Kereső toggle

Együtt  a szabadságért

„Magyarosodjunk és magyarosítsunk…”

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A zsidóság társadalmi számarányát messze meghaladó mértékben vette ki részét az 1848–49-es szabadságharcból. A közös küzdelem összeforrasztotta a zsidó és keresztény szíveket. Einhorn Ignác – aki a kiegyezés után az első zsidó származású magyar kormánytag lett – azt állította, hogy a harc sorsközössége jobb kötőanyagnak bizonyult, mint 1848 tavaszán a szabadság feletti öröm. A szabadságharc végórájában a zsidók elnyerték az egyenjogúságot, de ez valójában a megtorlásban való részvételre jelentett meghívást. Einhorn jövőképe a bukás ellenére pozitív maradt: „Óriási, eddig ki nem használt erő szunnyad a magyar zsidóságban; csupán fel kell ébreszteni, és bámulatosat fog teljesíteni” - prófétálta a szerző.

Einhorn Ignác (Horn Ede, 1825–1875) a 19. századi magyar zsidó történelem egyik legszínesebb alakja. Vágújhelyen született, rabbinak készült, s nyitrai, pozsonyi és prágai tanulmányai után Pesten a bölcsészeti karon tanult tovább. Majd Pozsonyban Neustadt Adolf maga mellé vette a Pressburger Zeitung szerkesztőségébe. Itt kedvelte meg az újságírást 1841–44 között, melyet 1845-től a pesti lapokban folytatott, s a Pesti Hírlapban, a Jelenkorban, a Hetilapban és a Pester Zeitungban jelentek meg cikkei. Fellépése egybeesett a reformkorszak befejező szakaszával, az 1840-es évekkel, amikor a liberális nemesi ellenzék zászlajára tűzte a zsidók emancipációjának kérdését.

Az elit hajlandónak mutatkozott a zsidók jogainak kiszélesítésére, cserébe viszont a magyarsághoz való asszimilálódásukat várta el. A kínálkozó lehetőség szellemi forradalmat indított el a zsidóság körében. A radikális reformirányzat vezetőjévé Einhorn Ignác vált, aki a magyarosodás és a vallási modernizáció megvalósításáért szállt síkra. Vezető tisztséget töltött be a zsidó ifjúság Magyarosító Egyletében, s társszerkesztője volt az Első magyar zsidó naptár és évkönyv 1848-ra  című periodikának, amely zsidó szerzők magyar nyelvű írásait közölte.  A kötet a magyarsághoz való integrálódás programját fogalmazta meg, s vezérlő gondolata az alábbi volt: „Magyarosodjunk és magyarosítsunk, polgárosodjunk, hogy polgárosíttassunk!” Einhorn az 1848. április 10-én írt Zur Judenfrage in Ungarn (A zsidókérdés Magyarországon) című röpiratában és az 1849. április 15-én elindított hetilapjában, a Der ungarische Israelit (A magyar izraelita) hasábjain fejtette ki véleményét. Az 1848 tavaszán jelentkező zsidóellenes pogromok és az emancipáció elmaradása ellenére a magyarsághoz tartozásáról tett hitet.

Radikális hitújítóként éles vitába keveredett Schwab (Löw) Arszlán pesti főrabbival, aki a mérsékelt reformok híveként helytelenítette a hagyományokkal való gyökeres szakítást. Einhorn a berlini reformokat tekintette mintául, s a zsidó vallás belső lényegéhez ragaszkodva igyekezett azt az általa haszontalannak ítélt szokásoktól és a történelmileg rárakódott szertartásoktól „megtisztítani”. Ennek érdekében számos újítást javasolt: az imákat nemzeti nyelven (magyarul) és fedetlen fővel mondják el, az istentiszteleteken éneket (kórust) és orgonazenét vezessenek be, a hetedik napot szombat helyett vasárnap tartsák (szükség esetén); engedélyezzék, sőt ösztönözzék a vegyes házasságot. Elvetendőnek ítélte a körülmetélést, a Talmud „szőrszálhasogató” előírásait (szombati törvények, étel- és italkorlátozások) és a rabbinikus tételeket. Akárcsak a középkor sötét századaiból örökölt „balvélekedéseket” mint a zsidó nép örök kiválasztottságát és fényes nemzeti újjászületését, Palesztinába való visszatérését, idegenkedését a más vallású emberek iránt, stb. Véleménye szerint a reformokkal a zsidó hit- és erkölcstan eredeti – Isten által Mózesnek kinyilvánított – tisztasága állna helyre.

Einhorn érvelése szerint a többi valláshoz hasonlóan a zsidó vallás is két részből áll, nevezetesen a lényegből és a formából. A lényeget az isteni kinyilatkoztatáson alapuló örök vallási és erkölcsi tanok alkotják, míg a formait a szertartási parancsok. Az utóbbiak csupán szimbolikus jelképei egy-egy lényegi eszmének, ezért szükség esetén meg lehet változtatni őket. Például a szombat lényege a hetente egyszeri felemelkedés Istenhez, amiért azt más napon (akár vasárnap) is lehet gyakorolni. Einhorn szerint a zsidók kiválasztottsága Isten nevének az elterjesztését jelenti a népek között, s ezen hivatását csak a szétszóratásban tudja betölteni. 1849. május 27-én tartott pünkösdi beszédében az európai forradalmakat és a szabadságeszme térhódítását isteni tervnek tekintette. Ebben a hősies küzdelemben a magyar nemzet a világot felszabadító háború zászlóvivője.

Schwab Arszlán és Einhorn Ignác ellentéte a pesti hitközség kettészakadásához, a mérsékeltek és radikálisok szétválásához vezetett. Az utóbbiak Pesti Izraelita Reformtársulat néven önállósultak (1848. augusztus 10.), s Einhorn Ignácot választották rabbijukká. Új templomot építettek, melyben 1848. szeptember 28-án, a zsidó újév napján tartották első istentiszteletüket, s decemberben az első magyar nyelvű egyházi szertartást.

Einhorn a sajtón és szószéken keresztül mindvégig támogatta a szabadságharcot. Buda visszafoglalását követően a pesti reformhitközségben elmondott tüzes hangú prédikációjában (1849. május 27.) üdvözölte a függetlenség kikiáltását, s Isten áldását kérte a nemzetgyűlésre, a kormányra, a hadseregre és Kossuthra. Júliusban a kormánnyal Szegedre menekült, majd a világosi fegyverletétel után sikerült az ostromlott komáromi várba bejutnia, ahol Klapka 1849. szeptember 11-én tábori rabbivá nevezte ki kapitányi rangban. A vár feladását követően (október 4.) egy ideig itthon húzódott meg, majd Prágán keresztül német földre emigrált. 1850 tavaszától különböző német városokban fordult meg (Hallé, Lipcse), 1851 végén Brüsszelbe távozott, innen pedig 1855-ben Párizsba települt át.

Lipcsében könyvet írt Görgeyről és Kossuthról (az utóbbi pártján állva), s itt jelentette meg 1851-ben a Die Revolution und die Juden in Ungarn (A forradalom és a zsidók Magyarországon) című művét. Említett munkája a magyar politikai publicisztika remeke. Önéletrajzi mozzanatokkal átszőtt visszatekintés, egyben a zsidókérdésnek és a szabadságharcnak az első zsidó szempontú elemzése.

A szerző a mű bevezetőjében a zsidók demokratikus érzületének vallástörténeti okaival foglalkozott. Történelmük során „a Mózes-hit önállóságra és szabadságszeretetre” nevelte a zsidókat, akikhez a népbarát államberendezkedés állt legközelebb. Ezért a magyar nemzeti küzdelemben a férfias bátorság és áldozatkészség közösségi erényeit felmutatva harcoltak a Makkabeusok hősiességével.

A munka további részében áttekintette a magyarországi zsidóság történetét, majd részletesen foglalkozott az emancipáció kérdésével a reformországgyűléseken. Remek jellemzést adott az egyes politikai csoportokról, találóan mutatott rá cselekvésük motívumaira. A nemesi ellenzék azért támogatta a zsidók emancipációját, hogy a szabaddá vált zsidó hálából magyarrá legyen, míg a zsidóság felismerte, hogy szabadságának mértéke magyarrá válásával arányosan tart lépést.

1848 márciusa azonban nem hozta meg a zsidóknak a remélt emancipációt, sőt zsidóellenes zavargásokra, s a nemzetőrségből való ideiglenes kizárásukra is sor került. Einhorn keserűen állapította meg, hogy a márciusi vihar a zsidókat „nem szabaddá, hanem szabadon üldözhetővé” tette. A szabadságharc kitörésekor azonban a zsidóság – sérelmeit feledve – a haza védelmére sietett. A krónikás szerint: „Más országokban csak a március tette a zsidókat igaz hazafiakká, a magyar zsidó hazafi maradt március ellenére.”

Einhorn Kossuthról írott munkájáért veszélybe került, amiért Lipcséből Brüsszelbe, majd 1855-ben Párizsba távozott, nevét időközben Horn Edére változtatta. Párizsban francia és német nyelven publikált közgazdasági tárgyú műveket, szakértelmét időnként a francia kormány is igénybe vette, s később állampolgársággal jutalmazta. Figyelme végképp a közgazdaságtan felé fordult, vallási kérdésekkel többé nem foglalkozott. Otthon időközben a Pesti Reformtársulatot feloszlatták (1852), a radikális hitújítást a magyarosodó és asszimilálódó neológia, s még inkább a változtatás- és asszimilációellenes ortodoxia egyként elutasította. Horn Ede a Kossuth-emigráció tagjaként számos cikket írt francia, német és belga lapokba, hogy támogatókat szerezzen a magyar függetlenség ügyének (például az 1859-es olasz–osztrák háború idején), 1860–61-ben pedig Garibaldi magyar légiójában harcolt.

A neves közgazdasági szakíró 1869-ben Jókai Mór biztatására végleg hazatért, s Tisza Kálmán oldalán bekapcsolódott az ellenzéki politikába. A Tisza vezette Balközép Párt a nemzeti függetlenséget csorbító közös ügyek miatt elutasította a kiegyezést. Horn Ede a Neuer Freier Lloyd és A Hon című lapok hasábjain bírálta a kormány (Deák-párt) pénzügyi politikáját, az önálló magyar jegybank és pénzügyi függetlenség hiánya miatt. Jókai támogatásával országgyűlési képviselőnek indult, de több helyen kudarcot szenvedett (Kanizsán, Szentendrén, Pápán).

A két jó barát, a neves író és az ismert nemzetgazdász ekkor, az 1869-es évben és a hetvenes évek legelején váltak a Borsszem Jankó című élclap kedvenc célfiguráivá. A Deák-párti újságban Horn Ede – zsidó karakterjegyeit és enyhén hibás magyar kiejtését kikarikírozva – „bolygó zsidóként” jelent meg, aki politikai szerencséjét keresve „bolyong” az országúton az irányjelző táblán feltüntetett városokat megcélozva. Egy másik gúnyrajzban a kengurunak ábrázolt Jókai Mór zsebében lapulva próbál szerencsét. Jókai 1872-es választási kudarca után – Jókai Terézvárosban vereséget szenvedett a Deák-párti jelölttől – már a „két bolygó zsidó” (Jókai és Horn) került a célkeresztbe.

Horn Ede a kezdeti nehézségek után elismert személlyé vált: többször is országgyűlési képviselővé (1870-ben Pozsonyban, 1872-ben Vágújhelyen, 1875-ben Terézvárosban), továbbá az Akadémia tagjává választották. Majd 1875-ben az ellenzékiségét feladó Tisza Kálmán kormányának kereskedelmi államtitkára lett. Nem sokáig élvezhette a sikert, 1875. november 2-án elhunyt, a józsefvárosi zsidó temetőben helyezték nyugalomba. Személyében a magyar zsidó identitás egyik meghatározó egyéniségét, a hazájáért itthon és külföldön fáradhatatlanul munkálkodó hazafit tisztelheti az utókor. (A szerző történész.)