Kereső toggle

Tárt karokkal várt kitántorgók

Gazdasági és politikai hasznot is hajtottak az 1956-os magyar menekültek

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A magyar forradalom vérbe fojtása után – ebben a korabeli publikált nyugati és az 1989-ig titkosan kezelt magyar statisztikák is megegyeznek – mintegy 200 ezer ember hagyta el az ország területét, akikből 1957 nyaráig, élve a Kádár-kormány által meghirdetett amnesztiával, több mint 11 ezren hazatértek. Az ország lakosságának a számítások szerint 1,5–1,7 százalékát érintő migráció demográfiai hatását jól érzékelteti, hogy az ennek nyomán előállt népességvesztés 70 százalékkal meghaladta az 1956. évi természetes szaporodást. Nyugaton eközben tárt karokkal várták a magyar menekülteket. Az MTA Történettudományi Intézetének kutatója exkluzív levéltári adatok alapján vázolja fel a folyamat hátterét.

A migráció következtében megváltozott a lakosság nemek szerinti összetétele is: a távozók kétharmada ugyanis férfi volt, és a nőtöbblet elérte az 1949-es értéket. Érzékelhetően csökkent a fiatal generációk számaránya, mivel az országot elhagyók többségét ők adták. Az Egyesült Nemzetek Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) 1957. március 11-én közzétett statisztikáiból arról értesülhetünk, hogy az emigránsok közül mintegy 173 ezren kerültek első fogadóhely gyanánt Ausztriába és 18 600-an Jugoszláviába. Már 1956 novemberétől megkezdődött e két országban összezsúfolódottak továbbszállítása, mivel a menekültek nagy többsége tovább kívánt menni. 1957. április 1-jéig az ENSZ menekültügyi hivatala által nyilvántartott 193 805 kivándorló 70 százalékát már elszállították 29 különböző országba. 78 574 fő (40,5 százalék) európai, 56 843 fő (29,3 százalék) pedig – tizennégy különböző – Európán kívüli országokba került. 1957. december végéig új hazájába érkezett az Ausztriában nyilvántartásba vett menekülők mintegy 90 százaléka. A legtöbben az Egyesült Államokban (35 026), Kanadában (24 525), Nagy-Britanniában (20 590), az NSZK-ban (14 270), Svájcban (11 962), Franciaországban (10 232) és Ausztráliában (9423) telepedtek le.

A magyar menekültválság megoldása a nemzetközi humanitárius segítségnyújtás kiemelkedő projektje volt. Ezek az új menekültek sokkal jobb bánásmódban részesültek, mint a korábbi magyar emigránsok vagy a többi korabeli európai menekült. Néhány elszigetelt negatív példát leszámítva az 1956–1957-es magyar menekülttömeg beintegrálása a nyugati társadalmakba nagyon eredményes akciónak tekinthető. Ennek összköltsége több mint 100 millió akkori, vagyis több mint 1 milliárd mai dollár, ami messze meghaladja az 1954-ben létrehozott ENSZ Menekültügyi Alapba (UNREF) a második világháború utáni menekültprobléma megoldására befizetett összeget. Pedig az 1950-es évek közepén még több mint 200 menekülttáborban mintegy 70 ezer „hard core” menekült volt Ausztriában, az NSZK-ban, Olaszországban és Görögországban az 1940-es évek vége óta.

A menekültek problémáinak megoldására irányuló pénzgyűjtési kampányok korábbi eredményei kevés derűlátásra adtak okot: „Tíz nappal ezelőtt mintegy 15 ezer menekült volt Ausztriában. Úgy értesültem, hogy ez most 30 ezer. Ki tudja, mennyi lesz egy hónap múlva?
A kormányok szembesülnek a menekültek ellátásához szükséges jelentős pénzalapok biztosításának problémájával” – fakadt ki 1956. november 17-i bizalmas levelében Myer Cohen, a magyar nép segélyezésének koordinálásával megbízott ENSZ-titkársági részleg vezetője. Az Egyesült Nemzetek Menekültügyi Alapjába a kormányok által folyósított hozzájárulások rendszeresen alatta maradtak az előirányzottaknak. 1955. január 1-jén 293 450 menekült tartozott a Menekültügyi Főbiztosság felelősségi körébe. A helyzetük rendezésére kidolgozott négyéves program megvalósításához mintegy 16 millió dollárra volt szükség. Az 1955–1958-as évekre esedékes összegből azonban mindössze 10,2 millió dollár állt rendelkezésre befizetések és ígérvények révén, vagyis több mint 36 százalék hiányzott. A szűkös pénzügyi lehetőségek bénító hatását jól érzékelteti, hogy 1956 őszéig, vagyis csaknem kétéves működés után – a francia Külügyminisztérium elemzése szerint – „semmilyen probléma nem oldódott meg”, még a görögországi menekültek viszonylag csekély nagyságrendű problémája sem. 1955. január 1-jén 2700 élt közülük táborokban, egy évvel később pedig még mindig 2400.

Ami viszont az 1956-os magyar menekülteket illeti, az amerikai akadémia számításai szerint egyedül a menekült magyar egyetemisták iskolai költségeire csak az USA-ban több mint 30 millió dollárt költöttek. A magyar menekültügy megoldására az UNHCR-en átfolyó pénzösszeg óriásinak tűnik az intézmény későbbi költségvetéséhez képest is: a menekültek részére adandó nemzetközi segítségnyújtás folytatásával foglalkozó munkacsoport 1958. augusztusi ülésén 1959-re például mindössze 4 millió dollárt javasoltak a szervezet rendelkezésére bocsátani. Mivel magyarázható a magyar menekültbefogadás szinte páratlan sikere?

A menekült fogalmát, azok jogait és az államok velük kapcsolatos jogi kötelezettségeit meghatározó 1951-es genfi Menekültügyi Konvenció létrehozása idején jellemző volt az érzékeny humanitárius attitűd, amely a második világháború szörnyűségeinek megismétlődését mindenképpen meg kívánta akadályozni. Bár a világ továbbra is tökéletlennek tűnt, legalább igyekeztek biztosítani, hogy a nemzetközi közösség tisztességesen bánjon azokkal, akik elnyomás és üldözés miatt menekültként kénytelenek elhagyni hazájukat. Ezért építették be a menedékhez (asylum) való jogot az alapvető emberi jogok közé az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatába. Határozottan törekedtek arra is, hogy az ENSZ Chartában kifejezett alapvető emberi jogok és szabadságjogok a gyakorlatban meg is valósuljanak.

A Menekültügyi Konvenciót a gyakorlat során az államok nagy része alapvetően liberális és humanista szellemben alkalmazta. Így például az a tény, hogy a dokumentumban a menekültstátus egyéni meghatározása szerepel, nem akadályozta a csoportokra való alkalmazást, amikor ez szükségesnek látszott. Mint ahogyan ez a magyar menekültek esetében meg is történt. Ekkorra ugyanis a nemzetközi jog általánosan elfogadott elve lett, hogy „bona fide” [jóhiszeműen] menekültet nem szabad visszaküldeni abba az országba, ahol veszély fenyegeti: „Az Egyesült Nemzeteknek a Hontalan Személyek Jogállásáról 1954-ben tartott Konferenciájának egyhangú határozata… az irányadó. A Konferencia leszögezte a véleményt, hogy a Menekültek Státusáról Szóló 1951-es Konvenció 33. cikkelye annak az általánosan elfogadott elvnek a kifejeződése, mely szerint egyetlen állam sem utasíthat ki vagy fordíthat vissza bármilyen módon valamely személyt olyan területek határaira, ahol faja, vallása, nemzetisége, valamilyen sajátos társadalmi csoporthoz vagy politikai véleményhez tartozása miatt élete vagy szabadsága fenyegetve lehet.” Korának talán legjelentősebb menekültjogi szaktekintélye, a menekültügyi főbiztos vezető jogi tanácsadója, Paul Weis az American Journal of International Law 1954. áprilisi számában megerősíti, hogy ez valóban széles körben, szinte egyetemesen elfogadott elv volt.

A magyar menekültek befogadását nagymértékben elősegítette a nyugati társadalom támogató hozzáállása is. Az írott források és a szóbeli közlések egységesen állítják, hogy a magyar felkelők élet-halál harcát feszült, sőt aggódó figyelemmel és kitüntetett szimpátiával kísérő nyugati közvélemény, amelyet sokkolt a Szovjetunió brutális katonai fellépése, különleges együttérzéssel fogadta a földjükre érkező menekült magyarokat. „Az ötvenhatos magyar emigránsok a forradalom dicsőségének részeseiként és a világ bámulatát kiváltó nemzeti felbuzdulás hőseiként érkeztek külföldre. Sok helyütt majdhogynem megtiszteltetésnek vették a magyar szabadságharcosokkal való találkozást, a korábbi elzárkózást és idegenkedést – például Svájcban – a rokonszenv és az együtt-érzés váltotta fel” – írta Borbándi Gyula A magyar emigráció életrajza című könyvének első kötetében.

Ez a hozzáállás nem csupán a hivatalos kormánynyilatkozatokat és a lakosságot jellemezte, de a menekültekkel közvetlen kapcsolatba lépett hatóságok magatartását is. A nyugati világ vezető hatalma, az Egyesült Államok propagandája még 1956-ban is azt a benyomást keltette, hogy a kelet-európai államok sorsa fontos a Nyugatnak, amely, ha alkalom nyílik rá, kész segíteni e térség népeinek, hogy megszabaduljanak a szovjet fennhatóság alól. „A magyar forradalom idején a nyugati közvélemény tehetetlen megdöbbenéssel tapasztalta, hogy egy vasfüggöny mögötti országban az emberek fellázadtak a szovjet világbirodalom sokszoros túlereje ellen, és életüket, családjukat és egzisztenciájukat veszélyeztetve heroikus, tragikus, a politikai logika szerint irracionális küzdelmet folytatnak a szabadságért. Olyan eszméért, amely a nyugati világ értékei között a legelvontabb, s ugyanakkor a legfontosabb is” – állapította meg Békés Csaba, hozzátéve, hogy a nyugati közvéleménynek fel kellett ismernie, kormányai nem képesek hathatósan beavatkozni a szabadság megmentésére a szovjet befolyás alatt álló területeken. Így a magyar menekültek érdekében tett kormányzati intézkedéseknek igen nagy volt a társadalmi támogatottsága, erősítve az adott kormányok, illetve kormányzó pártok pozícióját.

„A szabad világ annyira bőkezűen és őszinte közvetlenséggel válaszolt az [1956–1957-es] magyar menekültek szorult helyzetére, hogy gyors cselekvésre volt szükség, hogy kielégítsék a lehetséges befogadó országok lakosságának lelkesedését” – állapította meg egy alapos amerikai kortárs vizsgálat, amely azt is hangsúlyozta, hogy a társadalom érzelmi azonosulásának döntő szerepe volt a hatóságok befogadási hajlandóságának növekedésében.

A kedvező nyugati fogadtatáshoz hozzájárult, hogy a magyar menekültek ideális menekültcsoportként jelentek meg: nagyrészt fiatal, egészséges, jól képzett, egyedülálló férfiak, vagyis szinte azonnal munkába állíthatók voltak. Antikommunizmusukhoz nem fért kétség. Márpedig a korabeli nemzetközi menekültügyi rendszer legnagyobb anyagi erővel bíró szponzora, az Amerikai Egyesült Államok elsősorban a kommunista országokból eltávozó és ennek révén a hidegháború propagandafrontján felhasználható menekültkategóriák iránt érdeklődött. Továbbá fehérek voltak, és az egész akkori nyugati világot figyelembe véve nem túl nagy tömegűek. A Német Szövetségi Köztársaságban például 1956. január 1-jén 216 ezer menekült volt az UNHCR mandátuma alatt – a mintegy 15 ezer új magyar menekült befogadása nem hozott számottevő változást. Franciaország területén 1956 októberében 375 ezer személyt tartottak menekültként nyilván, így az ott újonnan letelepedett mintegy 10  ezer magyar nem számított nagy tételnek.

Beilleszkedésüket az is nagyban elősegítette, hogy éppen a nagy gazdasági prosperitás kezdetén, a munkaerő iránti fokozódó kereslet idején érkeztek Nyugatra, amivel a források egybehangzó tanúsága szerint a kortársak, így a menekültügy illetékes szakemberei is tisztában voltak. „A világ kedvező gazdasági helyzetben van ezeknek az embereknek a befogadásához” – bátorít August Rudolph Lindt menekültügyi főbiztos a magyar menekültekkel foglalkozó genfi koordinációs bizottságban 1957 januárjában, mikor a magyar menekültügy megoldására fordítható pénzeszközök és az államok befogadási hajlandósága átmenetileg kimerült. Paul Weis, a főbiztos vezető jogi tanácsadója mondta e testület 1957. május 6-i ülésén: „A kedvező gazdasági körülményeknek köszönhetően a helyzet a legtöbb országban kielégítőnek tekinthető; a menekültek fokozatosan az egyes országok állampolgáraival azonos jogot kapnak a munkára.” A belga kormánynak az ENSZ főtitkárához 1957. decemberben küldött levelében szerepel: „Úgy tűnik, hogy négy-öt hét alatt jóformán az összes menekült munkát talál, és beintegrálódik a belga közösségbe.” Az UNREF Végrehajtó Bizottsága 1958. januári ülésén a brit képviselő felszólalása szerint az Egyesült Királyságban található 15 ezer magyar menekült közül csupán 600 van munka nélkül. Franciaországban a Belügyminisztérium 1957. december 15-i dátummal készített utoljára statisztikát a magyar menekültekről. 1958 első hónapjaitól ugyanis úgy vélték, hogy „minden új magyar menekült a francia közösségbe integrálódottnak tekinthető…” Egy korábban is idézett kortárs tanulmány szerint az egyesült államokbeli New Jersey-ben felállított Camp Kilmer központi befogadó állomásra sok nagy ipari cég eljött, hogy képzett menekülteket szerződtessen. Mindenféle érdekcsoport, a szórakoztató-ipart is beleértve, ellátogatott Kilmerbe. A magyarok elhelyezkedési esélyeit tovább növelte, hogy más, a Földközi-tenger térségéből érkező menekültek és vendégmunkások ekkor még nem jelentek meg a nyugati országokban.

Az Észak-atlanti Szövetség egykor titkos dokumentumaiból azonban kiderül, hogy a magyar menekültek sorsát oly pozitívan befolyásoló nemzetközi döntések hátterében a legdöntőbb tényezőként a nyugati kormányok erőteljes politikai akarata húzódik meg: a tagországok, különösen a NATO meghatározó ereje, az Egyesült Államok a magyar menekültek tömeges befogadásában hatalmas nemzetközi propagandalehetőséget látott a szovjet blokk államaival szemben vívott ideológiai küzdelemben. Az Észak-atlanti Tanács 1957. április 24-ei ülésén jóváhagyott jelentésének ajánlásai felszólították a tagállamok kormányait, hogy növekvő számban fogadjanak be magyar menekülteket Jugoszláviából és Ausztriából, és vállalják azok letelepítésének költségeit is. Továbbá vegyenek részt azokban a már megkezdett intézkedésekben, amelyek arra irányultak, hogy a magyar menekültek mindegyike eljusson 1957 végéig az általa választott országba. Végül pedig, hogy bőkezűen válaszoljanak az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának és az Európai Vándorlással foglalkozó Kormányközi Bizottságnak (ICEM) a magyar menekültek telepítéséhez szükséges pénzalap összegyűjtésére irányuló felhívására.

Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete fontos kérdésként kezelte a magyar forradalom menekültjeinek megsegítését.
A szövetség tagjai nagyban hozzájárultak az érdekükben végrehajtott nemzetközi humanitárius akció sikeréhez. Az Egyesült Államok kormánya például az ENSZ felhívására 5 millió dollárt adott erre a célra 1956-ban. Ugyanakkor a szovjet propaganda esetleges vádjaival szembeni védekezés miatt – egy 1956. decemberi amerikai javaslat ellenére – az Észak-atlanti Szövetség nem hozta nyilvánosságra a magyar menekültüggyel összefüggő tevékenységét.

A Szovjetunió által dominált keleti és az Egyesült Állomok vezette nyugati blokk hidegháborús szembenállásának viszonyai között ugyanis a magyar menekültek kérdése is a két tábor „békés ideológiai harcának” része lett. Amikor nyugati oldalon arról beszéltek, hogy a Nyugat erkölcsi felelősséggel tartozik a menekültek felé, azt a tényt hangsúlyozták, hogy „a magyar üzemi munkások és egyetemisták alkották a jelenlegi rendszerrel [vagyis a Kádár-kormánnyal] szembeni ellenállás fő központját. Ők álltak az októberi forradalom élén”. Mint korábban láttuk, a Nyugat politikai és erkölcsi vereségeként élték volna meg, ha a magyar menekültek tömegesen hazatérnek a „szabad világba” való beilleszkedésük esetleges nehézségei miatt.

A nyugati vezetők a magyar menekültek fogadásának bőkezű megszervezésekor figyelembe vették lakosságuknak a levert forradalom iránt tanúsított spontán rokonszenvét és szolidaritását is. Amikor azután ez az érzelmi hullám alábbhagyott, a NATO Tanácsa felkérte a szövetséges kormányokat, hogy mozgósítsák országaik közvéleményét, és ne hagyják abba a magyar menekültek érdekében tett erőfeszítéseiket. A közvélemény azonban mit sem tudott a párizsi Chaillot Palotában, a szövetség akkori főhadiszállásán a kulisszák mögött titokban folyó egyeztető munkáról.

A magyar menekültek érdekében folytatott pénzgyűjtés, valamint az ezzel szorosan összefüggő információs tevékenység és propagandakampány látható központi szereplője ugyanis nem a NATO, hanem az Egyesült Nemzetek Szervezete volt. A világszervezet fellépésének nemzetközi jogi megalapozását a magyar menekültek segélyezésére felhívó ENSZ közgyűlési határozatok jelentették. Az ENSZ legfőbb tanácskozó és döntéshozó szerve már a menekültválság első napjaiban állást foglalt „a magyar nép humanitárius megsegítése mellett”, ami a magyarországi lakosság és a magyar menekültek segélyezését egyaránt magában foglalta.

Az 1956-os magyar menekültek nyugati befogadásának különleges sikerét tehát számos tényező együttesen magyarázza. A második világháború borzalmaira emlékező humanitárius érzület, ezzel összefüggésben a menekültek jogainak egyre pontosabb és határozottabb megfogalmazása éppúgy hozzájárult, mint a levert forradalommal mélyen együtt érző nyugati lakosság támogató hozzáállása. Az ’56-os emigráció munkaerő-piaci szempontból különlegesen kedvező összetétele találkozott a „csodákat” produkáló nyugati gazdasági fellendüléssel. Ezek a kiindulási feltételek azonban a keleti és a nyugati blokk közötti hidegháborús rivalizálás nélkül bizonyosan nem vezettek volna csaknem 200 ezer honfitársunk ennyire gyors és sikeres nyugati letelepedéséhez: a NATO-kormányok politikai akarata – a szovjetekkel vívott ideológiai csata okán – a közvélemény érzelmi azonosulásának hanyatlása után is erőteljesen támogatta a magyar menekültprobléma megoldását.

Propagandaakció vagy humanitárius gesztus? Mindkettő. Egyszerre. Mindazonáltal e tipikus hidegháborús konfliktusból a menekülő egyén nagyrészt csupán annyit érzékelt, hogy páratlanul kedvező lehetőségei nyíltak új élet kezdéséhez. A nagyhatalmi szembenállás időnként kedvezően is befolyásolhatja „kisemberek” tömegének sorsát…