Kereső toggle

Krízislélektan

Beszélgetés dr. Hidasi Judit japanológussal

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Szobota Zoltán

A japán drámáról szóló híradásokban nem nagyon látunk mély érzelmeket az emberek arcán. Mi ez: érzéketlenség vagy fegyelmezettség?

- Inkább az utóbbi, és azért tűnik számunkra érzéketlenségnek, mert az ő kultúrájukban kiskoruktól arra szocializálják az embereket, hogy ne adják meg magukat saját félelmeiknek, ne terheljenek másokat érzelemkitörésekkel, ne mutassák ki a gyengeségeiket. Attól persze, hogy ennyire tudnak viselkedni, belül még ugyanolyan erővel élik át a tragédiákat vagy katarzisokat, mint egy európai ember.

A lefojtott érzelmi reakciók nem ütnek vissza? Egy ekkora katasztrófa lelki terhének valahol csak ki kell jönni az emberből.

- Az állandó viselkedési kényszer nagyon sok energiát felemészt, ezért borzasztó erős bennük a belső feszültség, sok a pszichés beteg, és sajnos sokan menekülnek az italba emiatt. Persze nem részegesek, mert rögtön a fejükbe száll az alkohol, viszont az ital hatása alatt mentesülnek a társadalmi elvárások alól, mindenki a szíve szerint viselkedhet, és nem szólják meg érte. Annál inkább, ha nem delíriumban próbálna meg ösztönösen megnyilvánulni.

Mennyire jellemző a szolidaritás? Segítenek a vadidegeneknek is, vagy csak a családok tartanak össze?

- Igyekeznek nem kérni és nem elfogadni szívességet. Ha ugyanis elfogadnák, felfogásuk szerint az illető felé kötelezettségük támad, amit illik viszonozni, és amíg ez nem teljesül, addig nyugtalan a lelkük. Mindenképpen saját erőből próbálnak kilábalni a bajokból, esetleg a családot is bevonják, és csak legvégső esetben fogadnak el segítséget mástól. De ekkor sem vadidegenektől, hanem csakis az arra hivatott szervtől, hatóságtól. Fel sem merül például, hogy összefognak, és maguk szervezik meg a mentést, romeltakarítást egy adott településen. Még ekkora katasztrófa esetén is megvárják az utasítást fentről. Ezért nem láttunk sok helyen mentőcsapatokat a rengés másnapján sem, csak a törmelékek között egyedül bóklászó embereket. A hierarchikus leosztás miatt a megfelelő szintről érkező parancsra vártak az egységek országszerte. A japán felfogásban minden közfeladatra megvan a megfelelő szerv és annak alkalmazottai, ezért nekik semmibe nem kell beavatkozni, és semmiért nem kell felelősséget vállalni. Majd jönnek az illetékesek, és megoldják.

Mennyiben számít, számíthat a lakosság állami dotációra a talpra álláshoz?

- Egy ilyen volumenű tragédia után sem várják az állami segítséget. Azt gondolják ugyanis, hogy a támogatás csak addig jár nekik, míg a szó szoros értelmében fel tudnak állni a földről. És ha már képesek önállóan járni és elmenni a legközelebbi állomásig, akkor majd gondoskodnak magukról, ahogy tudnak. Nekem nagyon imponál, hogy nem sajnáltatják magukat a romokon ülve. Tudomásul vették, hogy megtörtént, ami történt, és saját kezükbe veszik a sorsukat. Méltósággal tűrik a nehézségeket, a megpróbáltatásokat, és a jövőre figyelnek. Mindenkinek van megtakarított pénze az újrakezdéshez: a jövedelmüknek - még a recesszió idején is -, majd' tíz százalékát takarítják meg azért, mert a nyugdíjrendszer nem biztosít kellő megélhetést az időseknek.

És a japán állam is úgy gondolja, hogy képes lesz külső segítség nélkül, pusztán a tartalékaiból megoldani az újjáépítést?

- Már most számos külföldi felajánlást visszautasítottak. Meg vannak győződve róla, hogy ha van megoldás, akkor azt ők is tudják, és akár technológiailag, akár tudományosan vannak olyan felkészültek, mint a világ bármely helyén élők. Tisztelik ugyan mások tudását, de önmaguk megoldó képessége, szorgalma és munkája irányában van a legnagyobb bizalmuk. Ezért, ha nem lesz újabb csapás, akkor szerintem példátlan gyorsasággal helyreállítják az országot. Mivel a japán ipar a munkák kiszervezése miatt látványosan leépült az elmúlt években, az újjáépítés nagyszerű alkalom lesz az építőipar és minden csatlakozó ágazat feltámasztásához.

Az élet normális menetének visszaállításához tényleg elegendőek a központi irányítás részéről megfogalmazott ukázok?

- Ha a kormányszóvivő egy földrengés után felszólítást intéz az emberekhez, hogy minden lehetséges módon takarékoskodjanak az energiával, az árammal, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a lakosság ezt be fogja tartani. Az olajkrízis idején az volt az ukáz, hogy minden háztartás csökkentse - mondok valamit - havi három gurigára a WC-papírigényét. Így is lett, és nem kellett ellenőrizni. Ha egy európai nagyvárosban leállna a közlekedés, akkor az emberek azt mondanák: oké, akkor ma nem megyek dolgozni. Egy japánnak ilyen eszébe sem jut. Nekiindul, még ha huszonöt kilométerre is van a munkahelye. Ez a mentalitás - a fiatal generációt leszámítva - még a rációt meghaladó módon működik közöttük.

Van köze a Japánban uralkodó vallásoknak, sorsfelfogásoknak ahhoz, hogy az emberek beletörődtek a történtekbe, nem keresik azok okát, mögöttes értelmét?

- A japán gondolkodásmódban párhuzamosan érvényesül két felfogás egymás mellett: a sintoista animizmus és a buddhizmus. Előbbi a természet erőihez kapcsolódó vallásos hit, amely alapján azt gondolják, hogy mindennek - még a különböző használati tárgyaknak is - van istene. Éppen ezért a természet erőit, csapásait sem ellenséges tényezőkként értékelik, hanem a szükségszerű folyamatok részeként. A sintoizmus erőteljesen áthatja a közgondolkodást, a halotti élmény feldolgozása, a temetések mégis többnyire a buddhista szertartás külsőségeinek megfelelően folynak. A ke-resztény hitvilág lineáris, valahonnan tartunk valahova, de a buddhizmusban nincs megállás, ezért ők folyamatban, körforgásban gondolkodnak, amelynek a halál is csak egy állomása, hogy aztán minden kezdődjön elölről.

Tudható, hogy a lakosság mennyire vallásos, hányan gyakorolják aktívan valamelyik irányzatát a keleti tanoknak?

- A mi fogalmaink alapján egyáltalán nem vallásosak, vagyis nem olyan értelemben, ahogyan mi. Ha egy japánt megkérdezünk, hogy „Önnek mi a vallása?", heherészés lesz a válasz. Azon ceremóniák, rituálék, amelyeket széles tömegek gyakorolnak, elsősorban nem az istenhit miatt zajlanak, hanem sokkal inkább kötelességtudatból, babonaságból és a másik iránti tiszteletből. Megadják úgymond a módját a dolgoknak. Nem templomba járók, mint az európai ember, csak nagy ünnepeken vagy nagyobb megpróbáltatás előtt mennek el szent helyekre áldást kérni, imát mormolni és befizetni az áldozat díját, hogy a cserébe kapott kis ereklye megnyugvást hozzon a lelküknek, és kivívják az adott isten jóindulatát.

Milyen külsőségekben nyilvánul meg ezek alapján a japán gyász egy átlagos családban?

- A gyász kifejezetten családi dolog, ilyenkor a távoli rokonok is meg szoktak jelenni. A szertartás meghatározott helyszínen és kellékek kíséretében, nagyon szervezetten történik, ravatallal, fényképekkel, virágokkal, és sokba kerül. A területi adottságok és az időjárás kiszámíthatatlansága miatt elégetik a halottaikat. A család jelen van a krematóriumnál, és a hamvakat, illetve megmaradt csontokat urnába zárva a templom urnafalába helyezik, illetve szétporciózzák a rokonság között. A tokiói metró „talált tárgyak osztálya" félévente szabadul meg a gazdátlan holmiktól. Ilyenkor számtalan ottfelejtett vagy otthagyott urna bukkan elő a raktárból.

A család pedig ott folytatja, ahol abbahagyta?

- Az elhunyt családtagnak még helye van a család életében, amit jobb helyeken két házi oltár is megtestesít: egy buddhista és egy sintoista. Még a legmodernebb berendezések mellett is megtalálhatóak ezek a japán lakásokban, ahová a háziasszony minden étkezésnél odatesz egy kis adagot az ételből - főleg rizst - a halottnak. Náluk augusztus 15-én és 16-án van a halottak napja, és mivel azt gondolják, hogy a holt lelkek visszatérnek, ilyenkor nyitva is hagyják az ajtót.

Említette, hogy a fiatalabb generációt már nem jellemzi a normakövetés és a lojalitás általánosan elfogadott kódexe. Egy ennyire fegyelmezett társadalomban ebből szükségképpen generációs szakadéknak kell létrejönnie...

- Ez már kialakult. A fiatalabb generáció számos tagja nem tud azonosulni az idősebbek világával, megcsinálták a maguk virtuális életét, és milliószámra zárkóznak szobáikba egy számítógéppel. Individualisták, önzők, nem dolgoznak, nem tanulnak, nem tudnak nyelveket, nem utaznak, szüleiken élősködnek jövőkép nélkül. Ebben közrejátszott az a körülmény is, hogy a kilencvenes évek óta zajló gazdasági megtorpanás teljesen összezavarta a társadalmat: krízisek, erőszak, devianciák, erkölcstelenségek, korrupciós botrányok, csalások korábban elképzelhetetlen mértékben váltak a mindennapok részévé. Talán e mostani drámával elindul egy visszarendeződés, és megszívlelik a császár óriási szimbolikus jelentőséggel bíró felhívását, amelyben arra kéri népét, hogy közös erővel lábaljanak ki a bajból.

A Kereszténység japánban

A japán kereszténység történetének kezdetét általában 1549-ben jelölik meg, amikor Francis Xavier jezsuita szerzetes partra szállt a szigeten. Számos történész szerint azonban már a második század végén érkeztek az országba (valószínűleg nesztoriánus) hittérítők, akik sikerrel alapítottak gyülekezeteket Japánban. A jezsuiták missziós munkájának eredményeképpen a 16. század végére mintegy 300 ezerre nőtt a keresztények száma. 1593-ban megérkeztek a ferences szerzetesek is, akik korábbi ázsiai tapasztalataik révén – a jezsuitákkal ellentétben – negatívan viszonyultak a japánok kultúrájához, és erőszakos térítést végeztek. Az egymással viszálykodó feudális földesurak közül sokan találták hasznosnak a kereszténységet, amellyel közelebb vonhatják magukhoz a portugál kereskedelmet, és saját politikai boldogulásukat segíthetik elő. A következő századra azonban az Európából érkezett hit mindinkább kényelmetlenséget, sőt fenyegetést jelent a hatalomért harcoló sógunoknak, és ezen a helyzeten a misszionárius csoportok rivalizálása sem javított.
1626-ban elkezdődött a történelem egyik legkegyetlenebb keresztényüldözése, amelynek során ezrek haltak mártírhalált. Ebben alkalmanként katonai segítséget nyújtottak a protestáns hollandok is, akik mindent megtettek, hogy csökkentsék a portugál gazdasági befolyást Kelet-Ázsiában, és a pápista jezsuiták visszaszorítását is szívesen segítették elő. A túlélők hűsége ellenére a kereszténység Japánban apró, alig képzett csoportra apadt, amely több mint két évszázadon keresztül csak földalatti mozgalomként volt képes vegetálni. Az újabb virágzásra a 19. századig kellett várni, amikor Japán kénytelen-kelletlen nyitott a Nyugat felé. Az első hét protestáns misszionárius a század közepén érkezett az országba, és hamarosan japánul is olvashatóvá vált a Biblia. A japán nyelvű Biblia hatalmas keresletnek örvendett, ám a keresztény hitre térők számában ez nem mutatkozott meg. Diarmaid MacCulloch angol történész ennek okát abban látja, hogy a japánok a Nyugat felé való nyitás folyamatában egyfajta gyorstalpaló „tanfolyamnak” tekintették a Bibliával való megismerkedést is, éppen úgy, mint ahogyan elkezdtek európai ruhában munkába járni és marhahúst enni. Bár a kereszténység régóta jelen van Japánban, és bizonyos korszakokban a japánok figyelemre méltó nyitottságot is mutattak Jézus tanítása felé, többnyire ma is idegenként, pontosabban a nyugati kultúra hozzátartozójaként tekintenek rá.
A mai Japánban egy százalék alatt van a keresztények száma, és bár az összes nagyobb felekezet képviselteti magát, a közösségek meglehetősen kicsik, jellemzően 20-30 aktív tagot számlálnak.
A World Values Survey adatai szerint a japán a világ legszekulárisabb társadalma, ugyanakkor szokásrendszerét számos vallásból alakította ki, amelyek között – egyfajta díszletként – szintén jelen van a kereszténység. Számos japán menyasszony esküszik például fehér ruhában, sokszor templomra hasonlító épületekben; a karácsonyt Japánban is széles körben megtartják, bár leginkább a kereskedelmi jelleg dominál, és a barátokkal való összejövetelre, szórakozásra alkalmat adó ünnepként vált a távol-keleti ország kultúrájának részévé. (Lukács Ibolya Anna)