Kereső toggle

Konrád György: Mi ez már megint?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ez a szerkesztett naplójegyzet az 1980-as években keletkezett.

Közép-Európában, a huszadik században, amely az első világháborúval kezdődött, nem elképzelhetetlen, és nem is különösképpen fantasztikus az a kafkai regényszituáció, hogy amikor az ágyadban fekve reggel kinyitod a szemed, két idegen ember áll az ágyad mellett, és közli, hogy le vagy tartóztatva. Hiába kapálózol, nem tudsz szabadulni a büntetéstől. Elszigetelnek, elhallgattatnak, tönkretesznek, bezárnak, sőt még rosszabb is lehetséges. A per jellegzetes közép-európai regény. Arról szól, hogy az ember tehetetlen a többiekkel, valami anonim hatalommal szemben, hiába bizonygatja az igazát, csak ront a helyzetén. Ha javítani akar rajta, akkor fogadja el alázatosan, hogy bűnös, hogy a felsőbb szerveknek igaza van. Bölcsebb tehát a bocsánatukban reménykednie, mint egyre kétségbeesettebben az ártatlanságát hangoztatnia. Mivel az ember születésétől fogva halálra van ítélve, nem olyan nehéz átérezni, hogy egyszer csak vége, mindennek vége. Jön a csapás, amely emberi arcot visel.
A közép-európai írók javarészt ezt a konfrontációt fogalmazzák meg azzal a náluknál hatalmasabb, kiszámíthatatlan erővel, amely hízelgést igényel, az igazmondást pedig bünteti. Van, aki elrejti a kéziratát, van, aki elrejti a gondolatait, hogy ne lehessen a szaván fogni. Nehogy el lehessen hallgattatni, inkább maga hallgat, nyomtatásban, néha igen sok szóval hallgat arról, hogy szeretné elkerülni azt a sok kellemetlenséget, ami azzal járna, ha nem hallgatna. A nyugati látogatót furcsán érinti, hogy milyen általános itt
az államgúnyolás, holott a beszélők is szegről-végről mind az állam emberei, ha másért nem, hát mert a túszai.
Életük vezetésében sohasem feledkezhetnek meg az állam kiterjedt jelenlétéről, fürkésző szeméről. Megfontolásaikból, hogy mit hogyan csináljanak, nem egykönnyen tudják kiiktatni az állam képzetét.
Jellegzetesen közép-európai szimbiózisban élünk az állammal; már pusztán azzal is, hogy itt lakunk, Kelet-Közép-Európában, ahol a nyilvánosan gondolkodók zöme beletörődött abba az íratlan fogadalomba, hogy bizonyos dolgokat soha nem fog nyilvánosan kimondani vagy leírni.
Ez a fogadalom megkívánja az állam valamelyik nyelvének a használatát. Az államilag engedélyezett nyelv az írástudók kiskorúságának kultúrájává szilárdul. Kiskorú az, aki a papíron tekintetbe veszi, hogy mit szabad, mit nem. A tekintetbevétel fejlettebb formája az az eset, ha a szerzőnek már eszébe sem jut semmi olyasmi, ami tilos. Ez a lemondás a nagykorúságról keserűséggel jár, aminek alkalmasint hangot adni is szabad. Kísért a visszahúzódás az odúba, a menedékbe: abból építeni útvesztőt. Milyennek láthatnánk irodalmunkat, ha varázsütésre sajtószabadság nőne ki a földből, ha semmiféle morál, bátorság nem kellene ahhoz, hogy egyszerű, de ma tilos igazságokat minden további nélkül leírjunk? Hogy például egy szemantikai tabut említsek: új történelmi korszak lesz, ha azt, ami 1956 októberében Magyarországon történt, már nyomtatásban is minden további nélkül forradalomnak nevezhetik azok, akik ezt a szót vélik találóbbnak, és ellenforradalomnak azok, akiknek ez a másik szó jobban megfelel. Abban az utópikus delíriumban, amelyben ezt a valószínűtlen fordulatot el bírjuk képzelni, sok minden feleslegesen csavarosnak és hangzatosnak látszik jelenkori irodalmunkból. Mintha valami közneurózisból szabadulnánk ki. Delírium kell ahhoz, hogy józanul elcsodálkozhassunk: micsoda bonyolult képtelenségeket művelünk! Szellemi módszerré fejlesztettük a szorongást, mert ez a normális társadalmi létezés előfeltétele. Mivel a siker és a becsület között bizonyos konfliktus áll fenn, rengeteg személyes kísérletet figyelhetünk meg ennek az ellentmondásnak az áthidalására. De vajon nincs-e művészi haszna az intellektuális rejtőzködésnek?
Kimondás és ki-nem-mondás páratlan egyensúlya adja a művészi hatást. Nem biztos, hogy a nyomatékos kimondás ígéretesebb művészi stratégia a rejtőzködésnél. A virágnyelvből hősiesen fejest ugorhatsz a zsurnalizmusba. Maradnak az egyéni csodatételek. A többségnek nem sikerül, keveseknek sikerül. Nincs szabály. Még az sem lenne pontos, ha csak a tehetség rendkívüli erejére hivatkoznánk, elvégre annyi melléktényező játszik közre. Az egyik lángelme tönkremegy,
a másik nem. Lehet, hogy éppen ez a belső tépelődés az üzenet. Minden hiedelmünk és kölcsönzött eszménk szétszaggatásának-faggatásának a diszciplínája. Ez a kényszeresség, hogy minden kérdésessé tétetik, tudva bár, hogy az írás kaland, amiért persze fizetni kell. Aki elszánja magát arra, hogy megírja, amit gondol, az föltehetőleg a maga módján kalandor lesz. Rákényszerül arra, hogy minden lehetőséggel számot vessen, mint egy merénylő. Az értékek senki-földjén élünk. Itt sem a háború előtti, sem a mai nyugati, sem a mai keleti értékrend nem érvényes. Liberális értékrendhez liberális gyakorlat kellene, de a tényleges gyakorlat valami más. Az államszocializmus ideológiája süllyedőben, a liberális demokrácia távlata még nincs itt. A hajósinas nem rikongat az árbockosárban, hogy: Föld! Föld!
Mindazonáltal lehetséges, hogy érdekes évek jönnek. Nem lehetetlen, hogy a zavaros oldat egyszer csak kristályosodni kezd. Ha itt valami lesz, akkor az azért lesz, mert a közép-európai emberek nem igazán beletörődőek. Meg vannak győződve arról, hogy többre hivatottak, hogy jobb sorsot érdemelnek. Az emberi méltóság feltámadásának hullámai itt koronként viharos erejűek. Habár a demokratikus kísérletek rövid életűek, tehát sikertelenek voltak, egy sem volt hiábavaló. Visszatartott energiává válnak, amely esetleg valamelyik későbbi nemzedékben tör fel halmozott erővel. Az embereknek ezen a tájon dönteniük kell, akkor is, ha nem keresik maguknak a bajt. Nem én megyek fejjel a falnak, a fal jön nekem, mondta Eörsi István költő mentegetőzően. Botcsinálta hősök. Ki szeret hős lenni? Hasonló helyzetekbe rendes, nyugati emberek nemigen kerülnek.
Elég sok érdekes, intenzív ember vándorolt szerte innen a nagyvilágba, maradtak is sokan. Fehérek, itt lakunk Nyugat-Európa tőszomszédságában, hozzávetőleg ugyanabban a kultúrkörben, mint ti, a tegnapi Európa tárgyai között. Kirándulás a félmúltba, közeli egzotikum. Ez a kelet-nyugati relativizmus a furcsaságunk. Tudjuk nézni a dolgokat erről is, meg arról is, elég lucidusan, hogy azt ne mondjam, cinikusan. Egyszersmind azonban nyugaton szokatlan pátosszal is. Egyik-másik látogatónk azt mondja, hogy itt jártában talált valami olyasféle meleget, amire ő mintha egy előző életéből emlékezne. Itt-ott földerengett előtte a sietségmentes jelenlét filozófiája. Sok élőszó, ha tetszik, fecsegés. Ebből a ki nem nyomtatott és le sem írt orális irodalomból valami lecsapódik a könyveinkben. Itt vagyunk Európa geográfiai közepén, innen is lehet szemlélni az életet, nem kevésbé érvényesen, mint a föld bármely pontjáról. A kisvilág beltenyészete. A kiscsaládé és a nagycsaládé, amelybe nemcsak rokonaink és barátaink tartoznak, de még az ellenségeink is. Régóta ismerjük és számon tartjuk egymást, furcsa ez a szorosság és hevesség.
Kis térre szorultunk össze, nincsenek birodalmi mániáink, innen rajzunk ki a nagyvilágba, ide szállingózunk vissza, semmi más nem maradt, csak ez a képzeletbeli, bántalmaktól sebzett összekapaszkodás. Nem vagyunk világtörténelmi népek, sosem dicsekszünk a hatalmasságunkkal, tőlünk nem szoktak félni. A mi földünk nem olyan téres, a mi lelkünk nem olyan széles, mint az oroszoké, a mi eszünk jobban érti a nyugati észjárást. Ezzel a nyugaton is körülhordott tekintetünkkel bíráljuk keletről meghatározott viszonyainkat. Nyugati gúnnyal a keleti inerciát. Itt azt lehet tanulni, hogyan mérkőzik a nyugati és a keleti mentalitás egy agyban, egy ágyban. Közép-Európa kultúráját felfoghatod korcsnak is, de szerencsés kereszteződésnek is. Van benne ésszerű aktivitás, de van benne rezignált fatalizmus is. Van benne kalkuláció és részegség. Aki itt jár, fölfigyel rá, hogy az idő itt kevésbé pénz, mint nyugaton. Sokat beszélünk, rászánjuk az összejövetelekre az időt. A vonat is lassúbb, a film is lassúbb, a dolgok elintézésének a módja is. Van hova mennünk, van kivel találkoznunk, van kit hívnunk, ha nem akarunk egyedül maradni. Időnként heves, részeg összecsapások; a látogató azt hinné: összevesztek, de nem, jól kivitatkozták magukat. Megkönnyebbültek, minden rendben van. Beszélgetéseink gombolyaga dúsan lombosodó szobanövény. Ha lehallgatják is, árad
a szó. Új vendég állít be, letanyáz, ismer mindenkit, azt is, akit nem. Sok az erkölcsi ítélkezés és a cinikus anekdota. A történelmi emlékezet ilyen társasági mesefüzérek alakjában öröklődik át a fiatalabbakra. Régi bútorok között virágzó paradoxonok, elnyúzott, bonyolult, viharvert kapcsolatok.
1987. Negyven éve vagyok állandó lakos Budapesten. Itt élünk a Torockó utcában a feleségemmel és a két kisfiunkkal, itt él Budán öreg édesanyám, ide jönnek haza Párizsból a felnőtt gyerekeim, itt lakik élő barátaim nagy része, ide jár haza néhány eltávozott barátom, és nagyobbrészt itt vannak eltemetve a halottaim. A város szép, lakásunk kellemes, nappal dolgozom, este vendégek jönnek, tetszetősen múlnak a napok. Életem le van ide cövekelve. A kiejtésem nem árul el, itt vagyok a legotthonosabban idegen. Ide vagyok kinevezve, itt van az állomáshelyem, itt végzem a megfigyeléseimet, itt bonyolódom bele a család ügyeibe, nekem itt a legtermészetesebbek az esős délutánok. Mivel állandó lakcímem Budapesten van, két alapvető jogom korlátozásához járulok akaratlanul is hozzá. Az egyik a mozgás, a másik a kifejezés szabadsága. Beretezett lét. Hümmögök, udvariaskodom, óvatosan adom csak ki magam, vigyázok, nehogy megbántsam a többieket. Igyekszem nem bizakodni, háborogni, kétségbeesni. Sztoikus lelkigyakorlatok naponta, minél nagyobb a lemondás, annál nagyobb a nyugalom. A belső emigráció megkímél a felesleges találkozásoktól, nem kell túlságosan azonosulnom a helyi elfogultságokkal. Időnként megelégelem a belső emigrációt. Ilyenkor úgy érzem, hogy már eleget voltam kívülálló ellenzéki, rezignált odúlakó, már eleget húzódtam félre, falura, elhárításba, regresszióba, depresszióba. Ilyenkor a védekező embernél érdekesebbnek tartom az intellektuális vállalkozót. Több játékos lendületre vágyom, kevesebb mogorvaságra. A hangulat városunkban epés-savas. Sokan azt hiszik, hogy külföldön lakom, hogy már régen emigráltam. Régi ismerős az utcán: „Meddig maradsz?” Itt lakom, mondom, és elköszönök.
Belefúrod magad a honi talajba, mint egy vakond, így az egyik hang. Élvezed, hogy be vagy tiltva? Mi köt azokhoz az avas huszárokhoz, akik terólad döntenek? Keleti, alattvalói mazochizmussal állsz a sarokban. Mint egy orosz regényhős. Korbácsolást nem kérsz? Nem kellene már kiballagni ebből a dohos tanintézetből? Nyisd ki a szárnyadat, és repülj. Ne félj a beláthatatlan térségektől! Válaszd a kockázatot és a kezdeményezést. Csak akarni kell, és megnyílik az üveghegy fölötted. Megszólal egy másik hang. Fegyelmezett mandarin nem ír alá petíciókat, kérdésekre nem válaszol. Ugyanaz a kérdés van feltéve mindenkinek. Hazug államban a siker olyan alkalmazkodást kíván, amely már árnyékot vet a becsületre. Hazudj egy kissé, hogy majd igazat mondhass. Egy kissé. Ha most fél évig tartod a szádat, akkor a könyved megjelenik. Előbb te tartsd, aztán majd, hacsak valami közbe nem jön, megjelenik. Fél év, nem is olyan nagy ár. Alkudozz velük, te is engedsz, ők is engednek. Ha nem sérted meg a játékszabályokat, akkor a cenzor is megbízik benned, és többet enged meg neked. Tudja, hogy tudod, amit tudni kell. Tudván, hogy a szomszédban gorombább a felsőbbség, legyél elnézőbb a helyi felsőbbség iránt. Ne publikálj mást, mint amit az állami kiadó megjelentet tőled. Csak regényt írjál, esszét lehetőleg ne. Csak a kéziratodat írd alá, tiltakozást lehetőleg ne. Nem is komoly ez a folytonos aláírogatás. Ne sajnáld, ha egy cseppet jámborabbnak látszol, mint amilyen vagy. Ha képes volnál némi alázatra, ami nélkül csak az autonómia elbizakodottsága marad, akkor erkölcsi rehabilitációval szemlélnéd magad körül a nyuszikat. Okos nyúl, akinek a túlélés a gondja, nem fogadja el a gyáva jelzőt, s inkább realistának gondolja magát. A nyuszi a sziszegő gúnárt egy kissé nevetségesnek tartja. A nyuszi egyébként mostanában kezd hepciásabban viselkedni. Odaszól a motoros zsandárnak: Hé! Te Macska Jancsi! Felborítalak!
1985. Most is mibe keveredtél! – így szól egy másik hang. Itt nyaralsz utóidényben, de még szép időben Balatonszemesen, pompásan érzed magad, s lám, fölutazol Budapestre. Jönnek a vendégírók, újságírók, szimpózium, kamerák, alternatív nagyzolás. Úgy kell neked ez az ellenfórum, mint a hátfájás. Valahol ittál néhány pohárkával, eszmerohamod volt, ötleteket eregettél, s a következményekre nem gondoltál. A majd országában, a távoljövőben engedékenyebb vagy, mint a most övezetében. Jönnek a kedves szervezők, megjegyezték az ideáidat, s megvalósítják azokat. Jó neveket hívnak, gondoskodnak a szállásról, útiköltségről, ti csak beszéljetek, fejezzétek ki magatokat szabadon. Ez az ő műfajuk, összehozni az eseményt. Jól csinálják, ezt a mesterséget választották. Más az érdekük, mint a tiéd. Csakhogy téged már köt a szavad. A részeg fejjel összehozott kártyaadósságot is meg kell adni. Úgy jönnek, mint a nagyvilág. Állj a mikrofon elé, szerepelj, mondjál kapásból mélyeket. Címben vagy legalábbis alcímben idézhető rövid mondatokat. Emeld a poharadat valami szépre. Mondd, hogy nagyon örülsz a megismerkedésnek. Terrific, fantastic, fine. Vackában hagyod a fintorgós közép-európait. Ellátod a házigazdai tisztedet. Hozzátok illő kócos, pszichedelikus, mégis sikeres szervezés az utolsó órákban: lesz tolmács, mikrofon, másolás, fordítás, lesz minden. Pompás vendégek a világ minden tájáról, tele van a naptár, a feleséged gyakran főz vacsorát több személyre, a szokásosnál többet iszol, pipázol, viszont a szokásosnál kevesebbet alszol. Felette nagy hiábavalóság. Bejelented, hogy Európa máris van, politikai jóváhagyás nélkül. Az európai kulturális közösség léte anticipálja az európai politikai közösségét. Ez fesztelenebb és hajlékonyabb szerveződés, itt most az írók választják ki és hívják meg egymást. Az európai irodalmi köztársaság: önmagát növesztő hólabda. Paláverünkbe nem lehet delegálni senkit, mindenki önmagát képviseli.
A delírium utópizmusával még azt is hírül adod, hogy a nemzetállami szerveződés korszakából kezdünk átlépni a transzetatista urbanizmus korszakába. Kicsit idétlenül hangzik, nem baj. Ez az új szerveződés nem államellenes, nem dönti meg az államot, csak helyettesíti, és áthatol rajta. Két író könnyebben tud összebarátkozni, és alapos beszélgetésben valami új felismerésre jutni, mint két írószövetség. Érdemes felismerni a gondolkodás nemzetközi konspirációjának a hatalmát. Az odúlakó kibrekeg: Európa-csinálás? Még mit nem! Konferencia, szeminárium, felolvasás, nyilvános vita, interjú, izzadság és púder a homlokodon, televízióstúdió, szájad sarkában
cigaretta és önismétlés lóg. Beszédeket tartasz különböző városokban; tűrhető, alkalomhoz illő beszédeket. Az alkalmi írások szerzője alkalmi író. De te csak mondod, monomániásan. Elődeink szenvedélyesen bolyongtak keresztül-kasul Európán, hogy fölkeressék egymást. Határok, kalamitások választották őket el egymástól, de összefűzték a királyok Európája mellett az irodalom Európáját. A felvilágosodás gondolatai átfolytak a határokon Párizstól Szentpétervárig. A cenzorok és a vámosok internacionáléja egy időre alulmaradt.
A francia szerzőknek Voltaire-től
Flaubert-ig száz év nagyjából elég volt a cenzúra legyőzésére. Európa keleti felében kétszáz év sem volt elég ehhez. Ó, a cenzúra, ósdi, agyonrágott probléma! De ha egy sebet folyton piszkálnak, nehéz megfeledkezni a sebről és a piszkálóról. Többször kaptam hivatalos értesítést arról, hogy elkobzott írásaimat megsemmisítésre ítélték. Ilyenkor – képletesen szólva – az ellenséggé nyilvánított szerzőt magát is elégetik. Hozzászoktam ahhoz, hogy átlátszó vagyok, titkon elolvasható, kileshető, lehallgatható, meztelen. Három házkutatás vitte el a hetvenes években kéziratszekrényemből azt, amit én magam nem tudtam elrejteni. Zaklatottságomban magam égettem el cserépkályhában a régi naplójegyzeteimet. A ház már körül volt kerítve, órák kérdése volt, hogy mikor tódul be a lakásba az állambiztonság személyzete, én pedig nem akartam, hogy bárki elolvassa őket.
Ha nyugaton vagyok, a helyi politika nekem színjáték, mert nem érhet hozzám, mert nem akadályozhat szokásos műveleteimben. Nyugaton élvezettel tapasztalom, hogy az én tevékenységem a rendőröket és a vámosokat egyáltalán nem érdekli. Nyugaton olyan vagyok, mint a többi író: normális. Kollégáimnak eszébe sem jut, hogy én veszélyes vagy tilos lehetnék. Magyar kollégáim többé-kevésbé természetesnek tartják, hogy a cenzúraszabályok megszegése büntetéssel jár. Dehát végtére is: magam okoztam magamnak a bajt; én léptem át a határokat. Ezért még a régi barátokkal is furcsa néha a beszélgetés. Feszélyezettebb, mint a nyugati kollégákkal, mert noha egy nyelvet beszélünk, és talán barátok is vagyunk, de más a helyzetünk. Én be vagyok tiltva, ők nincsenek. Beszéljenek velem úgy, mintha beteget látogatnának? Vagy mintha beszélőre mennének valamelyik fegyintézetbe? De hiszen a rács túloldalán a pasas vigyorog? De hát melyikünk is van a rács mögött? Amikor a Cenzúrával (nem pedig a cenzúrákkal) állsz szemben, akkor már nem egyéni stratégia kérdése, hogy ki hogyan kormányoz a különféle nyomások között, akkor nem tudod megtalálni a neked megfelelő szubkultúrát és közlési fórumot, mert mindnek ugyanaz a gazdája. Minden fórum vezetője ugyanannak a hatalomnak engedelmeskedik. Mind ugyanattól fél, mind ugyanavval szemben bátor, a maga módján. Mindenki sejti, meddig mehet el, hány hivatalos korholás után következik a leváltás. Államszocializmusban a kinevezett, felelős vezetők mind a pártfőtitkárnak felelnek, végső fokon az ő tetszése vagy nemtetszése dönt. Ő a cár, ő a király. Abszolút monarchia az alkotmányos fordulat vagy a demokratikus forradalom előtt. Keresem a rést, amit a pártállamnak még nem sikerült eldugaszolnia. Marad a Nyugat, és itthon a földalatti sajtó. Szerencsétlenségnek tartom a pártállamot, nem bánnám, ha eloszlana, mint egy sötét felleg vagy egy rossz álom. Inkább az ábránd oszlik el, mint a pártállam.
A lélek és a cenzúra spirituális szempontból illegitim házasságáról beszélek. Ha ezek az öregedő emberek holtukig kiskorúak akarnak maradni, és megharagszanak arra, aki a nagykorúság lehetőségére emlékezteti őket, akkor ez az ő választásuk. Ezen a tájon nagy hagyománya van a tekintélyuralomnak. Az én szememben az oroszcsatlós diktatúrának nem alternatívája a németcsatlós diktatúra elégiája. A tekintélyuralmak és a hozzájuk hasonult alattvalóik nagyon sértődékenyek. Ösztönszerűen rájár az eszük a betiltásra, az eltérő magatartás és gondolkodás erkölcsi megbélyegzésére. Az elnyomottakból könnyebben lesznek elnyomók, mint szabadok. Igyekszem felismerni a lojalitásban rejlő kiszolgáltatottságot. Nehéz nem látni a maszlagot a rendelkezésemre álló politikai retorikákban.
A cenzúra mindig patetikus, védi a csírázó jövőt, nemes értékeket óv, tisztes hagyományokat a beáradó szenny ellen. A cenzor mindig nemes célokról hablatyol, hogy jobboldali vagy baloldali nemes célokról-e, az nem igazán jellemző. Minden a megfogalmazáson múlik, mondják a megfontolt emberek. Van, aki így mondja: a tálaláson. Igazuk van. Épp ezért ha úgy fogalmazok, hogy lehetséges legyek, akkor másfajta értelemben lehetetlenülök. A pohár tejben egy csepp tinta is sok. Budapest annyival kellemesebb a környék egyik-másik nagyvárosánál, amennyivel az ellenőrzés is engedékenyebb itt. A magyar értelmiség valamelyest megszelídítette, íratlan illemszabályokra szoktatta a magyar szocialista tekintélyuralmat. Habár a bürokrácia épp eleget fojtott el, elfojthatott volna még többet is. Lehet a jelenséget egy-két évtized intervallumában nézni: hosszabb távon a magyar cenzúra enyhül, és több teret ad a szerzőknek, mint korábban. De továbbra is van, és legyengít szerzőt és művet egyaránt.
Az egérfogóból nem tudsz kibújni: a szigorúan apolitikus magatartás nagyon is politikus magatartás. Ki hogyan kezeli egyszerű igazságok tilalmát. Stratégiák és ars poétikák legyezője. Respektálom a stratégiák sokféleségét, de hát minden cigány a maga lovát dicséri. Hadd mondjam el én is a magam mentségét. Én nem tudom félig elutasítani a cenzúrát, kikerülve a nyers propagandapiacot. Ha nem alaposan teszem ezt, akkor úgy érzem, hogy nem utasítottam el. Mérlegelek is: az egyezkedésre, az önfeladás méricskélésére sok idő menne rá, és végül semmi jó sem sülne ki belőle, ők sem hisznek nekem, én sem hiszek nekik, ők azt akarják, hogy függjek tőlük, én meg azt akarom, hogy egyáltalában ne kelljen függenem tőlük, senkitől. Munkám fölött egyáltalán nem fogadom el politikai tisztségviselők autoritását. Az önkiszolgáltatásra csak puha érvek vannak. Lehet megalkudni a cenzúrával, de nem érdemes. Pénzt, díjat, rangot, kegyajándékot, kiváltságot akarsz egyre mohóbban, és ettől egyre anyagiasabb és szegényebb leszel. A test szétterjed, a lélek elcsenevészesedik. Egyre inkább lekötnek a kicsinyes bosszúságok. Rászoksz a célozgatós, sejtetős beszédre, magánkörben csúnyákat mondasz főnökeidről, szolgafurfangokra leszel büszke, arra, hogy milyen jól becsaptad őket. Úgy nézem a cenzúrát, mint egy jelentéktelen arcot. A szabadság hiánya unalmas, mint egy lakótelep. Másfajta dilemmák jobban érdekelnek. Nem törődöm bele, hogy kevesebb szólás- és mozgásszabadságom legyen, mint egy nyugati kollegának. Nem fogadhatom el az államhatárt szellemi határomnak. Jó ideje levettem a fejemről az alattvaló csákóját. Van egy határ, amelyen túl a tiltásoktól eseménydús lét egyszerűen csak buta lesz. Hogy valakinek mindig az legyen a témája, ki bántotta, hogy bántották?! Hány éjszaka, amikor úgy éreztem, hogy most döntenem kell. Vajon nem megyek túl messzire? Aztán folytattam: megírtam, kiadtam, mindenféle kérdésre válaszoltam, és eleve aláírtam az embervédő nyilatkozatokat.
Próbáltam már hallgatni azért, hogy a regényemet kiadják, vagy azért, hogy hazaengedjenek. Eleve érvénytelennek tekintek minden kizsarolt hallgatási ígéretet. Próbáltam megtalálni valami szellemileg értékesíthető dialektikát a kint és a bent egyeztetésében, de az a helyzet, hogy végül is tartósan kívül kerültem, amire én azt gondoltam, hogy bizonyára ez volt az utam rejtett menetiránya. Hogy az állam mennyire korlátozza az állampolgárt? Most jöjjön valami más. Alkatom szerint polgár vagyok, nem állami író, és csak kénytelenségből jog- és illemszabálysértő disszidens. Polgári módon kívánom rendezni könyvkiadási, szerződési, jövedelmi dolgaimat. Biztonságban akarom tudni a kézirataimat. Nem akarok állami engedélyt kérni ahhoz, hogy a bőröndömbe beletehessem őket, de csempészni sem szeretek, noha professzionális kéziratcsempésszé fejlődtem. Ezt igen rossz néven vették vezető politikusok, játékrontás kibújni a kezük közül. Szerény játszmámban lépések kínálkoztak. Léptem egyet, és vártam, hogy mi történik. Aztán, alkalmas időben, megint léptem egyet. Mindenki akkorát lépjen, amekkorát bír. Ki mit kezd a félelmével? Kit hogy kezel a félelme? Szocialista realizmus? A cenzúra életgyakorlatának ábrázolása. Magamon vizsgálom a hazugság és a valóság összefüggését. Életrajzomra is úgy tekinthetek, mint ennek a dilemmának a történetére.
Az utcán csupa olyan ember jár, aki azon tanakodik, hogy mit szabad, mit nem, és mit hogy lehet kijátszani. Ez a tiltó állványzat előbb vagy utóbb széthullik. Azt a képtelenséget, hogy saját városomban írásaimat nem adhatom ki törvényesen, fegyveres hatalom szavatolja. Ha a tilalom mögött nem állna ott a tank, akkor volna lapunk és kiadónk, akkor saját városunkban nyilvánosan gondolkozhatnánk. A fennálló helyzet tartósan is csak ideiglenes.
Sok olyan jó ismerősöm, hajdani barátom van, aki évek óta nem hívott fel, de ha ismét legálisan megjelennének az irataim, örömmel felhívna. Amikor éppen nyugaton vagyok, ugyanezek szívesen találkoznak velem, ha ők is éppen arra járnak. Gyakori eset, hogy a nyugatról hazatérő turista kedvesen telefonál: találkozzunk. Megemlíti, hogy látta egy könyvemet valamelyik könyvesbolt kirakatában. Ez néhány napig még számít a szemében, aztán már nem számít. Csak az számít, ami itt van. Ha már két hete itthon van, eszébe sem jut, hogy felhívjon. Kitől fél? Tőlem? A feltételezett lehallgatókészüléktől? Valami megfoghatatlanabbtól? Talán éppen önmagától? Az ellenzékiek néha már elfelejtik, hogy az alkalmazkodó szorongásnak mekkora tudománya halmozódott fel itt a normális, rendes emberekben. Minél jobban kidolgozod magad a félelemből, annál könnyebben feledkezel meg róla. A szorongás ragályos; az állami emberek rajtahagyják a nyomukat egymáson. A kívülálló és a belül álló kölcsönösen feszélyezik egymást. A betiltottak és az engedélyezettek nem olyan nagyon tetszenek egymásnak. Ez is, az is igazolja magát. S hogyan másképp tehetné ezt, mint a másik erkölcsi beárnyékolásával, és már a beszélgetés folyamán, valamilyen finoman elővezetett rágalommal. Sokan úgy érzik, hogy aki a szocializmusban az állami valóságból kizáródik, az magából a valóságból záródik ki.
1987. A kritikai szókimondás egy évtizedes munka után most kezd bejönni a marginalitásból a normalitásába. Valóságos kiadóm időnként becsenget, mindig siet, a vállalata a táskájában, a kocsijában van, közlekedik a hálózatában, beszél az embereivel, a második kulturális gazdaság munkásaival. Többször a nyomában vannak, aztán elvesztik a nyomát. Időnként ezt-azt elkoboznak tőle, de azért ezer példányt csak ki tud adni. Egyre szebben csinálja a könyveit, fizetni még nem tud, ha ő nem lenne, én talán már nem lennék itt. Megemelem a kalapomat Demszky Gábor és munkatársai előtt. Nyugaton megkeresett pénzből élek Budapesten, ahol egy vasat sem szabad keresnem. Megélek az írásaimból, nem kell állásba mennem, így nem zavar, hogy nem is mehetnék. Nagyjából úgy élek, mint a kollégáim. Nincsen főnököm, nem szembesülök a hivatalok világával, mert nincsen dolgunk egymással. Ha éhes vagyok, eszem; van rajtam ruha, lemegyek a kis parkba a fiammal. Járni már tud, beszélni még nem, követem a felfedezőútjait a kúthoz, a favillamoshoz és az ökrösszekérhez. Előttem megy, a kezét nem adja, időnként hátranéz, hogy követem-e. Kutyabajom, sőt boldog vagyok. Ez aztán igazán gyanús ebben az országban, ahol szinte becsület kérdése a közügyek okán boldogtalannak lenni. Azt a látszatot keltem, hogy az ember lehet itt is szabad. Igen, ha van miből. Csicsereg az önvád: normális fiatal értelmiségi nem követhetne. Nem vagyok sem fiatal, sem normális. Mi más dolgunk volna, mint mérlegelni: mekkora kockázatot vállalhatunk, nem feledkezve meg róla, hogy a családot el kell tartani. Méghozzá olyan konzervatív megbízhatósággal, ahogy ezt apánk és nagyapánk is tette. Nem keveset dolgoztam mindmáig az anyagi függetlenségemért, ami a szellemi függetlenség alapja. Ha kicsit iszom, morális hőhullámok lepnek el, és holmi szolgálatról képzelődöm. Fogadkozom, hogy nem adom fel a játszmát, és nem válok merő kortünetté. Ahhoz is ragaszkodom, hogy meg tudjam vendégelni a barátaimat.
Látogatóim az én szobámban ülve, ha nem disszidensek maguk is, fokozottabban számolnak azzal, hogy le vagyunk hallgatva. Ez a tudat nem tesz jót a rögtönző szellemességnek. Inniuk kell egy kicsit, hogy kijózanodjanak. De ha valamicskét elvetemültebbek, ha van egy kis marginális praxisuk, akkor az asztal körül kialakul valami jó.
A megnagyobbított konyha öreg, zöld ebédlőasztalát tizenkét ember is körülülheti. Sikk és dignitás, majestuoso, anekdota és akasztófahumor is eltűretik. Most nem a szerencsétlen tudat slágerei vannak műsoron. Szép, fiatal asszonyok vezérlik a hangnemet, a férfipöff itt nem jut szóhoz. A nemzethalál nem esedékes, inkább a gyermekáldás. Ugratjuk egymást, a korosabbak régi históriákat esztergálnak, romosodó arcunkat felélénkíti a hajdani szamárságok fölmerülő képe. Csengetnek, újságíró jön nyugatról, előveszi a hangfelvevőjét. Az asztaltársaság nem olyan nagyon szereti a kérdezősködőket, és mi sem kérdezősködünk sokat. Érezni kell a dolgok szívét. Rendellenes, aki a föltett kérdésekre őszintén és világosan felel. Kitérni elfogadott dolog rendes emberek között. Van különbség a kitérés és a hazugság között, de én ezt a különbséget nem becsülném túl. Aztán már olyan nyomasztó éleslátással magyarázzuk el neki a dolgokat, már úgy összezavartuk a fejét, hogy szegény kérdezősködő vagy feladja, vagy megunja. Hanyatt fekszem az öreg heverőn, ebből a szobából már csak lábbal előre fognak kivinni. Az uszodában erős orrvérzés; a kabinos megkérdi, nincs-e magas vérnyomásom. Kortársaim is elnehezültek, szívgörcstől és ráktól tartanak. Gyakran mennek a temetőbe, sok huncutságot tanultak, kedvesek, tétovák. Fürdő után átcammogok a barlangomba, és bevackolódom téli álomra.
Nem is olyan lehangoló ez a mi kis ancien régime-ünk. Bemelegített, dunnás ágyhoz hasonlít a belső emigráció, megszabadulsz a nyugatias, repkedő-cikázó előrehaladás szükségletétől. Nem vágyol a hektikus intellektuális üzembe, nem bánod, hogy az útlevélnehézségek távol tartanak a konferenciagépezettől, amelynek körülbelül úgy kellesz, mint a cirkuszigazgatóságnak az éneklő fóka. Ha kezd a neved jobban hangzani, akkor röppenhetsz télből nyárba, pálmák mellől a jégtörő hajók havas dokkjára. Időről időre ki kell mennem a szocializmusból, mint egy nehéz levegőjű helyiségből. Fogadja el, mester, azt a vendégtanári állásajánlatot a Sziklás-hegyek tövében kétezer méter magasan, és tartsa el rendesen a négy gyerekét. Jövő januárban Colorado Springsben kell lennünk. Törvényes, külföldi munkavállaló, európai klasszikus regényeket fogok tanítani. Nyáron hazajövök, hogy élvezhessem a szocializmus nehéz leheletét, és beszélgethessünk a kör négyszögesítéséről.