Kereső toggle

Salamon Pál: Utazás

Részletek a szerző várhatóan 2011 nyarán megjelenő regényéből

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Most Apámmal történt, hogy nem higgadt megfontolásra, hanem ösztönei parancsára lépett a Kancellár íróasztalához. Az arcához közelhajolva kérdezte:
–ŰElmondhatok valamit?
–ŰMondja, csak mondja! – rivallt rá a Kancellár.
Apám hátralépett.
–ŰÖn, Kancellár úr, talán 1920-ban vagy 21-ben volt munkanélküli Bécsben. Az a héber, akiről beszélek…
A Kancellár közbeszólt.
–ŰAzt hiszik, nem tudtam, hogy Önök héberek…
Apám zavartalanul folytatta:
–Ű…az pedig Budapest Csikágó nevű negyedében, az István úton munkanélküliként a hátán hordta fel a fa- és szeneszsákokat a megrendelők harmadik, negyedik emeleti lakásaiba. Mindaddig, amíg megalázás céljából, felesleges árkok ásására rendelték… ez ment negyvennégy júliusáig… azután ez a munkanélküli marhavagonba zsúfolva érkezett Buchenwaldba, a bájos Weimar melletti táborba. Ez az ember a marhavagonban találkozhatott és utazott a táborig egy Sebők Béla nevű tizenkét éves gyerekkel, akit egy budapesti utcán, kiskabátban fogtak el. A gyerek fázott és reszketett a rémülettől. Éjszaka a zsúfolt vagonban Béla ezt ismételgette: „Hol van az anyukám és az apukám?” A budapesti munkanélküli erre azt felelte, hogy amíg apukád előkerül, addig én vagyok az apád. A táborban novemberig együtt vonszolták a kátránnyal átitatott nehéz talpfákat. December egyik utolsó napján Béla gyerek a nehéz talpfák alatt megbotlott, elesett, a térdéből ömlött a vér. Táborbéli apja ölben vitte a barakkjukba. A gyerek másnapra belázasodott, és vízért könyörgött. Csakhogy villanyoltás után a foglyoknak tilos volt kilépni a barakkból. A budapesti munkanélküli kiszökött az udvarra, hogy a földből kiálló csőből vizet vigyen fogadott fiának. Még nem érte el a csapot, amikor az őr észrevette, és puskatussal addig verte, amíg elájult. Akkor hideg vízzel locsolta le a hóban heverő foglyot, hogy ha még él, megfagyjon. Ez volt a budapesti munkanélküli szerencséje, mert a hideg víztől feléledt, és a közeli francia barakkig vonszolta magát. Ott a barakk előtt egymásra dobált francia halottak egyikéről levette a száraz ruhát, magára öltötte, és bekúszott a francia foglyok közé. Reggelig virrasztott ott, majd még riadó előtt visszalopakodott a barakkjába, de fogadott fiát már nem találta a priccsén, mert a Béla fiú éjjel meghalt, és kivitték a halottas kamrába.
Egy vagy talán két végeláthatatlan percig csend honolt a dolgozószobában, amely csendet a Kancellár tört meg.
–ŰÚgy sejtem, az a budapesti munkanélküli Ön volt.
–ŰÉn voltam, Kancellár úr.
–ŰAkkor köszönöm, hogy alkalmat szolgáltatott bocsánatot kérnem Öntől, és személyén keresztül német népem testvérnépétől.
Az adott helyzetben szükséges megfontolás nélkül ugrottam talpra.
–ŰMilyen testvérnépről beszél?!
A Kancellár arcvonásai pattanásig feszültek. Vártam, hogy íróasztalán átlendülve nekem ugrik.
–ŰA héberekről beszélek! Jól hallotta, a héber népről beszélek.
Korábbi figyelmeztetéséről megfeledkezve tettem fel a kihívóan hangzó kérdést. Pedig a Kancellár már Apámat figyelmeztette, hogy minden hozzá intézett kérdés felesleges, sőt, ellenséges, mert az a küldetést teljesítő emberben, valójában az Úr akaratában való kétkedés. Hogy feledkezhettem meg erről, holott már Apám egy korábbi kérdése is bajt hozott ránk!
Ki tudja, miért történik, hogy az elkövetett hibát gyakran nem annak kijavítása, hanem megismétlése követi? Ezt bizonyítja, ami a Kancellár indulatos válasza után történt. Ahelyett, hogy nyakamat vállam közé húzva lapítok a vihar csillapodásáig, ezúttal arról feledkeztem meg, hogy bizonyos helyzetekben és bizonyos emberekkel szemben a legvitathatatlanabb jogot veszi semmibe a hatalom. Ez történt azon a korai éjszakán Adolf Hitler dolgozószobájában.
A Kancellár válasza hallatán megfontolás nélkül, Apámra se pillantva felpattantam, sőt, dobbantottam is:
–ŰEzt komolyan mondja… Kancellár? – kiáltottam.
–ŰMit hallottam? – süvöltötte Adolf Hitler – Mit hallottam?
Helyéről felállva Apám válaszolt.
–ŰEgy meglepő kijelentésén való meglepődést hallott, Kancellár úr.
Nem lehet tudni, vajon a Kancellár hallotta-e Apám magyarázatát, mert íróasztala mögül előrohanva féktelen vágtába kezdett, miközben ezt üvöltötte:
–ŰMi folyik itt?! Kérdések, vallatás… talán számonkérés… meghazudtolás…! Őrség!!!
Őrség helyett azonban – mint előző alkalommal is – a Kancellár felesége viharzott be, ezzel nyilvánvalóvá téve, hogy a férjével való találkozóinkat rendszeresen végighallgatózza. Jókor érkezett, mert ezúttal az előző válságos helyzetnél is válságosabb helyzet a Kancellár idegösszeomlásával, sőt, még rosszabbal fenyegetett. Minthogy ezúttal nem merészeltem a Kancellár segítségére sietni, felesége – a Kancellár derekát szorosan átkarolva – vezette ki a dolgozószobából.
(…)
Azt ugyan tudtuk, hogy Éva asszony rendszeresen férje dolgozószobájának ajtajára tapasztja a fülét, azt azonban fel nem foghattam, vajon miért vállal cinkosságot a Kancellár felesége az Isten tudja honnan felbukkant látogatóval. Csak később, Éva asszony 1935. december 2-i naplófeljegyzését olvasva tudtam meg, minek köszönhettem a Kancellár asszonyának meglepő ajánlatát. A naplóbejegyzés: „Miért nem visz el engem a Sátán? Pedig nála jobb lenne nekem, mint itt.” Aláírás: Eva Braun. Akkor azonban még értetlenül, sőt valami csapdára gyanakodva motyogtam köszönetet.
Pontosan délután négykor tárult ki az ajtó. Apám belépett a Kancellár dolgozójába. Miután az ajtó bezárult mögötte, Éva asszony intett, tegyem, amit ő. Mindketten az ajtóhoz osontunk, hogy füleinket rátapasztva, hívatlanul vegyünk részt Apám és Adolf Hitler újabb találkozóján.
–ŰTisztelt uram – szólalt meg a Kancellár –, ezúttal négyszemközt van az egykori bécsi és a budapesti munkanélküli. Kérem, húzza közelebb a székét.
A zajból ítélve Apám megtette, majd megszólalt.
–ŰÖn, Kancellár úr, tegnap azt mondta, és evvel mindkettőnket megdöbbentett…
A Kancellár türelmetlenül szakította félbe Apámat.
–ŰTalán hihetetlen, amit mondtam? Akkor most még egyszer mondom: igenis, kedvelem, nagyra tartom, és akárki akármit hisz, én német népem testvérnépének tartom a hébereket.
–ŰOlyannyira szeretnék erről többet megtudni, hogy tegnapi felindulását nem kockáztatva azt mondom… – a széknyikorgásból ítélve Apám ekkor fel is állt – … elhiszem Excellenciád szavait. Akkor hogyan történhetett mindaz, ami több millió héber asszonnyal, gyerekkel és férfival – közöttük velem is – megtörtént?
–ŰÚgy történhetett, hogy az Ön által elmondott és a többi súlyos, sőt, borzalmas eseményekről nem tudtam.
Apám hangját hallottam:
–ŰGondolom, a Kancellár úr is jogosnak ítéli az újabb kérdésemet.
–ŰTegye fel! – hallottuk Éva asszonnyal a Kancellár érdes hangját. – Tegye fel!
–ŰHogyan lehet az, hogy Ön, a Harmadik Birodalom Vezére nem tudott arról, ami Birodalmában történik, pedig páratlan eseményekről volt szó?!
–ŰÚgy lehet, és úgy igaz, hogy súlyos gondjaim közepette a héber nép újabb megpróbáltatásai részleteiről éppen a nagyrabecsülésem és a mélyen érzett rokonszenvem okán nem is akartam tudni! Világos?
Ezután Apám döbbenetét követő csend következett.
–ŰVilágos… világos… – hallottuk Apámat – …de az nem, hogy miért éppen népünk barátjának uralma alatt szenvedtük el történelmünk legsúlyosabb megpróbáltatását.
–ŰSajnálatos, hogy Ön nem figyel a szavaimra! Most mondtam, hogy a borzalmakról nem tudtam, mert az emberi faj megmentéséért folytatott küzdelmem közepette távol kellett tartsam magam hivatalnokaim túlbuzgóságától. Tudnia kell, uram, hogy a hivatás teljesítésére kijelöltek parancsait sajnos mindig túlbuzgóságra hajlamos hivatalnokok hajtják végre. Én, Adolf Hitler csupán a héberek bizonyos jogait és állampolgári helyzetét korlátozó intézkedésekre adtam parancsot. A többi az elismerést hajszoló alantasok túlbuzgalmának tragikus következménye.
Eva Braun asszonnyal ismét Apám hangját hallottuk.
–ŰExcellenciád ne minősítse okvetetlenkedésnek, ne adj Isten, kötekedésnek a kérdést: egyáltalán miért kellett az Ön által nagyra becsült héberek ellen szigorú intézkedéseket hozni? Önnek, a héberek barátjának nem lenne gyanús, ha ez a kérdés nem hangzana el?
Ezután ismét hosszú csend következett. Eközben mi Éva asszonnyal egyre feszültebb érdeklődéssel vártuk a folytatást. Hallgatózásunk közben előbb Éva asszony haja csiklandozott, ami az adott helyzetben véletlen is lehetett. Az már kevésbé, hogy olykor a homloka, sőt, felém eső orcája az enyémhez ért, és azt nem sietett elvonni. Ez pedig még szabálytalan és kockázatos hallgatózásunk izgalmában sem lehetett véletlen. Bár, ki tudja?
Ismét a Kancellár hangját hallottuk.
–ŰJogos kérdése világos és őszinte választ érdemel. Vegye tudomásul, hogy én nem csupán német fajtám, hanem az egész emberiség életképességének megóvására érkeztem a Történelembe. Márpedig csakis tiszta fajta képes a túlélés, a fajfenntartás küzdelmére. Ezt bizonyítja, hogy tiszta fajú germán seregeim hetek alatt hódították meg Európát. Amikor bevonultam a nem is olyan régen rettegett Napóleon Párizsába, a gyáva franciák helyett már én szégyenkeztem. Elmondták nekem, hogy Churchill, aki Párizsba sietett, hogy megszervezze a franciákkal közös ellenállásukat, a francia miniszterelnököt a szeretőjével az ágyban találta, miközben páncélosaim már útban voltak Párizs felé. Márpedig ez a történet akkor is igaz, ha nem történt meg.
Ezért nem kerülhettem el az össze-vissza keveredett latin, szláv és angolszász népek elleni harcot, amit a germánok megbonthatatlan egysége követelt. A közös célért való küzdelem feltétele a közös ellenség kijelölése. Közös ellenség, közös gyűlölet, közös harc. Erre a héberek a legalkalmasabbak, mert a zsidóüldözés történelmi hagyomány. Egyházalapítók hívek toborzására, politikusok pártalapításra, eladósodott királyok pénzszerzésre eredményesen alkalmazzák.
Ezután minden eddiginél hosszabb és súlyosabb csend következett, amely mindkettőnket aggodalommal töltött el. Ekkor Éva asszony az ajtó elé térdelt, majd a kulcslyuk zárólemezét elfordítva kukucskált be férje dolgozószobájába. Arcáról igyekeztem leolvasni, mit lát. Erre nem sokáig volt szükség, mert hátra sem fordulva nyúlt a kezem után, maga mellé vont, majd egy időre átengedte nekem a kulcslyukat. Így én is megláthattam, hogy Apám és a Kancellár szótlanul ülve néznek egymásra. A végtelennek tűnő percek múltán végül a Kancellár szólalt meg.
–ŰKérdez, kérdez és kérdez… de azt, hogy hogyan jutottam a fajtisztaság sorsdöntő eszméjéhez, nem kérdezi meg! Pedig ez a homo sapiens fennmaradásának feltétele. Ön pedig éppen erre nem kíváncsi!!! Ön a sokaság szokását követve éppen a lényegre nem kíváncsi! Talán nem is akarja tudni?!
–ŰDe akarom!
–ŰNa, végre! – kiáltott fel a Kancellár – Na, végre! Akkor most világos és cáfolhatatlan választ adok Önnek, olyat, hogy a süket és bamba Történelem is megtudja. Most figyeljen! Nem én, hanem a héberek fedezték fel a fajtisztaság sorsdöntő jelentőségét, és alkalmazzák ősidők óta napjainkig! Talán nem a héberek azok, akik, mint az én germán hadosztályaim, zárt sorokban, más népekkel nem keveredve vonulnak a Történelem hajnala óta? Miközben fajok és népek sokasága jelent meg, majd tűnt el nyomtalanul! Pedig egyetlen nép sem viselt el megjelenése óta olyan megpróbáltatásokat, mint a héberek. Azt hiszik, nem láttam az elképedésüket, amikor azt mondtam, hogy a német és a héber testvérnépek? Pedig azok! Mert mi valósítjuk meg a Teremtő akaratát, amely szerint az én népem a rendezett sorokban vívott harcot, a héberek a tudattal bíró ember szellemi erejét képviselik. Mi ketten valósítjuk meg az Úr parancsát: legyen erős a karod, mert avval teremtettelek! És legyen erős a szellemed és képzelőerőd, amely képessé tesz, hogy ne a faragott szobrokat és festett képeket imádjátok, hanem a láthatatlan Teremtő Istent tiszteljétek, és parancsait kövessétek! A láthatatlan Istent – a képzeletgyenge pogánysággal szemben – a héber Ábrahám mutatta meg a népeknek. Minthogy Önök, héberek, csakúgy, mint mi, németek, erősek vagyunk, ezért voltam bátor egy nagy cél érdekében megpróbáltatásnak kitenni az Ön népét, uram. Úgy gondoltam, majd csak kibírják. Ha kell, még alantasaim túlbuzgalmát is kibírják!
Az ezt követő eseménynek csak a megtörténtéről tudok beszámolni. Indítékai előttem is homályban maradnak. A Kancellár szavai hallatán gondolkodásra már se időm, se kedvem nem volt. Térdelő helyzetből fontolgatás nélkül szöktem talpra. Úgy emlékszem, közben Braun Évát is félrelöktem. Talán el is terült a földön. Felrántottam az ajtót, és a Kancellár íróasztala felé iramodtam. Közben vettem észre, hogy Apám int, tűnjek el. A nyomaték kedvéért nem csak intett, de el is kiáltotta magát.
–ŰAzonnal menj ki!
Már említettem, hogy csupán az eseményről számolhatok be, indítékomat csak találgathatom. Lehet, hogy igazam utáni hajtóvadászatom hevében nem tettem eleget Apám felszólításának. De lehet, hogy önállóságom olcsó bizonyítására az apák ellen gyakran választott lázadást gyakoroltam.
A Kancellár íróasztalához olyan közel álltam meg, hogy a következő másodpercekben jól láthattam az orra alatt rövidre nyírt bajszának rándulásait.
–ŰÖn, az egykori bécsi munkanélküli, parancsot adott a nagyra becsült héberek elleni szigorú intézkedésekre, és nem törődött azok következményeivel. Ugyanakkor egy volt budapesti munkanélküli fogolytársaival, embernek való élelem és ruha nélkül, rabszolgamunkát végzett az Ön egyik táborában, amelynek kapuja felett az „Arbeit macht frei” felirat fogadta a rabokat. Ez az ember, aki 1945 februárjára 34 kilóra fogyott, észrevette, hogy az éhezéstől és reménytelenségtől zavaros tekintetű társai a haldoklók mellől elemelik napi kenyéradagjaikat. Előbb szóval, de ha az nem használt, maradék erejével akadályozta meg a lopásnak alig nevezhető kenyérszerzést. Az alig tolvajok ráförmedtek: „Te őrült, nem látod, hogy ennek már nem kell kenyér!” Mire a budapesti munkanélküli azt válaszolta: „Az lehet, de még élő ember kenyerét akkor se veszitek el, mert akkor ebből a pokolból talán élve szabadulhattok, de ha elvennétek, akkor máris halottak vagytok!”