackkal várja a közeledő, egyre erősebben dübörgő, csörgő lánctalpas harckocsikat. Kálmán keze, ujjai szorításában a palackkal, dobásra lendül. Talál, a vasszörny tornya mögött törik szét az üveg, a harckocsi motorja beszívja a benzint a lángokkal együtt. Ég! A mögötte lévő harci jármű géppuskája megszólal, tüzelni kezd, szórja sorozatát, a benne ülő fiatal katona ezzel védi életét. A sorozat belemar Kálmán testébe, összeesik, testéből több helyen szivárog, folyik a vér. Diáktársai látják, ott vannak megbújva a közelben, azt is látják még, amint egy gépkocsiba beemelik és elviszik. „Hová?” – kiáltják, mire a gépkocsivezető: „Kórházba!”

A társai látva a tragédiát, gyorsan a biztonságosnak vélt kollégiumba szaladnak. A napok forradalmivá váltak, felbomlott a megszokott rend. Szentmártonkátáról is volt egy kollégista társa, egy osztállyal feljebb járt, ő nem csatlakozott Kálmánékhoz, két-három nap múlva ért haza; félve, de elment Kálmán szüleihez, ott elmondta, hogy Kálmán megsebesült és kórházba vitték. Nevelőapjának akkor ritkaságnak számító Csepel motorkerékpárja volt, azonnal felült és elindult Pest felé. Terv nélkül ment kórházból kórházba, kereste gyermekét. Nincs, nincs, menjen ebbe-abba, oda is vittek sebesülteket; harmadnapra az Uzsoki kórházba ér, ahol könnyekre fakadva közölte a megszólított nővér, hívja az orvost. A sebész részvéttel szól, mindent megtettek, de nem lehetett segíteni, meghalt. Hogy hová vitték? Talán a Kerepesi úti temetőbe, talán a Rákoskeresztúriba. Ismét nekiindul, járja a temetőket, egyre több halottat tekint meg. A motorban fogytán az üzemanyag, de amikor egy sofőr megtudja, mi járatban van, leszív tankjából egy kis benzint, így sikerül elérni a köztemetőt. Tetemek sora, a fagyasztóból sorra húzza ki a tepsiket, melyekben lábbal kifelé fekszenek a halottak. Van, amelyiken van név, van, amelyiken nincs. Már maga sem tudja, hányadik holttestet húzza ki, amikor észreveszi, meglátja az egyik tetem lábán azt a sebforradást, melyet még kis- korában szerzett Kálmán, miután bekapta lábát a bicikli lánca. Kihúzza az egész tetemet, egyik lába bekötve, feje bepólyálva, ahhoz már nem is nyúl. Rádöbben a megváltoztathatatlanra: ott a fia, ez a fiú az ő fia!

Szerencséjére a temető egyik dolgozója falubéli, őt kéri meg, hogy ne temessék el a kiásott tömegsírba, jönnek érte. A faluban egy teherautó volt, a TSZ-é, elkéri, megkapja. November elsején indul el a család, Szabó József vezeti a gépkocsit. A család elkezd az elszállításról intézkedni. Szabó a kocsiban marad és figyel. „Az irodából kijött egy ember, és azt mondta, menjek a hullaházba, ott megkapom. Életemben sosem felejthető látvány tárult ott elém, álmomban, rémálomként még most is előjön. Koporsók hosszú sora hullákkal. Emberek jöttek, felemelték, majd ismét letették a koporsó fedelét, mentek tovább. Egy középkorú férfi is megjelent, felnyit egy koporsót, váratlanul – sosem feledem, fülemben cseng – felordít, ha azt egyáltalán ordításnak lehet nevezni. Egy vézna kisgyereket kiemel, magához öleli, csókolgatja, és kiabál: »Fiam, édes kisfiam, ne halj meg!« Borzasztó volt, befogtam a fülem. Szerencsére jöttek a rokonok, koporsót is szereztek, betették a halottat, amit feltettünk a platóra, és elindultunk hazafelé. Az úton sokan megállítottak, nem volt vasút, busz, csak a gyaloglás; felvettem őket, lassan megtelt a plató, még a koporsón is ültek” – meséli a sofőr.

Kálmánt nővére, Kiss Mária sem tudja feledni. „Kicsi gyermekként él bennem. Amikor hazahozták, sáros volt a koporsó, a tisztaszobában ravataloztuk fel, ott is virrasztottunk. Megdöbbentő, feledhetetlen látvány, hogy az eleven gyerek ott fekszik, lába bekötözve, fejét pólya fedi, de úgy láttam, a fele hiányzik, elvitte a golyó. A temetésére november 3-án került sor. Ott volt a falu népe, a menet elején fiatalok vitték a koszorúkat, azóta sem láttam annyit, mint az én édes öcsémnél.”

A naptár november 4-ére fordult, feldübörögtek a „testvéri tankok”. Szentmártonkáta nem volt hadicélpont, ott csak a rettegés halkította el az emlékezetet. Néha-néha felmerült Kiss Kálmán neve, de az emberek nem mertek róla beszélni, féltek; no meg az idő múlása is homályosította a kis Kálmi emlékét.

Nagy bátorságról tett tanúbizonyságot a református egyház lelkésze, Vikár Zoltán, amikor a halotti anyakönyvbe való beírásnál keze becsületére hallgatott, s ezt írta: „az ’56 októberében kezdődő függetlenségi harc hősi halottja”. A halál okául pedig egy szó, „fejlövés”. A parókia falán helyezték el a világháborúk hősi halottjainak névsorát, rajta három azonos név időrendben: az első világháborúban, a másodikban, és a magyar szabadságharcban hősi halált halt Kiss Kálmánok.

Múltak az évek, Göncz Árpád elnöktől posztumusz elismerést kapott a család, az összegből megcsináltatták Kálmán síremlékét. A véletlen folytán az MTV Aranyfüst című műsora felé egy szentmártonkátai lakos jelezte a kisdiák drámáját. Ennek révén némi keresés után sikerült fellelni hajdani iskoláját. Az igazgatónő, átérezve a tragédiát, kikerestette az osztálynaplót, melyben Kiss Kálmánnál a beírás: „1956. október 24-én meghalt.” Közös akarattal, sokak erkölcsi és anyagi támogatásával az iskola aulájában emléktáblát avattak, mely előtt örökmécses ég. A tanintézet diákjai megdöbbentő átérzéssel emlékeztek diák elődjükre. Gyakran kerül virág az emléktáblához, ott emlékeznek meg október hősi halottjáról, az iskola egykori diákjáról.