Kereső toggle

Hamisan szól

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az idén hetedik évfolyamát élő X Factor című tehetségkutató műsor Angliában a korábbi, két év után parkolópályára helyezett Pop Idolt váltotta – leginkább azért, mert az egyébként igen sikeres Pop Idolban is szerepet vállaló Simon Cowell olyan tévéshow-t szeretett volna indítani, amelynek a jogaival maga rendelkezik. A két műsor közötti hasonlóság később jogi vitákhoz is vezetett.

Az X Factort ősszel-télen sugározza az ITV csatorna – a verseny címe arra a „meghatározhatatlan tulajdonságra”, „szükséges pluszra” utal, ami valakit sztárrá tesz, és amihez nyilvánvalóan nem elég, bár alapvetően fontos a minőségi énekhang. Európa legnagyobb tévés tehetségkutatójának formátumát számos ország sikerrel átvette, Dániában és Hollandiában várhatóan már a harmadik évadra fog sor kerülni, de Olaszország, Spanyolország, Portugália, India és Kolumbia is megrendezte a versenyt. A jogok körüli tisztázatlan kérdések miatt azonban Írország kivételével sehol sem az eredeti brit verziót használják.
Az X Factor győztese a Syco Music (Simon Cowell producer cége) és a Sony Music Entertainment egymillió font értékű lemezszerződését kapja, amelyből természetesen készpénz is üti a markát, az összeg nagy része azonban a marketing és a felvételek költségeit hivatott fedezni. A győztes slágerét minden évben időben kiadják ahhoz, hogy a karácsonyi toplistán szerepelhessen – 2005 és 2008 között négy egymást követő évben az X Factor győztese vezette a listát.
Az álom sokak fantáziáját megmozgatja – a tavalyi, hatodik szériában 200 ezer önjelölt sztár vett részt a meghallgatáson, és a csúcson 19,7 millióan nézték. A sikerhez vezető út azonban nagyon hosszú. Az első meghallgatásokon a jelölteknek még arra sincs esélye, hogy a zsűri tagjait láthassák – az előzetes válogatás során a produkciós csapat valamelyik tagja dönt arról, érdemes-e foglalkozni valakivel. Aki ezen a szűrőn továbbjut, újabb válogatók elé kerül – és csak a harmadik szinten találkozhat a zsűri valóságos tagjaival. A tévéadások mindezt némileg elkenik, azt sugallva, hogy ezt a hatalmas tömeget a zsűri egyesével hallgatta meg. Könnyű dolguk azonban így sincs az ítészeknek, hiszen a legjobbak mellett a legrosszabb és a legbizarrabb műsorszámokat is végignézik (Louis Walsh zsűritag A jó, a rossz és a csúf filmcímet kölcsönözte az élmény leírására).
Anglia másik sikeres tehetségkutató műsora, a három éve futó Britain’s Got Talent jól megfér az X Factorral az ITV tévécsatornán, békésen megosztva egymás között az évet, ami nem is csoda, hiszen kitalálója, a világméretű „Got Talent” sorozat producere, a Pop Idol és az American Idol tehetségkutatók zsűritagja, valamint az X Factor producere egy és ugyanaz a személy, Simon Cowell. Az X Factorhoz hasonlóan a Britain’s Got Talent jogait is számos ország megvásárolta, de az eredeti angol verziót csak Írországban használják.
A Britain’s Got Talent valójában a valamikori Ki mit tud? modern változata, amelyen nemcsak énekesek, hanem minden elképzelhető és elképzelhetetlen „művészeti” ág képviselői indulhatnak, a gitározó kutyától a kulcsevő emberig. A hónapokon keresztül Anglia különböző városaiban élő közönség előtt tartott meghallgatásokon a zsűri számos produkciót néhány másodperc után kiszór: a zsűritagok előtt elhelyezkedő gomb megnyomására búgó hang kíséretében egy piros X jelenik meg a versenyzővel szemben; amikor mind a három lámpa kigyullad, a műsorszámnak vége. Ez számos esetben már másodpercekkel a kezdet után megtörténik, különösen, ha a versenyző olyan szerencsétlen volt, hogy Simon Cowell producer ízlésével ellenkező műfajt választott (Cowell köztudottan utálja például a cirkuszi mutatványokat, a klasszikus előadásokat és a bűvészeket). Ugyanakkor ezek a jelöltek is átestek az előzetes válogatáson, és elhitték, hogy lesz esélyük legalább egyszer megmutatni a zsűrinek azt, amire a legtöbben komoly munkával – és az utazást is beszámítva sokszor nem kis anyagi áldozattal – készültek.
Glenn Wilson angol pszichológus élesen kritizálta az angol tehetségkutató versenyt, azt állítva, hogy a versenyzők hiányosságai és hibái ugyanolyan figyelmet kapnak, mint tehetségük. „Élvezzük a nyomást, amelyet ezekre az emberekre helyezünk, és azt lessük, túlélik-e” – jegyzi meg kritikájában.
A Daily Mirror című bulvárlap munkatársa, Laura Topham ez év elején inkognitóban bejutott a londoni válogatásra. Beszámolójában leírja, hogy az Apollo színházban tartott válogatásra a versenyzők – köztük több gyerekcsoport – az egyik közeli szálloda különtermében gyülekeznek. Az újságíró többek között kifogásolja, hogy bár a legtöbben kora reggeltől késő estig várakoznak, a szervezők még egy üveg vízről sem gondoskodnak a számukra, miközben a szálloda bárjában egy szendvics közel háromezer forintnyi összegbe kerül. A versenyzők számára nem egyértelmű, hogy hiába kapnak három egybehangzó igent a zsűritagoktól, ennek ellenére sem biztos, hogy adásba kerülnek, mivel (apróbetűs kitétel a szerződésben) a szervezők fenntartják a jogot az utólagos válogatásra. Ugyanezen szerződés szerint szereplésük „nyilvánosan bemutatható és bármilyen módon felhasználható… a média minden jelenleg ismert és később létrejövő formájában.”
A szervezőknek arra is joga van, hogy a szerepléseket bármilyen módon beállítva tálalja: ha valaki nem elég különös, némi komikus alámondással kellően nevetségessé tehető, a műsorkészítők szabad belátása szerint. „Azt mondták, nyilatkozzam azt, hogy ha győzök, otthagyom a munkámat” – panaszkodott egy Mohammed nevű versenyző a Daily Mail álruhás mukatársának. „De hát nem tehetem… saját ingatlanügynökségem van, ha a társam ezt meghallja a tévében, azonnal kétségbeesik.” Mohammedet ebben a versenyben keményen megdolgozták, amikor még arra is rá akarták venni, hogy idegesnek tűnjön. Annak ellenére, hogy teljesen nyugodt volt, izgalomtól remegve kellett ülnie a széken, míg filmezték.
A meghallgatáson részt vevő élő, irányítottan fújoló és ujjongó közönség a versenyzők sorozatos megalázásának eszköze – állítja cikkében Laura Topham, példaként állítva a közönség soraiban ülő gyermekei előtt porig alázott családapát, akit alig néhány másodperc után fújoltattak ki a színpadról bűvészmutatványával, vagy a különben szépen játszó fuvolista lányt, akit húsz barátja szeme előtt ért ugyanez a sors, szintán másodperceken belül. „Britain’s Got Cruelty” – vonja le a következtetést az újságíró, a tehetségkutató címében a tehetség szót kegyetlenségre cserélve.
S hogy mit mond erre – egy másik interjúban – Simon Cowell? Úgy érzi, semmi mást nem ígérnek ezeknek az embereknek, mint a lehetőséget, hogy megmutathassák magukat, és azt, ami a szerződésben pontosan szerepel: A Britain’s Got Talent győztese százezer fontot és a Royal Variety Showban (a királyi család egy tagjának jelenlétében) való szereplést, az X Factor győztesének százötvenezer fontot és lemezszerződést. Cowell a Mail on Sunday-ben megjelent interjúban példaként állítja Paul Pottsot (a Britain’s Got Talentben két éve diadalmaskodó tenort), aki korábban évi 8-9 ezer fontos keresetért mobiltelefonokat árult, és most
3-4 millió font jövedelemnél tart. Potts azonban a kevés kivételek egyike, hasonlóan a tavalyi második helyezett Susan Boyle-hoz. A legtöbb győztes számára mindössze egy-két év a kifutás, majd eltűnnek a süllyesztőben – szerencsés esetben valamivel több pénzzel, és a rövid sztárság okozta lelki terhekkel.