Kereső toggle

Kornis Mihály: Tábori Pál története

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Aki szereti a könyveimet, tudja, hogy mindig a családomat írom. Abban a másik világban engem Tábori Pálnak hívnak. De még ezt a nevet sem én találtam ki. Emlék. Mondhatom, emlékmű. Története van.
Úgy kezdődött: olyan egyedül voltam, mint a kisujjam. Mint a gyerekek. Meg a felnőttek is ezen a világon. Minden osztályban elhagyatottnak éreztem magam. Annak érzem ma is, mint minden önmagához becsületes ember. Nincs segítség. Ez az élet próba. Meg kell találni a titkos ajtót. De a második elemiben, a forradalom leverése után, még nem találtam kifele az ajtót. Túl kicsi voltam ahhoz, hogy a magányom ne fájjon, ne égessen belülről, mint a tűz. Nem tudtam felmenteni magam az alól, hogy én az iskolában rosszul érzem magam. Én vagyok az oka. Minden idegen. Minden ellenséges. De volt egy fiú, az alacsony Bárdos, akinek a papája a háborúból ismerte a papám, ő már első elején kedvesen a pártomat fogta. Még a szünetekben játszani is hajlandó volt velem, különben más senki. Iskola után olykor leálltunk fejelni, de nem éreztem vele egyenlőnek magam. Felmehettem hozzájuk rexbilliárdozni is, de ő azért nem volt a barátom. Csak én voltam az övé.
Nekem nincs barátom.
Ez nagyon fájt. És már évek óta. Azt gondoltam, én talán nem is vagyok ember, csak embernek nézek ki. Azért nincs barátom. A többiek érzik is. Nem is állnak szóba velem. Hasonlítok hozzájuk, de én nem vagyok az, mint ők. Tudják, hogy tudom. És ez bántja őket. Néha még a Bárdos is pofán csapott, de ő csak úgy barátságosan. Amikor iskola után hazafelé gyalogoltunk, mindig a Szervita téri templom előtt váltunk szét. Az volt a barátság, hogy ő elkísért odáig. Nehogy a térről elkapjanak és szétverjenek. A stoptábla vasába kapaszkodva ott még váltottunk pár szót, majd ő búcsuzóul pofán csapott lazán. Barátian. Indult haza. Én is. De rángattam a vállamon a táskám, sokszor vicsorogtam kínomban, míg a kapunkig trappoltam, hogy sírva ne fakadjak. Mert én már 1955 szeptemberében, az iskolábajárás első hónapjában eldöntöttem: a szüleimnek nem mondok semmit arról, hogy mi van az iskolában. Szégyelltem előttük, hogy engem nem szeretnek. Ez egy életen át kísér. Ha úgy érzem valahol, hogy nem fogadnak el, kisértetté válok, egy remegő senkivé. Aki én vagyok, a mennyezetre tapad és onnan néz. Lent meg mindent elront. Nem tudok írni, nem tudok számolni, nem tudom a pacákat a lapról eltüntetni, se bekötni a füzeteimet. Nem illek én ide.
Rossz volt az iskola, ahogy volt.
Akkor jött a forradalom lármás kitörése! Mintha egy angyal az utolsó pillanatban levette volna a vállamról a bajt. Én imádtam a forradalmat ezért. Azért szurkoltam, hogy minél tovább tartson. Aztán összezavarodtam. A szemem láttára öltek utcán embert. Meg láttam sok mást is. És fél ország disszidált. Ha addig titokban azt gondoltam, hogy a halál nem igaz, hanem csak úgy mondják, most meg úgy éreztem, hogy egyszerre halunk meg. Mikor Kádár János átállt az oroszok oldalára, Magyarország meghalt. Aztán elfelejtette és úgy tett, mintha élne. Azt gondoltam, hogy minket már a második világháborúban is megöltek egyszer, bár azt előlem titkolják – de most aztán végleg, nem csak a zsidókat. A forradalom után mindennek vége volt. És ezt mindenki tudta. Míg el nem felejtette. Hát ez már csak így van, mikor már mindenki halott és mégis élni kell. Újra kezdődött az iskola. 
Akkor egy szép napon, 1957 elején, harmadik óra elején a pedellus behozott az osztályba egy megszeppent kis srácot; olyan szeplős volt, mint a pulykatojás. A bőre hófehér s lángvörös a haja, szőke a pillája. Nekem rögtön tetszett. Kihirdették, ő Tábori Pál, ezentúl idejár, fogadjátok őt be és legyetek jók hozzá. E kisgyermeknek nem lesz könnyű sorsa, mondta a pedellus, amit nem értettem, néhány hónapra el is felejtettem. Kicsengetés után egyszerűen odarohantam hozzá, mert első akartam lenni, megszállt valami, bezuhantam a padjába, és a legkisebb teketória nélkül felajánlottam neki a barátságomat.
Hogy legyünk mi barátok.
Amit a legnagyobb meglepetésemre elfogadott. A lélegzetem elállt. Jó, mondta, jó. Pillogtak a pillái. Uzsonnát cseréltünk, utána kihívott a folyosóra fogócskázni is. Én legyek a fogó, ezt is megengedte. Rohant előttem, mint a szél – én pedig rohantam utána, a boldogságtól ködbeborult szemmel. Először fogócskáztam valakivel, aki csakis velem akart. Sikítva nevetett! Én is úgy kacagtam. Átugrott akárkit, átbújt bárki alatt, őt mégsem ütötték meg. Most engem se bántottak. Attól a naptól jódarabig nem nyúlt hozzám senki. Búra alatt éltem. Első barátomat tehát Tábori Pálnak hívják. Ha nem számítok egy kaposmérdi fiút, akit ötéves koromban ismertem egy napig. De aztán megverték és többet sose láttam. Róla szól a NEKEM AZ ÉG könyvem. De ez a vörös hajú kisfiú 1957 kora tavaszán, tényleg az első, tehát a legfontosabb barátom volt, anélkül hogy tudta volna. Belepottyantott a szívembe valamit, ami átsegített aztán egy hosszú életen.
Két dologra emlékszem. Az egyik az, mikor a stoptábla körül megtanított körbeforogni. Látni a világot. Úgy nézni a mást. A Városház utca és a Szervita tér sarkán álldogáltunk alkonyati estében, a délutános iskolakínzások után, de már kiengedve, hazafelé menve, a táskával a kézben, 1957-ben. Az első enyhe téli este. Kora tavaszi? Ugráltunk, vihorásztunk, a három jóbarát, mert Bárdost is bevettük, pompás ötlet volt, már nem tudom, kié. A Táborival még úgyis együtt megyünk tovább kettesben. Az az idő már a miénk lesz. Addig meg…
Búcsúztatjuk a Bárdost a templom előtt!
Egymás körül futunk, közben ordítva beszélgetünk meg csikizzük is egymást, meg  struccpuszit nyomunk a másik fejére. Tudod te, mi a struccpuszi?  Úgy kell, hogy a behajtott második és harmadik ujjgöccsel hegyeset koppintasz a kis haver fejére. Az fáj ám. De barátok közt bárki üthet struccpuszival bárkit. Letekerjük a sálainkat és azzal verekedünk, letépjük magunkról a téli kabátot, és fel-felugrálunk megnézni: ki tudja megütni a stoptáblát? És a stopvonalat rajta? Ki tud belecsapni úgy, hogy picit zengjen? Na és ki tud belecsapni annyira, hogy utána fájjon a keze? Mokányul. Mind a hárman tudunk úgy. S tovább röhögünk… De akkor már el vagyunk fáradva. Bele vagyunk kapaszkodva a stoptábla vasába, úgy félkézzel, lomhán mint az állatkerti majmok. A vason lógunk, himbálódzunk egymás mögött, lihegve.
Megszólal a Tábori, aki legelöl áll, illetőleg lóg:
– Nézzetek ide…
Egy mozdulattal mögém lendül.
– Magamtól repülök! Lehet így forogni. Nincs benne munka. Meghajt az atom.
Meghajtja. De tény!
– Anélkül, hogy lépnék. Karral tartom magam, és a súlyom átvisz!
S még egyszer átlendül. Hát ez megdöbbentő. Minden munka nélkül. Még egyszer, még egyszer… Tábori kileng. El is állunk onnan. Távolabbról nézzük, olyan merengő tisztelettel, mint egy cirkuszi mutatványt.
– Ti nem akarjátok?
Dehogynem.
Ott lengünk.
Hát az milyen jó volt!  Már kezdetben is jó volt. Először a Bárdos próbálta utánozni, de abból láttam, hogy jó, mert Tábori lengés közben lehúnyta a szemét. Átlengett tízszer is. Apám, ez milyen jó! És már mind a hárman lógtunk és ugyanakkor lengtünk, ő testvériesen mögöttem lengett, tudta, hogy félek és úgy lökött, hogy fogott, belenevetett a nyakamba, úgy nézd, hogy ne teljesen csukd be a szemed. De ne is nyisd ki, hanem forogjál. És közben nézzed a más világot. Vedd már észre. Más a világ. 
– Más.
– Látod?
– Más – állapította meg a kisnövésű Bárdos is, nyihogva – Aha. Félig kell csak nézni. És akkor és akkor….  Én is látom ám.
Nem tudom, hogy látta-e. De én láttam. Ez egy másvilág. Akkor láttam először. Mielőtt elmondanám, ha tudom, megtanítlak titeket is, hogy kell. Elmondani nehéz. Ha kipróbálod, inkább meg fogod érezni… Mikor körbeforogsz, kapaszkodva, vagy netán a sarkadon, amit előtte otthon is csináltam – de azt nem tudtam, hogy félig kell becsukni a szemet! Én mindig halálforgást csináltam a sarkamon pörögve, tiszta behúnyt szemmel, hogy nagyon szédüljek, de mégse essek el, mert akkor elkapok egy karfát, vagy a radiátor sarkát, csak a szédülést élvezzem – de az lópikula volt ahhoz képest, amit Tábori tud: mikor úgy nézel a világra, hogy te vagy mozgásban, nem az autók. Ha te vagy az erősebb, nem az utca népe. Ha te vagy, aki él,  igenis nem a kommunizmus vezető ereje, hanem te vezetsz. Ha TE látod, és nem téged látnak. Ha meg mered csinálni, hogy ne erővel szálljál, hanem önnön súlyoddal, nevetve… Akkor elrepülsz. Fölébe szállsz. Ennek az egésznek. Amíg csak akarod. És látsz egy más világot.
Amin kívül állsz.
Pontosabban repülsz. Magadtól repülsz! És akkor kiderül, meglátod: minden más. Nem is úgy van. Hanem a semmi: semmi. És te vagy, aki forog. Ez a helyzet. Ezt láttam meg. Máig ebből élek. Nem úgy van a világ, mint ahogy mutatja, szeretné mutatni, ó mindent megtesz érte: nem igaz. Te vagy, aki él. Az ember van fölényben. Te teszed a világot, ha világot akarsz. Különben a világ nem él. Takar. Magát takargatja, de azzal betemet.
S szálltam ott a sarkon! Láttam két szememmel, hogy szikrázik fel a hóttunalmas Petőfi Sándor utca, a kígyós Patikánál, a Rózsavölgyi mellett mint válik izgatottá a sunnyogó szürkület. A fagyos arcú járókelők siserehada miáltalunk ragyog valami mássá: hangyákká, hangyákká! Átalakul a tér. Csodavilágban kerengünk, amit még nem láttunk. Ebben a világban van egy más világ. Sokkal jobb és szebb, mint ami a hétköznap kirakatában áll. Mindenki azt veszi. Megeszi.
Mi nem.
Pedig ha úgy nézzük, mi csak három második elemista kis krambó vagyunk, akik egy stoptábla vasa körül keringnek, mint a kerengő dervisek, a boldogságtól és röhögéstől fuldokolva, hogy mi élünk. Iskola után! Világot reptetünk. Holott ha úgy nézzük, ez a világ mostanában izgő-mozgó sírdomb. 
De mi nem úgy nézzük.

2

És akkor kiderült, hogy kivándorolnak.
A legfájdalmasabban. Mindjárt rákövetkező nap. Már én azt hittem, sülve-főve együtt leszünk, más lesz a világ, tudok is úgy pörögni, hogy átváltoztathassam…. Akkor első óra előtt Tábori odajött hozzám, majdnemhogy vigyázzba vágta magát, nem is nézett a szemembe, úgy darálta el: családunk kivándorló útlevelet kapott, még három hétig járok iskolába, utána távozunk az országból. Búcsúzom.
Ausztráliába? Dél-Amerikába? Talán Kanadába. Arra már nem figyeltem. Néztem rá! Nyökögtem. De nem volt kiváncsi, sarkon fordult, mint aki megtette a dolgát, mintha úgy kéne vennem, hogy ő már ki is vándorolt. Tőlem. Vége a barátságnak.
Megállt az eszem.
Mikor bejött az osztályunkba, átmenetileg jött! A pedellus is tudta. Mindenki tudta, csak én nem. Miért nem mondta meg, nem fogadhatja el a barátságomat? Haragudtam volna rá nagyon, ha nem fájt volna rettenetesen maga a tény, hogy elmegy. Nem ő döntött így, hanem a szülei. Kivándorolnak! Az olyan súlyos dolog, ami már indokolja, hogy ő megszakítsa velem. A szülei parancsolhattak rá, el ne fecsegjen nekem valamit, a hülye állam vissza ne vonhassa az útlevelüket. Állandóan egymással sutyorogtunk, az tény. Túlságosan jóba voltunk, ők nem kockáztathatnak. De azért bámultam feléje óra közben is. Nem nézett vissza.
Tiszteltem érte, hogy kivándorló.
Érinthetetlen lett. Örökre meg fog változni a sorsa. A barátság semmi ekkora bajhoz képest. Szülei úgy döntöttek, innen el kell menni, akkor neki is menni kell. Ki vagyok én neki egy új földrészhez képest? Elalvás előtt sírtam, Bárdos előtt viszont úgy tettem, mintha nem érdekelne, hogy Tábori másokkal lökdösődik a szünetekben, vele is például, engem kikerül. Külön iramlik haza is, iskola után….  Holnap jövök utoljára, súgta a fülembe egészen közelről, titokzatosan egyik nap, a nagyszünetben hirtelen elkapva. Azt hittem, megnyílik alattam a föld. Holnapután kötelesek vagyunk elhagyni az országot. Különben visszaveszik az útlevelet. Csak neked mondom. Azt akarom, tudd.  Lángra gyúlt az arcom.
Éreztem, hogy a boldogság elönt a bokámig.
A folyosói vad zsivalyban átölelve tartott, mintha verekednénk. Miért akarod, hogy tudjam? – makogtam feléje – már mióta nem is akartál beszélni velem. Bújkáltál… Nem érdekes, ketten elbúcsúzunk holnap, értetted? Azért mondom ezt most, te is hozzál valami ajándékot nekem, én is hozok neked. Senkinek ne mondd. Ez csak a kettőnk dolga. És abból, ahogy ezt vidáman a fülembe hadarta, éreztem, fontos vagyok neki, mégiscsak. Nem akar elmenni úgy, hogy én ne tudjak róla, ő igenis barátjának tekint. Látja a pofámon, hogy mit okoz, hogy elmegy. De neki is rossz lehet. Még ha nem is látszik. 
És mit fogunk csinálni, mi lesz a búcsúzás?
Ez az egy probléma, mondta. Nem lesz rá sok időnk, azért találtam ki az ajándékokat. Holnap nálunk már őrült pakolás van. De hazakísérlek és közbe búcsúzunk. Délután nekem már otthon kell maradni, mert holnapután hajnalban indul a vonat. Az kevés, mondtam, iskola után negyedóra, az nem búcsúzás. Hanem? Iskola helyett menjünk ki a Duna-partra, csúszott ki a számon, veled akarom tölteni az utolsó napod. Tábori rám nézett. Tudta, még életemben nem lógtam, gyáva vagyok hozzá. De most látta, a barátságáért bármire kész vagyok. El is kerekedett a piros nyusziszeme. Jó, lóghatunk, biztosan megengedik otthon, már ma sem kellett volna bejönnie, csak beszélni akart az én hülye fejemmel. 
Félbeszakítottam:  - Hozok ajándékot! Nyolckor várlak a Petőfi szobornál. 
Ölelgetett. Bebújunk a bokor alá. Elrejtőzünk, ahogy máskor szoktunk. Mintha ház lenne a bokor. És onnan lesünk. Az uzsonnáinkból csapunk utolsó vacsorát. Iszunk vérszerződést. Meg hát csupa ilyen. El fogunk búcsúzni klasszikusan. És – kiáltottam, mert akkor jutott eszembe, azért jegyeztem meg örök életemre: – holnap március tizenötödike előtt leszünk egy nappal. MegMUKKanunk. Haha!
Kórusban énekeltük:
Tárulj Szezám! – így szóla Ali baba.
E szó nyomán megnyílt a szikla fala…
Ugráltunk a boldogságtól, ugyanúgy mint régen, egy hete, csakazértis. Amíg barátkoztunk, ez volt a jelszavunk. Arcába kiáltottuk az összes bámészkodónak az utcán, bárhol és bárkinek, beordítottuk a trafik bódéjába, berontottunk vele nyitott boltajtókon, a csatakiáltásunk volt, Ali Baba barlangjának titkos jelszava.
Bármilyen szóhoz hozzá lehetett tenni: – Jó napot kívánok. Csakazértis.
– Tessék?
– Népszava érkezett? Csakazértis.
– Micsoda?!
– Ne tessék mondani. Csakazértis!
Utána meg, az ember rohant el a francba!

3

Másnap nem mentem iskolába. Forradalmárnak éreztem magam. Mintha az egész utca engem nézett volna, miért nem a Deák téri suli felé tartok. Életem első szabad napja volt. Rettegtem, azt hiszem. Még most is rettegek. Úgy élek, ahogy kell. Akkor ez még új volt. Félelmetes, csodálatos, szabad. Elfogódottan léptünk egymás elé az esküdöző Petőfi szobor alatt. Nem mertünk egymás szemébe nézni a kihalt Duna-parton, hátha figyelve vagyunk. Vad iramban azonnal rohantunk a játszótérre és azonnal elbujtunk a saját bokrunk alá.
Varázshely.
Aki alábújik, nyomtalan eltűnik, viszont a sűrű bozót mögül onnan prímán kilát. Mindent láthat. Mintha egy ház lenne, száz titkos ablakkal. Bujócskázás közben akadtunk rá. Ott nem lehetett megtalálni minket, ott mi vagyunk két Láthatatlan Ember. Odahaza is az asztal alatt ülök, onnan nézem anyámék világát. Beköltözöm oda, mikor senki sem látja, látom a lábukat, hallom, mit mondanak, nyomon követek mindent és mindenkit. Álmodozok. Ez hétszer olyan jó a legjobb barátommal, itt a játszótéren, mikor a zöldre festett illemhely lépcsőjének kalandos forgalmát leshetjük, meg a magukba beszélő vénembereket, vagy a szerelmeses padok érdekesebb, vadabb izgés mozgásait… De hát nincs kit nézni.
A Duna-part üres ma, mint a temető.
Azt hittük, azért lesznek lármás óvodások, máskülönben vannak, ilyen vatelinos télikabátban traccsoló óvónőkkel, a kosztól szürke galambokat etető, bolond nénikkel…. Ma senki, senki. Attól félnek, holnap folytatódik a harc. Rajtunk kívül itt a világon senki sincs.  Mégis jó. Tábori hozott takarót is, a nagymamája nyomta a kezébe, mielőtt leengedte. Ő is kivándorol. Beléje hengeredtünk, bebábozódtunk a nagy kockás gyapjúba, mint pillangónak készülő kis hernyók. Közel került egymáshoz az arcunk. Szuszogtunk, nevettünk, köptük a szöszöket...
Beszélgettünk a legfontosabbakról, mindenféle átmenet vagy bevezető nélkül, gyorsan és csapkodón. Tudtuk, most nincs időnk. Gyorsan kicseréltük az ajándékainkat. Már nem tudom, mit kaptam, de eltettem. Szemérmesen, csak úgy mellékesen. Ő is ugyanúgy. Utána az uzsonnáinkból csaptunk egy lakomát, ittunk vérszerződést, citromos teával. Meg hát csupa ilyen. 
Mulattunk.
De ez mind ködbe’ van. Két dolog nincs ködben. Arra nem válaszolt, hiába faggattam, miért nem akart látni, se beszélni velem egy hétig azután, hogy bejelentette, ők kivándorolnak. Miért? Nem szólt hozzám semmit. Mért került annyira?  De hiába kérdeztem, mindannyiszor elkapta a fejét, mint egy ló, mikor az orrát kínozza a légy.
Viszont ő, egy ilyen hallgatás után megkérdezte tőlem:
– Te zsidó vagy?
– Én nem – feleltem – csak a szüleim. De már ők se járnak templomba. Nem tartjuk a vallást. Csak a nagypapa. De én már vallástalan és felekezeten kívüli vagyok. – Mi se tartjuk a vallást – közölte. Hozzátette: – Csak mi zsidók vagyunk.
– Hogy érted? – kérdeztem. Megmagyarázta.
– Azért megyünk el innen.
– Miért mentek?! – hökkentem meg és bele is pirultam – Attól miért kell menni?
– Nem az a baj, hogy menni kell – felelte – Innen el kell menni. Tudja a papám.
– Akkor mi a baj?
– Hogy én magyar vagyok.
– Én is magyar vagyok – mondtam neki elkeseredve – Azt hiszed, én nem vagyok magyar?!
– Te felekezeten kívüli vagy –  vágta rá Tábori, eléggé logikusan. – De én csak magyar. Nekem kinn is rossz lesz. Magyarul tudok. Nem is akarok mást. Éljen a forradalom!
Ez eszembe jutott.
Mikor író lettem, tizenhat év múlva. Ültem az apám asztala mellett, írtam életem első novelláját a csillebérci tábori fellázadásomról, de nem tudtam, hogy hívjam benne magam és a családunk. Ki vagyok? A tábor szóból jutott eszembe: Tábori. Volt otthon könyvünk is, amit valami Tábori Pál írt. Másik. Háború előtti magyar író. Belőle is csak a könyve maradt. Angol lett, ismertem személyesen, mondta édesanyám. Ahányszor kezembe akadt az a könyv apám könyvespolcán, felködlött kisiskolás, gyorsan elvesztett barátom emléke is. A szőke szempillája, vörös üstöke, és a bokor alatti búcsú. Talán még sírtunk is…
Tábori Pál azt jelenti számomra, hogy idevalósi, de elveszett.